Napok óta hordják át a képeket, kerámiákat, dobozműveket a képtárba. A különutazás terei címet nem a művész, hanem a kurátor választotta. Találóan, abban az értelemben mindenképpen, hogy Ujházi Péter, aki csak most figyelt fel magára a címre, valóban különutas. Olyan, aki saját világában alkot, dolgozik, megmutat, és közben valahogy körülötte minden elrendeződik.
Csinálhattam volna nagyobb képeket – Izinger Kati gondolta, hogy kifejezetten ebbe a térbe, a Csók képtárba való nagy munkát készíthetnék. Egyszerűen mondtam, hogy most ez nekem nem passzol. Megrendelésre vagy akár baráti kérésre is nagyon nehéz alkotni.
Ez bánt téged?
Persze. Nagyon megbántottam magamat ezzel. Most úgy képzelem, hogy ez a kiállítás rám is hatással lesz, és én is elkezdek újra úgy működni, mint korábban.
Összegző kiállításra készülsz?
Az eddigi működésem témáit, technikáit vonultatja fel a tárlat. A teljesen figurális ábrázolástól indul és sok változaton át jut el a mostani állapotig.
Megvan az az időszak, amikortól a beérett Ujháziról beszélhetünk?
Harmadikos gimnazista voltam, amikor szakkörbe kezdtem járni, majd a hatvanas években a Képzőművészeti Főiskolán kezdtem el nagyon intenzíven készülni arra, hogy festő legyek. Ebben az időben a mesterek választottak maguknak tanítványt, így kerültem Bernáth Aurél osztályába. Ő nagyon nagy hatással volt rám. Aztán amikor a főiskola után hazajöttem, kellett idő, hogy megtaláljam a magam útját, de ez a normális. Eltelt pár év, majd a hetvenes évektől már nem volt kérdés az irány: elkezdtem teljesen mást csinálni, mint amikor a főiskolát befejeztem.
Hihetetlenül termékeny művész vagy, rengeteg alkotás van mögötted. Sokfelé elkerülnek a munkáid, kiállítják, megveszik. Mennyire maradnak ezek a képek a tieid?
Amikor befejezek egy munkát, órákon belül el is felejtem. Aztán egy idő után, hogyha nincs a közelemben, de meglátom, akkor rácsodálkozom, hogy hát ez egészen jó!
Volt olyan, hogy ennek az ellenkezőjét mondtad?
Persze, de az nincs befejezve. Van, ami hónapokig itt áll, és egyszerűen olyan, mint valami bútordarab, amit rakosgat az ember ide, oda, de valamiért nem jó, nem tudok vele mit kezdeni és nyomaszt. Aztán egyszer csak megjön a kedvem folytatni, hozzátenni, aztán mégis kialakul. Nehéz ezt megmagyarázni.
Egyszer egy interjúban azt mondtad, hogy festeni nem igazán jó, nem jelent örömet számodra. Ezt hogy értetted?
Aki pusztán az örömért fest, az dilettáns. Nekem ez munka, amit néha szívesebben csinálok, néha meg egyszerűen csak dolgozom annak minden nehézségével, mint bárki más. És ha adódik valami probléma, azt meg kell oldani.
Mi lehet a probléma? Elfogy a festék?
Például. Vass Jani barátomnál Pákozdon, a szőlőjében festettem. Szépen előkészültem, megterítettem a kertben, festékek, ecsetek, satöbbi, aztán kiderül, hogy nem hoztam kéket magammal. Még telefont sem vittem. Aztán a Jani telefonjával felhívtuk az Ecsedit (Ecsedi Mária képzőművész, Ujházi felesége – a szerk.). Azt mondta, ő most nem hoz nekem festéket, így kék nélkül maradtam a kék ég alatt. Kénytelen voltam feketét használni. Kevés ég látszott, az is csak átsejlett a fa lombján. Tehát festék nélkül is meg lehetett oldani, ki lehetett valamit találni.
Fontos számodra, hogy hová kerülnek a képeid?
Hogyne lenne fontos! Itt van például ez a mostani kiállítás. Néhány éve jelent meg egy életműgyűjtemény két kötetben, amiben tulajdonképpen katalogizálva vannak a munkáim, és ez alapján választották ki, szedték össze a tulajdonosoktól a műveket. Nagy munka volt, a fiam is sokat dolgozott ezen, ahogy a Izinger Kati is. Rengeteg adminisztratív munka van mögötte, bele sem tudok gondolni! Érdekes lesz most átmenni a képtárba és megnézni a kiválasztottakat együtt.
Nem is lehetnének jobb helyen kiállítva, mint Fehérváron! Hiszen te is itt vagy, ide születtél, a főiskola után egyből vissza is jöttél, azóta is itt élsz. Ennyire egyértelmű volt, hogy visszajössz, hogy maradsz?
Igen, haza akartam jönni, és bár jók voltak a pesti évek, nagyon kellettek, a munkához nekem mégis nyugalom kell. Feleségemnek, Marinak nehezebb volt, mert ő pestiként jött velem Fehérvárra.
Negyvenben születtél. Van valami emléked a háborúról?
Nagyon kevés, de van. A Gáz utca 25-ben laktunk, egy udvarban három család. Volt ott egy pincehelyiség, ahol a krumplit tároltuk. Amikor bombázták a vasútállomást, mind a három család oda bújt be. Nagyon ijesztő volt, sokan zsúfolódtunk össze és féltünk. Ez a kép nagyon megmaradt, annak ellenére, hogy nem túl jó a memóriám. Apám a városházán dolgozott, így volt, hogy vele vészeltünk át egy bombázást a Hiemer-ház pincéjében. Háborúban születtem, azóta is háborúzom.
Van olyan, amire igazán büszke vagy?
Békéscsabán van egy óvodai mozaikom, még hetvenhétben készült. Ők nagyon büszkék rá, és tulajdonképpen én is. Egy tizenkét négyzetméteres mesés kompozíció, ami része a gyerekek és az óvónők életének.
Mindketten művészek vagytok a feleségeddel. Mennyire számít az egzisztencia?
Számít, de csak annyira, hogy ebből élünk, hiszen az Ecsedinek sincs állása, mindketten szabadúszóként dolgozunk. A Budapesti Várfok Galériának vagyok a művésze, nyilván szükség van menedzselésre, én valójában nem is nagyon követem az anyagi dolgokat. Ha megveszik a képet, örülök neki, de inkább azért, hogy van érdeklődés. Igyekszem én, csak néha úgy érzem, hogy ezek a munkák nem érdekelnek senkit. De tudom azt is, hogy ez túlzás, és persze azért csinálom, mert meg akarom mutatni az én képemet a világról. Nem tetszhet mindenkinek, de ha valakinek tetszik, annak örülök.
Jövőre leszel nyolcvanéves...
Igen, de csak október végén. Még hetvenkilenc vagyok. Egy-egy évforduló kapcsán elgondolkodik az ember, aztán kicsit elkeseredik. Majd elfelejti, hogy elkeseredett, aztán egyszer csak újra előjön.
Úgy képzelem, hogy egy alkotó ember talán másképp éli meg a korát...
Nem tudom, hogy aki nem kínlódik ilyesmivel, az mit csinál, az mivel kínlódik. Én legalábbis megmutatom magamnak, hogy ezt csináltam tegnap este, és jó esetben még örülök is neki!
