-
Vidéki színházigazgatók Fehérváron
A vidéki színházak jövőjéről, a fenntarthatóságról, az állami és önkormányzati támogatásokról, valamint egy ösztöndíjprogramról és egy a frissen végzett dramaturgoknak szóló sorozatról is szó volt a Vidéki Színházigazgatók Egyesületének csütörtöki ülésén Székesfehérváron.
2025.01.09. -
Az újévben is PartiTúra!
Az újévben is folytatódik a fiataloknak szóló komolyzenei sorozat: a PartiTúra január 13-i rendezvényén kortárs magyar szerzők alkotásait hallhatják az érdeklődők. A rendezvény házigazdája Dobri Dániel, karmestere pedig Tihanyi László lesz,.
2025.01.09. -
Utazó makettkiállítás
A holokausztnak állít emléket az a két részből álló makettkiállítás amelyet a Széchenyi István Műszaki Technikumban nyitottak meg. A koncentrációs táborokat bemutató makettek két hétig lesznek láthatóak az iskolában.
2025.01.09. -
A mandala a lélek tükre
A Gárdonyi Géza Művelődési Ház és Könyvtár folyosóin 2025 januárjában Nagy Árpádné Orosz Julianna alkotásait tekinthetik meg az érdeklődők. Az év első kiállításán 94 kézzel festett mandalát állítottak ki.
2025.01.09.
Augusztus 20-ig látható Kósa János kiállítása a Szent Isván Király Múzeumban
Szombaton délelőtt Petrányi Zsolt művészettörténész nyitotta meg Kósa ános festőművész kiállítását a Szent Isván Király Múzeumban. Székesfehérváron közel 50 alkotást állított ki a legutóbbi idők terméséből. Kósa János a kortárs festészet középgenerációjának egyik meghatározó alakja, a festészet régi és mai mestereit hívja segítségül, hogy bebizonyítsa: a vizsgálatának a tárgya él még. Újabb munkáin a személyes történelem emléktárgyai váltják fel korábbi témáit. Hódolva napjaink mindent elsöprő retro-feelingjének, e műveken a festő történeti tudatosságának helyébe a privát történelem lép.
2007.05.29. 07:47 |
Szombaton délelőtt Petrányi Zsolt művészettörténész nyitotta meg Kósa ános festőművész kiállítását a Szent Isván Király Múzeumban. Székesfehérváron közel 50 alkotást állított ki a legutóbbi idők terméséből.
Kósa János a kortárs festészet középgenerációjának egyik meghatározó alakja, a festészet régi és mai mestereit hívja segítségül, hogy bebizonyítsa: a vizsgálatának a tárgya él még. A vizsgálat tárgya pedig nem más, mint a festészet maga. Érdekli a megoldás sokfélesége, izgatja a forma, fontosnak tart olyan szempontokat, mint fény-árnyék, arány, kompozíciós egység, azaz a klasszikusokkal kacérkodó maga is klasszikussá kíván válni. Kilencvenes évekbeni tevékenységét egyfelől a kortárs képzőművészet analízise, másfelől – az elemzéssel párhuzamosan – saját művészi identitásának megteremtésére tett kísérlet határozta meg. Arra vállalkozott, hogy a maga számára – és általános következtetéseket is levonva – újrafogalmazza a festés lehetőségeit. Művészetében a hagyományos festészet világát ötvözte korunk vizuális jelrendszerével. Képei első pillantásra témájukban és kivitelezésükben tradicionálisak, ám mindig szerepeltek bennük olyan elemek, amelyek a ma emberéhez szólnak. Akkoriban készült képei a következőképpen jellemezhetők: olajjal vászonra festett, ábrázoló jellegű művek, amelyek a reneszánszban kialakult perspektíva alkalmazásával koherens tér illúzióját keltik, a múlt művészetének különböző korszakaiban kialakult módszerrel az adott korszakra jellemző műfajokat és kompozíciókat festett. Festészetének élettere a história, beszédmódja az ezredforduló számára oly ismerős historizálás. Hogy mégis mitől nem végzetesen retrográd, realista vagy konzervatív? Mivel mindvégig megőrzi a konceptualizmusból örökölt önreflektív érzékenységét, mindenkor tudatában van szerepjátszásának, és soha nem téveszti szem elől eredeti célját, ami nem egyéb, mint folytonos gondolkodás a festészetről magáról.
Újabb munkáin a személyes történelem emléktárgyai váltják fel korábbi témáit. Hódolva napjaink mindent elsöprő retro-feelingjének, e műveken a festő történeti tudatosságának helyébe a privát történelem lép. Emlékezése felvállaltan csapongó, asszociatív, festői stílusa pedig ehhez igazodva heterogén, a megidézett tárgy vagy emlékkép vizuális jellegéhez idomuló. Kósa irónia és szentimentalizmus jól adagolt elegyével kelti életre a késő Kádár-kor tárgyi világát: neoncsöves reklámokat, a szocreál modernizmus utópisztikus buszmegállóit, orsós magnót, a Jáva-építőt, Köbükit, a papírdobozos diafilmeket.
Kósa János a kortárs festészet középgenerációjának egyik meghatározó alakja, a festészet régi és mai mestereit hívja segítségül, hogy bebizonyítsa: a vizsgálatának a tárgya él még. A vizsgálat tárgya pedig nem más, mint a festészet maga. Érdekli a megoldás sokfélesége, izgatja a forma, fontosnak tart olyan szempontokat, mint fény-árnyék, arány, kompozíciós egység, azaz a klasszikusokkal kacérkodó maga is klasszikussá kíván válni. Kilencvenes évekbeni tevékenységét egyfelől a kortárs képzőművészet analízise, másfelől – az elemzéssel párhuzamosan – saját művészi identitásának megteremtésére tett kísérlet határozta meg. Arra vállalkozott, hogy a maga számára – és általános következtetéseket is levonva – újrafogalmazza a festés lehetőségeit. Művészetében a hagyományos festészet világát ötvözte korunk vizuális jelrendszerével. Képei első pillantásra témájukban és kivitelezésükben tradicionálisak, ám mindig szerepeltek bennük olyan elemek, amelyek a ma emberéhez szólnak. Akkoriban készült képei a következőképpen jellemezhetők: olajjal vászonra festett, ábrázoló jellegű művek, amelyek a reneszánszban kialakult perspektíva alkalmazásával koherens tér illúzióját keltik, a múlt művészetének különböző korszakaiban kialakult módszerrel az adott korszakra jellemző műfajokat és kompozíciókat festett. Festészetének élettere a história, beszédmódja az ezredforduló számára oly ismerős historizálás. Hogy mégis mitől nem végzetesen retrográd, realista vagy konzervatív? Mivel mindvégig megőrzi a konceptualizmusból örökölt önreflektív érzékenységét, mindenkor tudatában van szerepjátszásának, és soha nem téveszti szem elől eredeti célját, ami nem egyéb, mint folytonos gondolkodás a festészetről magáról.
Újabb munkáin a személyes történelem emléktárgyai váltják fel korábbi témáit. Hódolva napjaink mindent elsöprő retro-feelingjének, e műveken a festő történeti tudatosságának helyébe a privát történelem lép. Emlékezése felvállaltan csapongó, asszociatív, festői stílusa pedig ehhez igazodva heterogén, a megidézett tárgy vagy emlékkép vizuális jellegéhez idomuló. Kósa irónia és szentimentalizmus jól adagolt elegyével kelti életre a késő Kádár-kor tárgyi világát: neoncsöves reklámokat, a szocreál modernizmus utópisztikus buszmegállóit, orsós magnót, a Jáva-építőt, Köbükit, a papírdobozos diafilmeket.