A mostra kell koncentrálni! - Alexandra do Nascimento hálás azért, amit elért

Nagyon jó ismét a pályán látni! Hogy érzed magad?

Köszönöm szépen, most már jól. Az eleje nem volt könnyű, mert az első öt hónapban csak a térdemmel foglalkoztam, aztán amikor elkezdhettem a rendes edzéseket, az egész testemmel kellett dolgozom. És ugye ennyi kihagyás után futni, ugrani azért nem volt ugyanaz, mint előtte. De most, négy hónappal az újrakezdés után azt tudom mondani, hogy jól vagyok, boldog vagyok!

Alexandra do Nascimento Brazíliában kezdett kézilabdázni, 2003 óta Európában játszik. Az osztrák Hypo Niederösterreich csapatában tizenegy évet töltött, ezalatt minden alkalommal megnyerte csapatával a bajnokságot és a kupát.

Mennyire volt nehéz a rehabilitáció? Mennyire volt nehéz a pálya széléről figyelni a társakat edzésen, meccsen?

Nem volt könnyű! Az elején konditerembe illetve fizioterápiára is egyedül jártam. Megvolt a napirendem, hogy mikor hova megyek, hol töltök el egy-két órát, ebben pedig sokat segített a férjem. Ez a része könnyű volt. De amikor elkezdhettem a közös munkát a csarnokban a többikkel, és láttam az edzéseket, a meccseket, és tudtam, hogy nem lehetek ott köztük, nem tudok nekik segíteni, nem élvezhetem a pillanatot – az nagyon nehéz volt. De vissza akartam térni, mert bár már harminchat éves vagyok, amikor megsérült a térdem, tudtam, hogy végig kell csinálnom a rehabilitációt! Másrészről pedig elkezdtem valamit, és még nem fejeztem be! Nagy harc volt, amit sikerrel vívtam meg. Boldog vagyok, mert túléltem! És most már azt tudom mondani, hogy száz százalékos állapotban vagyok. Az elején az edzéseken volt gondom a futással, tíz perc után rosszul voltam. Sőt a meccsek után azt éreztem, hogy kell egy nap pihenő. Most már ezzel sincs bajom. Visszaszereztem a kontrollt a testem fölött!

2008-ban Bajnokok ligája-döntőt játszott, 2013-ban pedig megnyerte a Kupagyőztesek Európa-kupáját. 2014-től két szezont a román HCM Baia Mare csapatánál töltött Nagybányán. 

Hogy érzed magad Székesfehérváron, milyen az élet itt?

Magyarországnak és nekem régi, jó kapcsolatunk van! Tizenegy évet töltöttem Ausztriában, és amikor csak tehettem, Magyarországon töltöttem a szabadnapjaimat. Ha jött a családom vagy a férjem családja, akkor rendszeresen Budapesten találkoztunk. Örültem a lehetőségnek, hogy Vácra igazolhattam, és együtt dolgozhattam Németh Andrással. Ez a második évem Magyarországon, és bár a sérülés miatt a fehérvári időszak eleje nem volt könnyű, nagyon jó érzem itt magam. Vác nagyon kicsi város, de amikor a férjemmel idejöttünk Fehérvárra, azt mondtam: ez rendben van, ez egy jó hely! Bent lakunk a belvárosban, ami azért is jó, mert edzések után tudunk egy jót sétálni, moziba menni vagy éppen felugrunk Budapestre. Olykor ki kell kicsit kapcsolni, mert úgy nem lehet élni, hogy csak edzésre, meccsre és haza jár az ember! Itt minden megvan ahhoz, hogy jól érezzem magam!Beszéljünk kicsit a csapatról! Hogy látod, mi az oka a mostani gyengébb szereplésnek?

Ez annál összetettebb, hogy azt tudjam mondani: ez vagy az a hiba! A kézilabda nagyon összetett sportág, ahhoz, hogy jó csapatod legyen, nem elég jó játékosokat venni. Össze is kell őket rakni, hogy a jó játékosok jól is tudjanak együtt dolgozni, hogy értsék egymást. Ez néha működik, néha nem. Nálunk most nem működik. Időre van szükségünk, a klubnak, az edzőnek, a játékosoknak! De nincs időnk, megy a bajnokság, így pedig menet közben kell ezen dolgozunk. Pedig ez egy jó csapat, csak idő kéne, hogy mindenki lássa is! A védekezésünk nagyon jól működik, támadásban azonban sokat hibázunk. A kettőt nem tudjuk összerakni, hogy mindkettő jól működjön, de dolgozunk a megoldáson. Nem szabad feladnunk, mert van még három hónap a bajnokságból, és persze ott van a következő szezon is. Én egyáltalán nem gondolom, hogy baj lenne a játékosokkal, a lehetőségekkel vagy éppen az edzőkkel, egyszerűen csak időre lenne szükségünk! A csapatot képesnek érzem rá, hogy a legjobb négy között végezzen. De látni kell, hogy volt gondunk bőven. Az én sérülésem és kiesésem vagy éppen Herr Orsi sérülése a felkészülés első napján. Aztán ugye jött egy neves kapus, aki nem vált be. Ilyen helyzetben pedig nem könnyű folyamatosan pozitívan látni a dolgokat.

A Bajnokok ligájában 2003 és 2016 között minden évben pályára lépett, összesen 664 gólt szerzett. 2016-ban szerződött Magyarországra, először a Váci NKSE csapatában töltött egy szezont, ekkor csapata legeredményesebb játékosa volt: a bajnokságban 118 gólt szerzett, a góllövőlista tizedik helyén végzett. 2017 őszétől az Alba Fehérvár KC játékosa.

Tizenöt éve élsz Európában, tizenegy évet töltöttél a Hypónál, kettőt Romániában, egyet Vácon. Melyik volt a legszebb időszak az életedben, a pályafutásodban?

Egyértelműen a Hypóban töltött időszak! Amikor még Brazíliában játszottam, nem volt bennem, hogy Európába szeretnék jönni. Amikor a férjemmel találkoztam Brazíliában, megkérdezte tőlem, akarok-e Európában játszani. Ő akkor éppen Spanyolországban játszott. Én pedig furcsa tekintettel ránéztem, és azt mondtam, hogy nem! Jó nekem otthon, a családom közelében. De aztán megváltozott bennem valami. Daniela Piedade akkoriban már a Hypóban játszott, és kellett nekik egy gólerős, tehetséges játékos, mert megsérült a jobbszélsőjük. Dani pedig engem ajánlott. A 2003-as vébén – az volt az első évem a válogatottban – megnéztek, de nagyon rosszul játszottam. Aztán mégis elhívtak egy hétre Ausztriába. Nem voltak hónapjaim, hogy bizonyítsak. Egy meccsem volt rá, de bejött, és Gunnar Prokop azt mondta: kellek, maradjak! 2004 januárjában jöttem is. Először csak félévre írtam alá, majd pedig hároméves szerződést kötöttek velem. Aztán még hármat, és így tovább. Nagyon sokat tanultam a Hypónál, Németh Andrástól is. Huszonkét évesen, fiatalon kerültem oda, de az volt a tökéletes hely számomra. Mindig a legjobb formámat nyújtottam, és megtaláltam saját magamat, a játékomat, a világ legjobbja lettem, szóval nagyon sok jó dolog történt velem ebben az időszakban! Huszonnégy éves voltam, amikor Spanyolországba akartam menni, mert a férjem akkor ott játszott, és nem akartam többet távol lenni tőle. Gunnar azonban odajött hozzám, és azt mondta, ha menni akarsz, menj, ez ellen nem tehetek semmit, de Te még nem vagy készen, tanulnod kell, én pedig ezt megadhatom neked. Megadhatom azt, hogy huszonhét éves korodra sokkal jobb legyél. Ezt megbeszéltem a férjemmel, és maradtam, ami nagyon jó döntés volt. Gunnarnak igaza lett: Londonban, az olimpián a legjobb jobbszélső lettem, 2011-ben, a brazíliai világbajnokságon én lettem a gólkirály, majd pedig a világ legjobbjának választottak.

A brazil válogatottal négy olimpián vett részt (2004, 2008, 2012, 2016), a londoni olimpián beválasztották az All-Star csapatba.

2013-ban világbajnok is lettél! Mi volt annak a brazil válogatottnak a titka?

Az, hogy nyolcan is a Hypóban játszottunk az akkori válogatottból! És Morten Soubak volt az edzőnk itt is, ott is. Két évet dolgozhattunk így együtt. Együtt játszottunk, minden nap együtt edzettünk. Az osztrák bajnokság mellett a Bajnokok Ligájában is játszottunk, szóval nagyon sok időnk volt együtt. Annak a világbajnok brazil csapatnak ez volt a titka. Ezt bizonyítja az is, ami azóta történt mind a Hypóval, mind a brazil válogatottal. A Hypóból szétszéledtünk, hárman Magyarországra, volt aki Dániába ment, a brazil válogatott pedig – holott ezt nem gondoltam volna – alaposan leszerepelt a legutóbbi vébén.

A 2011-es brazíliai világbajnokságon ötvenhét találattal gólkirály lett. Tagja volt a 2013-as világbajnokságon diadalmaskodó brazil válogatottnak.

Fantasztikus az, amit az elmúlt másfél évtizedben elértél. Mit üzennél azoknak a fiatal játékosoknak, akik most pályájuk elején vannak, és hasonló sikereket akarnak elérni, mint Alexandra do Nascimento?

Az én családomnak nem volt pénze. Nekem sem volt se buszjegyre, se cipőre. Európába pedig úgy jöttem, hogy nyitott vagyok az újra, tanulni szeretnék! És nem kérdeztem, ha odajött az edzőm, hogy ezt újra kell futnom vagy meg kell ismételnem egy feladatot, hanem megcsináltam! Bíztam az edzőimben, és a legjobbamat nyújtottam. Talán ez az én erősségem. Persze én is hibáztam, nem is keveset, de mindig maximumra törekedtem. Nem vagyok én sem tökéletes. De hogy mi is az üzenet? Amikor egy fiatal játékos elkezd kézilabdázni és van egy álma, akkor adjon bele mindent, és ne hagyja, hogy az idő elszaladjon! Kézilabdázzon, röplabdázzon vagy akár csak dolgozzon valamit a normál életben, mindig a mostra kell koncentrálni! Ha jön az edző, jön a főnök, a maximumot kell adni, sőt olykor egy kis pluszt is. Ha vége az edzésnek, ott lehet még maradni gyakorolni a lövést vagy bármit, amiben tudja az ember, hogy gyengébb. Ne féljen senki most cselekedni! Nem lehet várni és azt mondani, hogy majd holnap teszek ezért vagy azért. Csak a most van! És még valami: tisztelni kell az embereket, tisztelni kell saját magadat! Mert amikor véget ér vagy befejezel valamit, amit szeretettel csináltál, visszakapsz mindent! Hálás vagyok Istennek, hogy megadta nekem ezt a lehetőséget, mert a kézilabda lett a mindenem. Mindent feláldoztam a kézilabdáért, most pedig már élvezem minden percét!

Mi a terved, meddig láthatunk még a pályán?

Amikor Romániában játszottam, minden nap azt mondtam magamnak, hogy ez lesz az utolsó szezonom. De nem bírtam abbahagyni, ott akartam lenni a riói olimpián, majd befejezni. De megint csak nem bírtam abbahagyni. Most pedig úgy vagyok vele a sérülésem után, hogy még egy szezont játszom aktívan a mostanin kívül. Nagyon jól érzem magam, a testem is jól reagál mindenre, én pedig nagyon élvezem ezt a harcot, mert a kézilabda harc. Szóval kell még az a plusz egy év!

Itt, Székesfehérváron?

Nagyon jó lenne, örülnék neki!

Mi a terv, ha befejezed az aktív játékot?

Bár nagyon szeretem a családomat, a hazámat, de a férjemmel már eldöntöttük, hogy itt maradunk Európában. Ő ugyan chilei, de van spanyol útlevele is. Szóval megpróbálunk belevágni a hétköznapi életbe itt, Európában. És persze a legfontosabb, hogy végre édesanya legyek! Ez az én következő álmom..