Bartalus Katalin doktornő 36 éven keresztül gyógyította a fehérváriakat a Szekfű Gyula utcai rendelőben, 72 évesen azonban úgy döntött, nyugdíjas lesz. Békés megyében, Kőröstarcsán született 1944-ben, a Békési Gimnáziumban érettségizett 1962-ben és onnan felvételizett a Szegedi Orvostudományi Egyetemre, ahol 1968-ban végzett. Mint mondja már egészen fiatalon tudta már, hogy orvos szeretne lenni, amiben a nagybátyja állt előtte példaként, aki a falu körzeti orvosa volt. A köztiszteletben álló doktornővel harmadik, nyugdíjasként töltött napján beszélgettünk.
„Ha bejön egy beteg a rendelőbe, akkor átérzem a lelki állapotát, az esetleges szorongását és próbálom mindig úgy kezelni a helyzetet, hogy ezeket a rossz érzéseket feloldjam bennük és elmúljon a félelmük.”Milyen okból választotta az orvosi hivatást?
Az a hangulat, a köztisztelet és az a jóság, ami a nagybátyámból áradt rendkívül szimpatikus volt. Emlékszem, hogy amikor kisgyerekként betegek voltunk, akár naponta többször is megnézett bennünket. Magam is mindenkiben a jót látom és szeretek segíteni annak, aki hozzám fordul. Ez alakult aztán át egy komoly hivatástudattá is az orvosi pályám során. Szorgalmas diák voltam és elmondhatom, hogy hat éves korom óta vagy tanulok, vagy dolgozom. Nem voltam persze mindig kitűnő tanuló, de az egyetemre maximális pontszámmal kerültem be.
Az egyetemi évek után hol kezdett dolgozni?
Amikor végeztem, akkor szinte megszállottként kezdtem a szentesi kórházban dolgozni, ahol csodálatos tanítómestereim voltak, akiktől komoly alapokat szerezhettem, majd utána Szegeden a kórház belgyógyászati osztályán dolgoztam. Az emberséget és a betegekhez való hozzáállást azonban nem csak itt tanultam, hanem a családból is hoztam. Szerencsém volt abban is, hogy nem csak szorgalmas voltam, hanem kiváló tanítóim, példaképeim voltak, illetve a szüleim mindent feláldoztak azért, hogy a testvéremnek és nekem a legjobban alakulhasson az életem. Ma is végtelen szeretettel gondolok rájuk, hiszen nekik köszönhetek tulajdonképpen mindent, ami történt velem.
Mikor került Székesfehérvárra?
A Szentesi Kórház után Szegeden dolgoztam, majd 1980-ban jöttem Székesfehérvárra, 12 év kórházi munka után. Soha nem változtattam volna azonban, ha nem lett volna az a hatalmas terhelés, ami akkor is jellemezte az orvosok munkáját. Minden harmadik éjjel ügyeltünk és nem ritkán úgy dolgoztunk, hogy szombaton reggeltől, egészen hétfőn délutánig.
Amikor megérkeztem a városba, persze gyökértelennek éreztem magamat, de aztán nagyon megszerettem a fehérvári létet. Összesen 36 évet ugyanabban a rendelőben dolgoztam és gyógyítottam a betegeimet. Olyan jóleső érzés volt, hogy nagyon sok visszajelzést kaptam az elmúlt hetekben a betegeimtől, akiknek ezúton is szeretném nekik megköszönni azt, hogy évtizedeken keresztül a háziorvosuk lehettem. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy tényleg érdemes volt ennyire szívvel-lélekkel végezni a munkámat. Fontos információ a betegeknek, hogy továbbra is ugyanahhoz a rendelőhöz fognak tartozni, ahol dr. Hegyi Klára kolléganőm vette át a rendelést és nyugodt vagyok afelől is, hogy jó kezekbe kerülnek.
Sokszor egy-egy jó szó is rendkívül sokat segít a rendelőben, mi a véleménye erről?
A betegségek nagy százalékban lelki eredetűek és ha kibeszéljük a problémáinkat, lehetséges, hogy már attól is megkönnyebbül a beteg. Vagy ahogy a mondás is tartja, a legnagyobb dolog, amit embertársaidért tehetsz, ha őszinte szívvel figyelsz rájuk. Szeretek mindig, mindenkit meghallgatni, ami sokat jelenthet, hiszen lehetséges, hogy a lelki panaszok okozzák a betegség fizikai megnyilvánulását. Éppen ezért, nem csak háziorvosok, hanem egyszerre egyfajta lélekgyógyászok is vagyunk. Fontos dolog ez, hiszen hozzánk érkezik meg először a beteg és itt történik a rendelőben az első találkozása az orvossal. Ha pedig itt jó sínre tesszük a beteget és jól diagnosztizáljuk a betegséget, akkor meggyógyul. Azonban ha rossz útra indítjuk az akár az életébe is kerülhet. Ez adja azt a borzasztó és elmondhatatlan felelősséget, amit érzek a munkám során, mert az emberi élet egyszeri és megismételhetetlen. Nagy tehát a tét, tévedni nem lehet!
Egy levél az egyik betegtől, aki hosszú éveken keresztül volt Bartalus doktornő betege.Mekkora körzet tartozott Önhöz és miből ered az a határtalan optimizmus, amivel a betegek fele is megnyilvánul?
71 éves vagyok, májusban leszek 72, és azért csináltam az elmúlt néhány évben is a praxist, mert amikor bementem a rendelőbe mindig újjászülettem. A betegek elismerése pedig energiát adott ahhoz, hogy tovább dolgozzam. Nem nagy körzetet láttam el Fehérváron, amit jól kifejez a családorvoslás szó is, hiszen háziorvosként szinte családtaggá vált az ember. Ha telefonál egy betegem, hogy rosszul van, akkor egyértelmű, hogy leteszem a fonendoszkópot a nyakamból vagy a tollat és megyek hozzá. Számomra egyébként mindegy az is, hogy milyen rendszerben dolgozunk, házi vagy körzeti orvosok vagyunk, a lényeg, mindig a beteg az első. Nem hagy például nyugodni soha a kérdés, hogy mi történt azzal a beteggel, akit tovább küldtem szakorvosokhoz. Ez lehet persze, hogy az átlagosnál több energiát igényel, de akkor nyugodt a lelkiismeretem, ha megbizonyosodtam arról, hogy jól van. Nekünk orvosoknak az-az öröm, hogy amikor visszajön a gyógyult beteg ránk mosolyog. Ez a sikerélmény, ami olyan mint színésznek a taps.
Nehéz volt az első nyugdíjasként töltött nap?
Lehetséges, hogy nehéz lesz majd, de egyelőre nagyon jólesik a pihenés. Ha a kollégáknak szüksége lesz rám és kipihentem magam, szívesen jövök majd helyettesíteni. Most azonban örülök és próbálok nyugodt állapotba kerülni, hiszen gyerekkorom óta szinte folyamatosan készenlétben állok.
Nagypéntek reggelén polgármesteri elismerő emlékérmet kapott Székesfehérvár városától. Hogyan érintette Önt az elismerés?
Nagyon meglepett, amikor felhívott a város polgármestere, hogy mikor jöhetne el a rendelőbe megköszönni a munkámat. Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy arra is szakított időt, hogy kijött a munkatársaival együtt személyesen a rendelőbe és ott köszönte meg az elmúlt évtizedek munkáját. Nagyon fontosnak tartom még, hogy megköszönjem a társamnak, támaszomnak dr. Krech Vilmosnak azt a megértő és segítő támogatást, ami nagyon sokat jelentett sok-sok évtizeden keresztül. Õ mindig és mindenkor mellettem állt, áll ma is és együtt örülünk egymás sikereinek.
