Csináltam már pár portrét, de ez a legutóbbi televolt meglepetéssel, olyannal, amire a legkevésbé sem számítottam. Nehrer Györgyről azt tudtam, hogy Székesfehérvár mai arculatának kialakításában sokat dolgozott, ezért a hatvanas és hetvenes évek Fehérvárjának nagy ismerője. Aztán a válaszait valahonnan nyolcszáz évvel ezelőttről kezdte.
A sváb kinézetű nevével kapcsolatban már az elején leszögezte, hogy régi szász családból származik, és mindjárt tisztázta is neve helyes kiejtését: nérer. Így aztán belebonyolódtam, egy kis családfakutatásba.
A mi családunk annyi idős, mint a Habsburg-család. Kutatásaim 1261-ig mentek vissza. A teuton lovagokkal kerültünk Szepesbélára, a Felvidékre. Mivel a nyomok nehezen követhetők, ezért a családfa kutatásban Carolus Wagner, azaz Wagner Károly 1774-es kutatásaira támaszkodtam. Írásából kiderül, hogy a germán teuton lovagok alapítottak a Tátra-aljában, Szepesbéla mellett egy települést 1261-ben, a tatárjárástól elnéptelenedett területre. Mivel ez a vidék, Rozsnyótól északra Magyarország akkori határán feküdt, a település eredeti magyar neve Nagyőr volt. 1261-től a betelepült germánok elnevezték Nagyőrt Nehrernek, amely nevét 1945-ig viselte. Ez volt az első írásos bizonyítéka annak, hogy a családom itt élt, itt él Magyarországon. Nehrer mai szlovák neve Strá¾ky, azaz Strázsa, ami újra a Nagyőr névvel vág egybe.
Ha ilyen régről talált nyomokat, akkor valószínűleg később is tudta követni az ősöket.
Rozsnyón a Nehrer-házban volt a főhadiszállása II. Rákóczi Ferencnek. Gyakorlatilag innen irányította a szabadságharcot. Rozsnyón élt egy Nehrer Mátyás nevű ember, aki kebelbarátja volt Petőfinek, akivel Debrecenben együtt tanultak. Mátyás bácsi – aki a saját születésnapján halt meg – élete végéig őrzött egy Petőfitől kapott verses kéziratot.
Én még olyan emberrel nem beszéltem, aki a saját történetét 1261-től kezdi el. Ettől még ön székesfehérvári, méghozzá itt született. Miként került a családja Fehérvárra?
Bármilyen furcsa is, de egy székesfehérvári orvost tüntetett ki a francia király a becsület érdemrendjével az 1739-es nagy pestisjárvány idején. Ennek az orvosnak a neve Nehrer volt. Nem tudtam kibogozni, hogy ő már a családom elődje vagy sem, mindenesetre Felvidékről jött Székesfehérvárra gyógyítani.
Lehet, hogy emiatt az orvos miatt lett szálláshelyük Székesfehérvár?
Az én családom idejövetele nagyon kalandos, függetlenül a fehérvári orvostól. Én a közvetlen őseimet az 1780-as évekig tudom visszavezetni. A Tátrától a Földközi-tengerig ért Magyarország, ezért nem nagy dolog, hogy az őseimet Magyarcsernyéről indítom. Magyarcsernye a Vajdaságban, a mai Szerbiában fekszik, méghozzá Нова Црња (Nova Crnja) néven. Ükapám itt élte életét. Az üveglapra készített fotóját sikerült megszereztem Magyarcsernyén. Magyarcsernyén úgy tartották, hogy ha egy botot eldobott valaki, az biztos, hogy egy Nehrert talált el. A mai napig is vannak ott rokonaim.
Üknagyapám borbélyként dolgozott. Azaz nemcsak hajat vágott, beretvált, hanem fogat húzott, köpölyözött, eret vágott. Ez maradt meg abból a régi germán hospeskedésből, ami Nagyőrből indult. Az 1900-as évek elején a Vajdaságban kifogyott a munkalehetőség, ezért dédnagyapámék a közeli Temesvárra mentek, és ott nyitottak egy fodrászszalont. Nagyapám már nem vágyott erre a mesterségre, ezért inkább kőművesnek állt. Csak érdekesség, hogy dédnagyapámék Temesvárra mentek, de nagyapám igazolványában az állt, hogy Freidorf. Természetesen centit sem mentek tovább, csak a nevek változtak. Volt is gondja nagyapámnak, amikor kérdezték tőle, honnan jött. Amikor válaszolt, hogy Freidorfból, mindenki Ausztriára gondolt – és ő csak sokára tudta megmagyarázni, hogy Temesvárról. Freidorf olyan külső területe Temesvárnak, mint ma Kisfalud Székesfehérvárnak. Nos, itt, Freidorfban, Szabadfaluban született 1904-ben Johnny Weissmuller, bánsági szász származású amerikai olimpiai bajnok úszó, filmszínész, akit mindenki Tarzanként ismer.
Mindenesetre Szabadfalu még messze van Fehérvártól...
Így igaz. Papa megjárta az első világháborút, Doberdót, Isonzót. Sajnos én nem találkozhattam vele, mert 1947-ben meghalt, én pedig 1953-as vagyok. A mama viszont velünk élt, és én nagyon sok mindent tőle tudok. Nagypapa mire visszakerült Temesvárra, addigra azt elcsatolták, már nem Magyarország volt. Akkor már „csodálatosan” működött a Securitate és a Vasgárda is. Ez volt az az idő, amikor el kellett dönteni, hogy ki, milyen nemzetiségűnek vallja magát. Olyan buta helyzet állt elő, hogy a papa nővére, Etel néni férjhez ment egy bánáti román emberhez, emiatt románnak nevezte magát. Papám egyik öccse, Nándi bácsi eljött Budapestre. A másik öccse, Feri bácsi azt mondta, hogy ő német. Papám pedig azt mondta, ha felnégyelik sem lesz román, hanem ő magyar.
Egyszerűen arról van szó, hogy a történelem ocsmányságokat erőszakolt rá emberekre. El sem mozdultak, mégis négyféle család lettünk hirtelenjében. Öregapám beszélt szerbül, németül, románul, magyarul, Bánátban ma is mindenki beszéli ezeket a nyelveket.
Édesapám már csak román iskolába járhatott, mert más nem volt, bár a német, magyar nyelvet is folyékonyan beszéli a mai napig, pedig nyolcvanöt éves. Időközben megtanult oroszul is, mert orosz fogságba került négy éven át.
A bajok ott kezdődtek, amikor a papa magyarnak vallotta magát. A németeknek akkor nem esett bántódásuk. A magyarnak annál inkább. Megfenyegették őket, hogy nem lesz munkájuk. Gyakorlatilag elüldözték őket. Bár papa építette össze Freidorfot Temesvárral, mégis mennie kellett az első világháború után. Követelték tőle, hogy írja alá a papírt, hogy őt Nehrereszkunak hívják. De ő, erre nem volt hajlandó. Kolozsvárra ment dolgozni, ahol még kapott munkát. Nagymamáék Lugosra mentek, ott vettek házat. Ezután jött a Bécsi döntés, ami visszacsatolta Kolozsvárt Magyarországhoz. A közeli Lugost viszont nem csatolták vissza, emiatt nagyapa nem tudott hazamenni mamáékhoz. Emiatt eljött Budapestre nagyapa Nándi bácsihoz, aki még korábban jött a fővárosba. Mamát pedig mindenféle retorziók érték a Securitatétől, aminek az lett a vége, hogy eladta a lugosi házat, bár a pénzt nem vihette át az akkori határon. Így került papa és mama a szegedi menekült táborba. A kőműves nagyapám ott épített egy ismerősénél házat, ahol mamával és a gyerekeikkel, köztük édesapámmal lakhattak. Ekkor jött a második világháború.
Édesapám kitűnő tanuló volt, javasolták is neki, hogy menjen a szegedi piarista gimnáziumba. Ment is 1939-ben. Ebben a gimnáziumban grófok, bárók gyerekei jártak, meg édesapám a Nehrer és egy Varga nevű, egyszerű ember fia. Varga és édesapám voltak csak kitűnő tanulók az osztályban. Apám a Tunkl báró fiának segített tanulni. Ez a Tunkl báró egyszer megkérdezte nagyapámat, hogy merre vannak a birtokai. Nagyapám mondta, hogy nincsenek birtokai. Ezek után, év végén az osztályfőnök közölte a két kitűnő tanulóval, hogy nem idevalók! Édesapám majdnem elsírta magát, de őt és a Vargát kirúgták a gimnáziumból.
Nehrer családja a második világháború alatt Pétfürdőn talált munkát, ahol akkor a fejlesztések miatt nagy építkezések zajlottak. Nehrer nagypapa építésvezetőként dolgozott a pétfürdői gyárban, ám a világégés azt is tönkretette, hiába volt minden szándék. Végül átköltöztek Székesfehérvárra, ahol az egyik búrtelepi telken házat építettek. Itt, Búrtelepen született főhősünk, Nehrer György, kinek gyökerei német, szerb, szlovák és természetesen magyar szálakat rejtenek a föld alatt. A város építője, ismerője csak ezután jön következik.
A cikk folytatása a jövő heti FehérVár magazinban lesz olvasható, a város honlapján, február 11-én jelenik majd meg.
