Január 25-én Benedek Miklós volt a vendége a Csillagok című beszélgetős műsornak a Vörösmarty Színházban. Meglepetésvendégként Benedek Miklós tanítványa, Németh Kristóf érkezett, aki szerint egykori osztályfőnöke sokkal többet adott nekik annál az eleganciánál és stílusnál, ami közvetlenül a hatása alá keríti az embert a közelében. Benedek Miklós ma már nem tanít és nem él olyan intenzív társasági életet mint korábban: "Mostanában inkább otthon vagyok, olvasgatok, az unokámra vigyázok, vagy szurkolok a fiamnak, aki azt mondja, hogy már nem kell többet idegeskednem, mert a harmadik olimpia után még egy negyediket már nem vállal be."
Január 25-én Benedek Miklós volt a vendége a Csillagok című 
beszélgetős műsornak a Vörösmarty Színházban. A meglepetésvendég Benedek Miklós tanítványa, Németh Kristóf volt, aki szerint egykori osztályfőnöke sokkal többet adott nekik annál az eleganciánál és stílusnál, ami közvetlenül a hatása alá keríti az embert a közelében. - Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára? Mik voltak a legmeghatározóbb emlékei? – kérdezem Benedek Miklóst.- “Vasárnapi gyerek” voltam, mindig vasárnap reggel érkeztem apámhoz, majd elmentünk sétálni, ebédelni, délután pedig a színházba. Egész héten anyámmal voltam és mindig vártam a vasárnapokat, meg hogy mehessek a színházba. Ott találkozhattam a kis Karinthyval, nézegettük a kulisszák mögül az előadásokat, volt amikor még az estibe is bele tudtam nézni, de este 8-ra mindig haza kellett érnem. Gyerekként sokat lógtam az iskolából, helyette mozba mentem, ott laktunk akkor a Lipótváros környékén, közel volt a Tanács, a Duna, a Szikra és az Ipoly mozi is.
- Hova járt iskolába?- Olyan sok helyre költöztünk, hogy mindig máshová jártam iskolába: Sziget utca, Ipoly utca, Vendel utca, egy évig nevelőintézetben is voltam, szóval hányatott gyerekkorom volt. Már főiskolás voltam, amikor életemben először jól éreztem magam, mint fiatalember. Anyám nehezen bírt velem, mindig próbált nevelgetni, apámnál meg igazi polgári élet volt nagy könyvtárral, délutáni kártyázgatással, sétákkal és presszókkal. Otthon, anyámnál hidegebb élet volt, sokkal jobban vágytam apámhoz. Õ tanított meg korcsolyázni is, kalapban és hátratett kézzel korcsolyázott, mint valami uralkodó. Anyám kemény, hideg, káder típus volt, szigorú. Tűz és víz voltak apámmal, nem is tudom hogyan kerültek össze, még a háború előtt ismerték meg egymást, de hamar elváltak. Én 1946-ban születtem, 1948-ban már el is váltak.
- A családban megfigyelhető karakterek akár tanulmányként is szolgálhattak későbbi színészi pályájához..- Nagybátyám igazi vígszínházi figura volt, meg a nagynénéim is jó “női szerepek” voltak. Igen, ezek igazi tanulmányok voltak. Jellegzetes karakter volt a nagyanyám is, aki minden délután az Abbázia kávéházban ült egy szimpla és egy szóda mellett, kifestett körmökkel, fodrásztól jövet. Oda kellett mennem, ha kérni akartam kétforintot, ötforintot. .
- Főiskolásként a színészet, vagy a rendezés érdekelte jobban?- Színész szerettem volna lenni, de a főiskolán elkezdtem keresgélni más irányba is, szerettem a szerkesztést, dramatizálást. Megszerettem a sanzonokat és a két világháború közötti irodalmat, kezdtem gyűjteni a 20-as, 30-as évekből származó kottákat, színházi magazinokat. Rendezni csak jóval később kezdtem.
- Hogyan emlékszik vissza a pályakezdés éveire?- A Nemzeti Színházban Ady estet csinált a Nádasdi Kálmán, abban szavaltam két verset. Utána behívatott az akkori igazgató és nagyon furcsa módon, statisztikai adatok alapján – ki mennyit játszik – leszerződtetett és ez annyira nem dobott fel. Az első szerepem nagyon jó volt, egy orosz darabban játszottam egy karakterszerepet Besenyeivel, Rajz Jancsi bácsival és nagy sikerem is volt benne. Utána egy kicsit nehezebb évek jöttek, nagyon pici szerepekkel. Egy pár évig elég szomorú voltam, mondták, hogy várjak, és én nagyon türelmes voltam. Persze később ülepedett le bennem, hogy mennyi türelem is kell ehhez a szakmához és ki kell várni a lehetőséget. Amikor az Iglódi elment a színháztól, a Major megkért, hogy ugorjak be a Mizantróp-ba és attól kezdve jól ment a pályám, jó szerepeket kaptam.
- A pályatársak közül kik voltak Önre a legnagyobb hatással az induláskor?- Órákat töltöttem Kállai öltözőjében, sokat beszélgettünk a régi Katonában, a kezdeti időkben. Persze ott volt Õze, Sinkovics, Besenyei, vagy Agárdi is, aki “nevelt apám”. Együtt kezdett az én apámmal, a Petőfi Színházban, amikor apám gyomorfekélyt kapott, beugrott a helyére a Svejkben, az volt az első nagy szerepe. Az első rendezésemnek is ő volt a főszereplője, sose felejtem el, amikor mondtam neki, hogy “Gábor, ha lehet, akkor ne csináld azt az ó –lábat” (Ha azt akarta, hogy nevessen a közönség, akkor mindig ó-lábat csinált, úgy állt a színpadon) Erre rám nézett és azt mondta: “Engem így szokott meg a közönség és passz.” Egyébként mindig úgy tiszteltem a kollégákat, hogy “hogy jövök én ahhoz, hogy őket rendezzem”. Furcsa volt, hogy akkor nekem rendeznem kell a Básti Julit, vagy a Gáspárt, vagy a Szacsvay-t. Nem vagyok és nem is voltam véres kezű rendező. A rendezés nekem nem létkérdés, nem akarok mindenáron rendezni, nem olyan egetverően fontos, mint a színészet.
- Hosszú ideig tanított a Színművészeti Főiskolán is. Hogyan kezdődött ez a kapcsolat? - A diákok kértek fel, látták, hogy többféle szerepet játszom egyszerre, megnéztek a Hyppolitban, a Catullusban. Felkerestek és ők kértek, hogy van-e időm és kedvem, hogy tanítsak egy fél évig. Elmondták, hogy mit szeretnének, én pedig szívesen vállaltam. Húsz évig ottragadtam és egyszer csak lett egy saját osztályom. Most már három, vagy negyedik éve nem tanítok.
- Mivel tölti a szabadidejét? - Egy időben sokat jártam színházba, megnéztem egy évben 60-80 előadást, most már kevésbé megyek. Egy időben kártyáztam is, römiztem a Fészek Klubban, de most már azt sem csinálom. Mostanában inkább otthon vagyok, olvasgatok, az unokámra vigyázok, vagy szurkolok a fiamnak, aki azt mondja, hogy már nem kell többet idegeskednem, mert a harmadik olimpia után még egy negyediket már nem vállal be.
Gáspár Péter
