A magyar kultúra napján a Vörösmarty Színházban adták át Székesfehérvár önkormányzatának Pro Cultura Albae Regiae díját. Az elismerést idén Arató Antal, a Vörösmarty Mihály Könyvtár címzetes igazgatója vehette át. A Fehérvár közéleti hetilapnak adott interjúban gyökereiről, gyermekkoráról, pályafutásának legfontosabb állomásairól és új otthonáról, Fehérvárról is mesél.
1942-ben születtél, a háború kellős közepén. Miként nő fel egy budapesti kisfiú a háború poklában illetve közvetlenül a háború után?
Mi még megéltük a bombázásokat, kisgyermekként a légópince volt a második otthonunk. Ezek a közvetlen élményeim, a közvetettek sokkal rosszabbak. Nagyapám folyamőr vezérkapitány volt, Horthy közvetlen tiszttársa az I. világháborúban, ahol fregattkapitányként szolgált. 1941-ben megírta Horthynak, hogy Főméltóságú úr, ezt a háborút el fogjuk veszíteni. Ekkor elküldték nyugdíjba, de azért megkapta az akkori idők legrangosabb kitüntetését. Apám folyamőr százados volt. Mint megbízható folyamőrtiszt, ő vitte a március 15-i kiugrási kísérlet előtt a titkos parancsot a vezérkartól Bajára, ahol a folyamőrség állomásozott, hogy vonuljanak fel Pestre, és a Dunáról biztosítsák a kiugrás lehetőségét. De nem ért oda, mert a németek letartóztatták és börtönbe került. Mi – egy tábornok négytagú családja – Budán egy négyszobás emeletes házban laktunk. A háború után – ahogy másokat – bennünket is kitelepítettek. Fejenként ötvenkilós csomaggal éjszaka érkeztünk meg Jászapátiba. Egy kulákházba kerültünk.
Miként lehet ezt megszokni? Hiszen egy tisztes polgári létből szinte a világ végére került a család.
Az az igazság, hogy számunkra a bátyámmal ez az egész kalandszerű volt. Egyébként szerencsénk volt, mert a nagybátyám, Kertész Róbert segítségével – aki egy ismert náciellenes újság szerkesztője volt – kaptunk egy kicsi házat. Nagyon sok megaláztatás ért bennünket, de örömben is volt részünk.
Mit tanul egy pesti kisfiú egy olyan közegben, amely a legkevésbé sem arról híres, hogy befogadó lenne?
Helytállást. Egyszer kimentünk az édesanyámmal a piacra, aki szokás szerint alkudni kezdett, mint Pesten, de egy parasztasszony rászólt, hogy mit képzel nagyságos asszony, mi ezért megdolgoztunk. Édesanyám összeszorította a száját és sarkon fordult. Hazamenetünk, és otthon tört ki belőle a zokogás. Mint kiderült, csak azért sírt, mert végre ismét nagyságos asszonynak szólították.
Mikor fertőződtél meg a könyvek szeretetével?
Már Jászapátin is nagyon sokat olvastam, előtte, még Pesten édesapám gyakran felolvasott nekünk. Mindig tiszti sapkában járt, és attól tartott, hogy gyorsan kihullik a haja. Így az volt a kérése, hogy amikor olvas nekünk, mi addig a bátyámmal simogassuk a fejét. Így aztán folyamatosan masszíroztuk a kobakját, miközben ő meséket és történeteket olvasott fel nekünk.
Mikor dőlt el, hogy könyvekkel foglalkozol majd?
Hosszú út vezetett addig. Az amnesztia után, hogy a felforgató elemek nehogy felrobbantsák Budapestet, minket nem engedtek vissza. Így aztán Csobánkán, majd Dunaharasztiban laktunk albérletben. Kitűnően érettségiztem, de ahhoz, hogy munkát kapjak, az anyakönyvi kivonatomat meg kellett hamisítani: az került bele, hogy apja hajós, nem pedig folyamőr kapitány. Így kerültem először egy Duna-parti szállodába. Portás lettem, afféle kifutófiú. Ezt gyorsan meguntam. Utána drogista lettem, gyógyszertári asszisztens. A könyvtárosságot igazából egy szerencsés véletlennek köszönhetem. A soroksári könyvtárban, ahova jártam, egy volt ötvenhatos munkástanács-vezető volt a könyvtáros: Mikó Zoltán, a színművész Mikó István apja. Rendkívüli ember volt: előadásokat szervezett, felolvasóesteket tartott. Õ karolt fel, és intézte el, hogy a Szabó Ervin Könyvtárba kerülhessek.
Mit lehetett megtanulni egy ilyen rangos, országszerte ismert helyen?
A pesterzsébeti fiókkönyvtárba vettek fel, ahová főleg munkások jártak. Először csak kölcsönöztem. De nagyon sokat tanultam közben: segítőként jártam a budapesti könyvtárakat, mindenütt mást kaptam és tettem hozzá a munkámhoz. Nagyon sok cikket írtam. Az első az olvasásterápiáról szólt, később megjelent az erről szóló könyvem is. Majd kitaláltam, hogy Pablo Neruda ódáihoz hasonlóan betűrendbe szedem az örömről, bánatról, szerelemről szóló könyveket, és így kölcsönöztem ki őket. Ez akkor újdonság volt.
Mi vitt Jászberénybe tíz esztendő után?
Megnősültem. Egy könyvtáros természetesen az olvasóját veszi feleségül... A feleségem rendes munkáslány volt, aki mindent elolvasott, amit adtam neki, hát persze, hogy beleszerelmesedtem. S mivel már tíz éve ott dolgoztam, bementem az igazgatóhoz – aki egyébként a Központi Bizottság tagja volt – hogy kérek egy lakást. Visszautasított, így aztán megpályáztam az akkor meghirdetett jászberényi igazgatói állást. Jászberénybe költöztünk, ahol az úgynevezett „kutyaházban” laktunk. Ez a belváros legszebb háza volt, az akkori jászberényi elit lakott ott. Mikor megérkeztem, úgy fogadtak, hogy valamit kifelejtettem az életrajzomból. Mikor elmondtam, hogy igen, a kitelepítést nem írtam bele, a járási párttitkár azt mondta: akit ide kitelepítettek, és visszajön dolgozni, az minden elismerést megérdemel. Ettől a pillanattól kezdve minden olyan fejlesztés rendelkezésemre állt, amit elképzeltem, s meg kell mondjam, éltem a lehetőséggel. Rengeteget írtam, olvasásszociológiáról felméréseket, helytörténetet, múzeumi anyagot. Megírtam a doktori disszertációmat is a Jászság sajtókutatásáról.
Tehát otthonra találtál. Miért búcsúztál el mégis tíz év múltán?
Elváltam és újranősültem. Pestre kerültem a Széchenyi Könyvtár módszertani központjába. Tulajdonképpen szakfelügyelőként dolgoztam.
Öt évvel a rendszerváltozás után kerültél Fehérvárra, ami azóta is az otthonod. Mi fogadott itt a megyei könyvtárban?
Egy olyan könyvtári közösség, amit már ismertem, hiszen számtalanszor jártam itt szakfelügyelőként. Ez volt az az időszak, amikor az elavult, sematikus könyveket kiszórtuk – tettük ezt szisztematikusan. Tulajdonképpen teljesen megújítottuk a könyvtár állományát. Értelmes és tartalmas időszaka volt ez az életemnek. Elmondhatom, hogy nem bántam meg semmit sem. Ma már tudom, hogy egy könyvtár attól jó, ha ott jól érzi magát a látogató, függetlenül attól, hogy ponyvát akar olvasni, tudományos munkát akar végezni vagy éppen képes újságot nézeget. A fontos, hogy mindenhez adjunk segítséget, s tegyük ezt őszintén, szívből jövő mosollyal – akkor nagy baj nem lehet.
