Tudósok, geológus, református lelkész és ügyvéd felmenők mutatták az utat a humán szakterület felé, és a szeretetteljes családi otthon roskadozó könyvespolcain mindig akadt valami érdekes, új világba hívogató könyv. Beszélgetőtársam egyik nagypapája – bár nem ez volt a fő foglalkozása – katalógust készített a házi könyvtárban.
A képzőművészet és a könyvek iránti vonzódás már kisgyermekkorban kezdődött. A fehérvári gimnáziumi éveket követően orosz-francia szakra adta be jelentkezését Szegedre, de az élet úgy hozta, hogy először a szakszervezeti, majd a Videoton és végül az egykori Kodolányi János Főiskola Könyvtárának vezetőjeként több mint 40 éven át az olvasókat szolgálta. 
Beniczky Péterné Zsuzsával annak kapcsán ültünk le beszélgetni, hogy nemrégiben készült el egy kiadvánnyal, amely a VIDEOTON Könyvtár történetét foglalja össze.
Tudatosan készült erre a hivatásra?
Beniczky Péterné Zsuzsa: Eszembe se jutott, hogy könyvtáros legyek. Orosz-francia szakra vettek föl Szegedre, de előtte még egy évet dolgoztam itthon. Szeged teljesen idegen volt számomra, és rettenetesen megijedtem attól, hogy az első hónapokban nem értettem az előadásokat – szerintem a többiek sem –, de nekem ez egy olyan csalódás volt, hogy a végén hazajöttem Fehérvárra. A Szakszervezetek Megyei Székházában működő könyvtárban munkatársakat kerestek, jelentkeztem, s fölvettek gépírónak. (Más dolog, hogy igazából nem tudtam gépelni, de aztán megtanultam.) Így csöppentem bele a könyvtár életébe, ami aztán egy életre szóló hivatás maradt. Ez egy nagyon nagyon-nagyon jó iskola volt! A szakszervezeti könyvtár a megye és a város üzemeit látta el kiadványokkal, folyóiratokkal. A gyakorlati tapasztalatok mellett az elméleti tudás megszerzése is fontos volt számomra. Először az alapfokú könyvtárosi tanfolyamot, majd a főiskolát végeztem el, később pedig megszereztem a kiegészítő egyetemi szakot, és nyelvvizsgát is tettem. A hetvenes évek végén érzetem úgy, hogy hiányoznak az olvasók. Ekkor kerültem a Videoton Könyvtárba.
A történelmi visszatekintésből kiderül, hogy ez ekkor már egy több mint húsz éve működő könyvtár volt. Milyen feltételek között dolgoztak?
Ez egy igen különleges hely volt. A könyvtár története 1962-ben indult. A Videoton gyár területén kívül helyezkedett el az épület, amely kívülről egy barakk volt, de belülről egy igazi kincstár: közel 70 ezer darabos állományát a könyvek mellett szakirodalom, magyar és idegennyelvű folyóiratok, zenei kazetták alkották. Az olvasószolgálathoz kerültem, amit nagyon szerettem. Az emberek nyitottak voltak, fogékonyak az újdonságokra. A zeneműtár vezetője elindította a zenei ki-mit-tud?-ot, ez azt jelentette, hogy készítettünk hangfelvételeket, és a műszak szüneteiben rövid kis vetélkedőt játszottak a dolgozók. A gyáregységek mellett az Öreghegyet is mi láttuk el. Sokat dolgoztunk, és nem volt könnyű ennyi felé megfelelni.
Az 1984-es év nagy jelentőséggel bírt az Önök életében.
A nyolcvanas évek elején a VIDEOTON Elektronikai Vállalat vezetése úgy döntött, hogy az egyéb szociális létesítmények mellé egy sportcsarnokot is épít, amelyben a közművelődési intézmények is helyet kapnak. Reimholz Péter építészmérnök tervei alapján 1984 őszén készült el a VIDEOTON Oktatási Központ (VOK), amelyben két szinten, 720 m² alapterületen nyitott meg a könyvtár. A költözés nagy munkáját valami hihetetlen boldogsággal végeztük. Ezt a könyvtárat valóban könyvtárnak tervezték, szakemberek bevonásával. Megszűnt a zsúfoltság, a létrázás, a külső raktár. Az új tömör raktár hosszú távra biztosította a tárolást. A gyermekrészleg és a város legkorszerűbb médiatára sok fiatalt vonzott.
Milyen gondolatokkal, tervekkel vette át 1986-tól a könyvtár vezetését?
Életem során nemcsak a tankönyvekből, hanem a munkatársaimtól és a szakmai vezetőimtől is sokat tanultam. Juhász Jenőtől, Sudár Ivánnétól, valamint a Videoton Könyvtárban Pálfalvi Máriától azt, hogy kell vezetőnek lenni. Meghallgatták véleményünket, fegyelmezettek voltak és megmutatták azt is, hogyan kell, hogyan lehet toleránsan viselkedni a munkatársakkal. Szakmai felkészültségük és az olvasók szeretete ösztönözte őket – és ezzel bennünket is – arra, hogy országos viszonylatban is gondolkodjanak: a könyvtárak vendégei így nemcsak az olvasók, hanem a városban élő művészek, tudósok, országosan elismert hazai szakemberek voltak. Kiállításokkal, előadásokkal, előadóművészeti délutánokkal színesítették az intézmény programjait, és egyúttal hívták az olvasókat. Ezt az utat szerettem volna folytatni.
Ebben a történeti visszatekintésben a meghívók mellett megtalálhatóak a művészekkel, előadókkal folytatott levelezések is. Mely eseményekre emlékszik szívesen?
Nem könnyű felsorolni, de köztük van az 1985-ben indított História Klub több mint 60 előadása neves történészekkel, politikusokkal. A dr. Vizi László Tamás történész vezette klubban olyan beszélgetőtársak voltak, mint Für Lajos, Habsburg Ottó, Kéri Kálmán, Kopácsi Sándor, Pongrátz Gergely. A „Csatázzunk ólomkatonákkal!" sorozat rendhagyó történelemórái, az Ünnepi Könyvheti könyvillusztráció kiállítások Borsos Miklós, Kass János részvételével, majd Reich Károly rajzaival, a játszóházak, zenei rendezvények mind-mind szép emlékek. És a kiadványokra: a könyvtárat bemutató füzetekre, gyarapodási jegyzékekre, a könyvjelzőkre, az Ecsedi Mária tervezte órarendekre, a História Klub füzetek sorozat kilenc kiadványára, amelyekkel számos iskolába és könyvtárba eljutottunk, országhatáron túl is. Olyan csoportokat szerveztünk, amelyek kötődtek a könyvtárhoz. Ezek fenntartása a kezdetekben könyvtárpropagandát, később már bevételi forrást is jelentettek. A nyolcvanas évek végéhez közeledve már számos olyan társadalmi, gazdasági változás történt, ami könyvtárunkat is új kihívások elé állította. Az egyre nehezebbé váló helyzet arra ösztönözte a könyvtárat, hogy bevételeit folyamatosan növelje. Szükség volt arra, hogy bizonyos szolgáltatásokat megfizettessünk, hiszen az utolsó két évben a bevételeinkből tudtuk csak fedezni az állománygyarapítást és a könyvtár egyéb költségeit. A VOK gyönyörű volt, naponta több küldöttség, delegáció kereste fel az akkori szokások szerint. Ugyanakkor működését a kezdetektől problémák jellemezték. A kérdés az volt: ki a fenntartója a könyvtárnak? A kezdetektől, hosszú éveken keresztül a VIDEOTON szakszervezeti Bizottsága volt.
A kilencvenes évek elején, a privatizációt követően, gazdasági hatásokra hivatkozva több kísérlet született a könyvtár megszüntetésére. Az erről szóló sajtóhírek, szakmai levelezések is megtalálhatóak ebben az összefoglalóban.
Ez egy nagy törést jelentett, hiszen komoly küzdelem folyt a könyvtár, annak állománya, és munkatársainak megmentése, megtartása érdekében, de nem jártunk sikerrel. Ennek hátterének felderítése is célom volt a rendelkezésre álló dokumentumok összegyűjtésével. Ez a kiadvány, amely megtalálható a Vörösmarty Mihály Könyvtár helyismereti gyűjteményében, bárki számára elérhető, aki érdeklődik a téma iránt.
Hogyan folytatódott a pályafutása?
Kiváló kollégáimnak – kinek hosszabb, kinek rövidebb idő után – sikerült munkát találnia. Néhány hónapnyi munkanélküliség után az akkor induló Kodolányi János Főiskola Könyvtárának megalapítására, gondozására kértek fel, és én örömmel vállaltam. Szerencsés voltam, hiszem itt ismét egy olyan jó szakemberekből álló közösség alakult, akikkel egy nagyon jól működő, a főiskolai hallgatók és az előadók által kedvelt könyvtárat hoztunk létre. A legmodernebb nemzetközi katalógusokat, a legfrissebb ideggennyelvű szakkönyveket, angol, német és francia nyelvű irodalmat használhatták olvasóink, szintén három helyszínen: Székesfehérváron, Siófokon és Budapesten. Természetesen, a szakmai alapok megteremtése után itt is folytattuk a közösségszervező munkát: magyar és angol nyelvű irodalmi és előadói estekkel, kiállításokkal.
Az életpályáját megismerve mondhatjuk azt, hogy a könyvtáros szakmát meg lehet tanulni, de a hivatásra születni kell?
Igen, azt gondolom, így van. Szerintem nagyon fontos dolog az is, hogy a könyvtárosok ne csak egymás munkáját ismerjék, hanem törekedjenek arra, hogy mások is tudják, mit csinálnak. A könyvtáros munka ugyanis nem abból áll, hogy kiadjuk meg visszavesszük a könyvet. Ez egy nagyon komoly, szellemi munka. Gyűjteményt rendezünk, ami óriási felelősség, hiszen olyan könyveket, kiadványokat kell venni, amelyek az olvasókat érdeklik, hasznukra válik. Ezeket fel kell dolgozni, katalogizálni, ma már digitalizálni. El lehet gondolkodni azon, micsoda munka van abban, hogy az olvasó otthonról is meg tudja nézni egy-egy könyvtár állományát: bent van-e az általa keresett könyv, kölcsönözhető-e, érdemes-e elindulnia otthonról. Az elmúlt hónapokban, a veszélyhelyzet alatt a világhálóra költözött a könyvtár, sőt házhoz is szállítottak. Ez mind csak szaktudással, szervezéssel működik.
Mind a mai napig szívén viseli a könyvtárosok sorsát. Miután nyugdíjba ment, számos kiadványt készített, a könyv a mindennapjaiban benne van.
Több könyvtárban dolgoztam önkéntes könyvtárosként, még a Hetedhét Játékmúzeumban található köteteket, Moskovszky Éva szakkönyveit is digitalizálhattam, amely nagyon értékes szakkönyvtári anyag.
Ha újrakezdhetné, ismét ezt a szakmát választaná?
Holtbiztos. A gyerekeimnek nem ajánlottam, de hála Istennek, megtalálták a hivatásukat. A fiam építész lett, mint a férjem is volt, a lányom pedig mozgásterapeuta, autista gyerekekkel foglalkozik. Mindketten elhivatottak a szakmájukban, nagyon büszke vagyok rájuk.
