Portrésorozatunkban olyan fehérvári és környékbeli iparosokat mutatunk be, akik a szakmát még a szüleiktől tanulták, és a történelem viharai ellenére a műhelyük még ma is működik. A Rumony család egy kicsit speciális helyzetben van, hiszen a műszaki végzettségű Rumony Attila a bőrvarrás fortélyait feleségétől, Ilonától sajátította el. A harminc éves műhelyben az asszony a bőröndfalnak támaszkodva szemérmesen bevallotta, a szorgalmas tanítvány azóta meghaladta mesterét.
Ilona édesapja nagyon korán meghalt, ezért az édesanyjának egyedül kellett őt és a bátyjait felnevelni és taníttatni. Az asszony egy kis kanyarral került a bőrdíszműves pályára, hiszen tovább szeretett volna tanulni. Mivel két-háromszori próbálkozás után sem sikerült bejutnia a főiskolára, ami akkoriban egyébként sem volt ritka eset, úgy döntött szakmát választ. „Egy családi vacsoránál a bátyámék azt tanácsolták, hogy szépen terítek, odafigyelek a részletekre, és jó a kézügyességem, legyek bőrdíszműves. Nekem tetszett az ötlet, hiszen ez a szakma is az alkotásról szól, no és persze valamit magammal is kellett kezdenem, ezért úgy döntöttem belevágok.”- emlékezett vissza az asszony.
Az iskola elvégzése után megnyitotta a kis üzletét az Ady Endre utcában lévő gangos ház földszintjén. Új polcokat csináltatott, ahova folyamatosan kirakta a legújabb bőrből, vagy műbőrből készült modelljeit. Az üzlet éppen hogy elindult, amikor Ilona az első gyermekével várandós lett, ezért választás elé kényszerült. „Eldönthettem, vagy alkalmazottat veszek vagy pedig az eredetileg műszaki végzettségű férjem, Attila áll be segíteni. Én az utóbbit választottam, és azóta közösen visszük a műhelyt. Attila igazán jó tanítvány volt, és büszke vagyok arra, hogy tudásban már meghaladt engem.”- mondta szemérmesen Ilona a műhely bőröndfalának dőlve.
A bőrdíszműves mesterek a rendszerváltás és a kínai piac betörése után látták, hogy árban nem tudják felvenni a távol-keleti gyárak olcsó műanyagból készült tömegtermékeivel a versenyt, ezért onnantól kezdve a táskák, bőröndök javításával foglalkoztak. Közben Attila is kijött a „táskavarró szentélyből”, telefonon szakértői véleményt mondott egy leszakadt fülű táskáról, a csizmacipzárját kicseréltetni akaró hölgyet elküldte egy cipészhez, majd kiadott vagy fél tucat megjavított táskát és bőröndöt.
„Csak úgy lehet minőségi munkát végezni, ha csak erre kell koncentrálnom, ezért zárás után sokszor benn maradok a műhelyben, hogy tudjak a munkával haladni. Ilyenkor teljesen belefeledkezem a varrásba, ahogyan kisfiam mondja. De hát egy cipzárcsere sem két perc, ha rendesen akarom elvégezni.”– magyarázta a szakember, aki minden táskát – külön kérés nélkül – mielőtt visszaadna a gazdájának, alaposan szemügyre vesz. „Többször előfordult olyan, hogy egy táskán elvileg csak cipzárt kell cserélni, de ha látom például, hogy lyukas a bélése, vagy leszakadóban van a füle, akkor már ahhoz is hozzányúlok, mert annak nincsen értelme, hogy három nap múlva a vásárló újra visszahozza.”- jegyezte meg Attila. A minőségre mindig kényesen ügyelnek, sőt még egy egyszerű cipzárjavításban is beleteszik a szívüket, amelyet a vásárlók is megéreznek. Nem egy olyan ügyfelük van, aki eleinte még az édesanyjával járt a műhelybe táskafület visszavarratni, most pedig már a kisgyerekével biciklin hozza a javítanivalót.
„Főleg sporttáskákat, női táskákat és iskolatáskákat reparálunk, meg a gurulós bőröndöket, de azokra haragszom, mert nagyon nehéz a javításuk. Nincsen hozzájuk alkatrész, ha tönkremegy a kerekük, vagy a tartójuk, akkor darabokra kell szedni és a férjemnek szinte mindig kreatívkodnia kell. A tönkre ment műanyagot legfeljebb más bőröndökből kioperált menthető részekből tudjuk pótolni.”- mondta Ilona, és közben elővett egy szatyornyi bőrönd -tartóvázat, húzót, amelyeknek egytől egyig más volt a formája, magassága, de az „egyszer még valamelyikbe jó lesz” jelmondat jegyében megőrizték őket.
A házaspár a javításaikat mindig megismeri az öltéséről, de például azt is észreveszi, ha a vásárló valami miatt utánuk másnál cseréltetett például cipzárt. Igaz, új bőrtáskát körülbelül tíz éve varrtak, de közbe-közbe „beesik” egy-két olyan felkérés, mint például a lovak patáját védő lópata-takaró, pénztárca javítása, vagy a megmaradt menyasszonyi-ruha anyagból szütyő elkészítése, amit jó szívvel el is vállalnak.
Ilona és Attila szerint a szakmából viszonylag tisztességesen meg lehet élni. Igaz, autójuk nincsen, nyaralni nem járnak, de fel tudtak nevelni három gyereket és ami talán az egyik legfontosabb, hogy még harminc év után is minden reggel örömmel kerekeznek át a városon, hogy kinyissák a boltot, és szaktudásokkal, szívükkel „meggyógyítsák” a lyukas béléseket, a leszakadt füleket, és a tönkrement cipzárakat.
