Államalapító Szent István királyunk ünnepén adták át a város kitüntetéseit azoknak, akik az elmúlt évtizedekben tevékenységükkel, szolgálatukkal kiérdemelték a város közösségének tiszteletét. Virágh Ildikó újságíró a jeles ünnepen Pro Civitate díjat vehetett át. Életútja, pályájának állomásai bizonyítják rátermettségét, tiszteletét választott hivatása és az emberek iránt.
Melyik volt az első pillanat, amikor úgy gondoltad, újságíróvá kell lenned?
Már gimnazista koromban megfordult a fejemben, de akkoriban ez nem volt egyszerű, hiszen Magyarországon még nem volt a maihoz hasonló újságíróképzés. Nem voltak kommunikáció és médiatudomány szakok a felsőoktatási intézményekben. Így aztán magyar-orosz szakos bölcsészként szereztem meg első diplomámat.
Ennek ellenére nem tágítottál, hiszen tudjuk, az újságírásban találtad meg hivatásodat.
Nem volt ez olyan egyértelmű, hiszen először verseket és novellákat írtam. Amikor bizsergett az ujjam hegye, hogy írhassak, és nagy volt bennem a közlési vágy, a szépirodalom felé fordultam. Azt gondoltam, hogy ez hozza meg nekem azt a hivatást, amelyért majd a későbbiekben élek. Ugyanakkor rettenetesen szerettem volna újságíró lenni. Kezdetben természetesen napilapoknál próbálkoztam, először a Fejér Megyei Hírlapnál.
Van pontos dátumod, amikor az elvarázsolt versíróból a tények felé forduló újságíró lett?
Már egyetemistaként megragadtak a tények, hiszen egy érdekes világban éltünk mi akkoriban. Minden érdekelt bennünket, a politika, a társadalmi berendezkedés egyaránt. Hatott rám a nagyszüleim nevelése, hiszen ők konzervatív emberek révén nem nagyon passzoltak az akkori rendszerhez. Reformátusok voltak, ahogy én magam is. Gyorsan felfigyeltem az ellentmondásokra, és 18-20 évesen elkezdtek ezek izgatni. Szerettem volna többet megérteni az akkori világból.
Miként alakult ki a stílusod, hiszen tudjuk, hogy jószerivel minden leírt szóhoz és gondolathoz tartozik egy ember, aki az egyedi írásmódja alapján felismerhető.
Ez egy érdekes dolog, mert a kezdetekkor mindenkit a hév vezérel, és tapasztalataim szerint később alakul ki az a csak rá jellemző stílus, amit magáénak tudhat. A Bálint György Újságíró Iskolában a szakmai alapvetéseken túl azt is megtanultuk, hogyan próbáljunk meg mindig önmagunk maradni. Sokat köszönhetek Földes Annának, aki műfajtanárként vezette a tollamat akkoriban. Szerencsém volt, hiszen az újságírás valamennyi műfaját végigcsinálhattam, kezdve a mínuszos hírektől, a tudósításokon át az interjúkig. Tehát voltaképpen mindent, ami kellett ahhoz, hogy az ember biztonságosan uralja a gondolatait.
Melyik lett a sok közül a kedvenc műfajod?
Mindenképpen az interjúkészítés. Ma is nagyon érdekelnek az emberek, szeretek a dolgok mélyére ásni, hiszen azt tanultam, hogy ha megkérdezem valakitől, hogy van, akkor arra szeretnék választ is kapni. Leegyszerűsítve, ez az interjúkészítés alapvetése. Az emberek, a sorsok, a lelki folyamatok mindennél fontosabbak számomra ma is.
Kerültél-e munkád során olyan helyzetbe, amikor nem tudtad, hogyan folytasd?
Gyakran. Általában azt mondom, hogy nem voltam és vagyok konfliktuskerülő, ami azt jelenti, hogy nem riadtam meg soha a problémáktól, inkább a megértését és a megoldását kerestem. Ha egy-egy beszélgetőtárs idővel egyre inkább beenged a világába, akkor kötelességem, hogy éljek az alakalommal, és ne visszaéljek. Szeretek kutakodni, de ügyelek arra, hogy egy bizonyos határt soha ne lépjek át. Ki nem állhatom a bulvárt.
Az egyik könyved címe árulkodó: „Mindig a legjobbak között”. S bár ez olyan egykori Kodolányisokról szól, akik úgymond ismertek lettek, sokra vitték, de ez természetesen rád is vonatkozik!
Ez a könyvem és a folytatása, a „Még mindig a legjobbak között” olyan barátaimról, tanítványaimról, kollégáimról szól, akiktől sokat kaptam, és akiknek talán sokat is adtam. Azt gondolom, hogy az újságírás mellett a másik nagy szerelmem, a tanítás során összegyűjtött tapasztalatok elegendőek ahhoz, hogy egy kicsit mélyebben foglalkozzak emberi sorsokkal. Idén húsz éve tanítok a Kodolányi János Főiskolán, jelenleg kommunikációs vezetőként dolgozom. Ez az idő elegendő volt ahhoz, hogy megismerjem azokat az embereket, hallgatókat, oktatótársaimat, hogy hiteles portréban mutassam be őket.
A könyvből kiderül, hogy „kellően elfogult” vagy egykori tanítványaiddal szemben, ha úgy tetszik, kedveled őket.
Ez bizalmi kérdés, amely mindenképpen a kölcsönösségen alapul. A tanár-tanítvány viszonyban mindig ott van a kettősség, hiszen követelni kell, mert a tanári pálya még ma is tekintélyelvű, ugyanakkor meg kellett tanulnom megértőnek, megengedőnek lenni. Ehhez pedig elengedhetetlen a bizalom és a kölcsönös tisztelet.
A mai fehérvári újságírók zömét tanítottad írni és rádiózni.
Így van, ezért most mindenképpen ki kell mondanom azt a varázsszót, hogy szeretet. Egyszerűen szeretem a tanítványaimat, függetlenül attól, hogy melyikükkel milyen kapcsolatom van, büszke vagyok rájuk és kicsit magaménak érzem a sikerüket is.
Üzenet egykori tanítványaidtól
Tanáromként tiszteltelek. Kollégaként – pedig a szó szoros értelmében sosem dolgoztunk együtt – mindig is felnézek Rád. Emberként a legnagyobbak között tartalak számon. Családanyaként – ismerve küzdelmes, de példamutató helytállásodat – elismeréssel szólhatok csak Rólad. Büszkeséggel tölt el, hogy a nyomdokaidban járhatok, hogy a mai Vörösmarty Rádiót megújítva, de az alapokat nem feledve az általad kijelölt úton vezethetem egy nagyobb család, a Fehérvár Médiacentrum megbecsült részeként. Kollégáimmal együtt – akik többsége Tőled tanulta a szakma alapjait – valljuk, hogy több évtizedes tanári és rádiós munkád nélkül ma egyikünk sem tartana itt. Büszkék vagyunk rá, hogy őrizhetjük és továbbvihetjük a lángot, amit Te gyújtottál! A Tőled kapott rengeteg tudás és még több szeretet segít át bennünket a nehezebb pillanatokon. A város kitüntetése a legméltóbb kézbe került, amihez valamennyi munkatársam nevében gratulálok! Vezessen a sors bármerre, a szívünkben örökké Vörösmarty Rádiós maradsz!
Hagymásy András
A Vörösmarty Rádió főszerkesztőjeként meghonosítottál egy olyan stílust, hangvételt, mely ma is sikeres és hiteles.
Adott volt a lehetőség, amit mindenki megkapott. Fontos a pályafutásomban, hogy segíthettem azokat a fiatalokat – néha-néha persze szigorral – hogy ezzel a lehetőséggel éljenek. Létrehoztunk közösen egy olyan műhelyt, amely nyitott volt a változásokra, ugyanakkor megkövetelte a szakmai alázatot és a hitelességet. Győrffy Miklóssal, aki az egész elképzelés atyja volt, csodálatos volt együtt dolgozni. Így született meg a tanrádió, ahol annyi tehetség megfordult, hogy meg sem kísérlem felsorolni őket.
Szerettél építkezni? Kicsit olyan voltál, mint Bolyai, hogy a semmiből egy másik, új világot építettél.
Ez talán túlzás, de tény, hogy a stúdiót megépítették, bár akkor még nem tudtuk, mire vállalkozunk. Meg kellett honosítanunk egy olyan szellemiséget, amely segít azoknak a fiataloknak megtanulni a szakmát, akik hivatásszerűen szerettek volna foglalkozni a kommunikációval, és ezen belül a rádiózást választották szakterületüknek. Aztán szerencsére ez a rádió kinőtte magát, ha úgy tetszik, tényező lett Fehérváron. Így tudtunk jó közrádió lenni. Mindenki megkapta az első megszólalás lehetőségét, megtanultak híreket írni, azokat bemondani, tudósítani, interjúkat, stúdióbeszélgetéseket készíteni. A mag természetesen megvolt, és a gyakornokokat sem kávéfőzésre használtuk.
Hiányzik a rádió?
Nagyon fájt, amikor abba kellett hagynom, de most Budapesten találtam lehetőséget, és a Kossuth Rádióban is megtaláltam a helyemet.
Az írást sohasem hagytad abba. Nemrég jelent meg egy új, nagyszerű könyved, „Kardokkal ékesített” címmel, az Afganisztánban tűzharcot átélt magyar katonák visszaemlékezéseivel. Fontos, hogy a hősök napján mutatták be a Hadtörténeti Múzeumban, a bemutatót megtisztelte jelenlétével Hende Csaba honvédelmi miniszter és Benkő Tibor vezérezredes, a Magyar Honvédség vezérkari főnöke. A könyv egy hiteles beszámoló az afganisztáni békemisszióban szolgáló katonák sorsáról.
A kötet megszületésének ötlete a Vörösmarty Rádióhoz és Benkő tábornokhoz kapcsolódik. Amikor a tábornok úr az Összhaderőnemi Parancsnokság parancsnoka volt, szívén viselte a honvédség és a civil társadalom kapcsolatát. Nagy figyelmet fordított arra, hogy a nyilvánosság minél több információt kapjon a katonák életéről. Én pedig elég nyitott voltam ahhoz, hogy kollégáimmal együtt foglalkozzunk ezzel a Székesfehérváron kiemelten fontos kérdéskörrel. Tudósítottunk az eseményekről, így megismertük egymást. Komoly szakmai kapcsolat alakult ki a rádió és a honvédség között. Így indult. Aztán egyszer egy interjú során megkérdeztem Benkő tábornokot, hogy mondja már el, mit keresnek a mi katonáink idegen kultúrában, hazánktól távol, háborús környezetben. Miért küldjük őket missziókba. Először úgy gondoltam női újságíróként, anyaként, hogy semmi keresnivalónk ott. Abban a táborban voltam, akik ezt nem akarták megérteni.
Mikor változott meg a véleményed?
2010-ben, amikor Afganisztánban augusztus 23-án a hazautazó konvojt megtámadták, és a tálib robbantás során életét vesztette Papp Ábrahám Judit, egy fiatal katona és Kolozsvári György. Döbbenetes történet. Ez erősített meg abban, hogy megkérdezzem Benkő tábornokot a miértről. A válaszokat természetesen megkaptam, természetesen többször is, de először ennek tudatosulnia kellett bennem. Megérintett a tragédia. Megértettem, hogy ez egy NATO-kötelezettség, és azt is, hogy minden időpontban egy meghatározott kontingensnek igenis részt kell vennie a békefenntartásban, függetlenül attól, hogy gyakorta egy-egy háború kellős közepébe csöppennek bele katonáink.
Ezek a katonák bátrak, ez a könyvből is kiderül. Ugyanakkor te magad is kimondod, hogy a bátorságra nem lehet felkészülni.
Minél többükkel beszélgettem, annál inkább azt éreztem, milyen jó, hogy vannak olyan emberek, akik ezt a terhet viselik, és leveszik a vállunkról a felelősséget, hogy vannak, akik vállalják és helytállnak. Megértettem, hogy itt választási lehetőségük nincs, hiszen valakinek mennie kell. Ehhez kell a bátorság. Az emberek többsége nem tenné ezt, és a gyermekeit sem engedné el. Az a huszonkét fiatal, akivel beszélgettem, valamennyien a „Kardokkal ékesített” kitüntetést kapták Hende Csaba honvédelmi minisztertől, a „Hazáért” elismerés mellett. Õk valamennyien tűzharcban vettek részt, tehát háború próbálta katonák. A beszélgetések során olyan fajta elkötelezettséget tapasztaltam, ami a mai világban nagyon ritka. Ehhez hozzáfűzném még azt, hogy őket hallgatva én is másként látom szerepvállalásunkat, már nem kérdezem, hogy mit keresünk mi ott, kiért mentünk oda, és eszembe sem jut az a rosszindulatú feltételezés, amit gyakorta visszahallok, hogy ők kalandvágyó fiatalok, akik a sok pénz reményében indulnak útnak. Nem vitás, az ember sok mindent megtesz a családjáért, a jobb élet reményében, lehet, hogy egyikük-másikuk így gondolkodik, de biztos vagyok abban, hogy a túlnyomó többség a saját hivatásában így szeretne többet, jobbat elérni, kiteljesedni. Akik vállalják ezt a missziót, igenis tudatában vannak, hogy a bőrüket viszik a vásárra, amellett, hogy a hazájukat képviselik.
Megismerve őket, ma már biztos vagy abban, hogy ők békemisszióban vesznek részt, segíteni indulnak. Miként sikerült megszólítani őket?
Nem volt könnyű, már csak azért sem, mert nem szívesen nyílnak meg, nem szívesen beszélnek sem a harcokról, sem a megpróbáltatásaikról. Egyébként nem én választottam ki az interjúalanyaimat, hanem megkaptam azoknak a névsorát, akikkel beszélgethetek. Először nem akartak velem szóba állni. Néhány interjúban le is írtam, hogy úgy éreztem, feladom, mert nem tudunk egymással mit kezdeni. Hogy megszülessék az interjú, hosszabb volt az az idő, amíg eljutottunk oda, mint maga a történet. Õk, ahogy tapasztaltam, nem akarnak hencegni, nem tartják magukat különlegesnek, bátornak, hanem azt hangsúlyozzák egytől egyig, hogy elkötelezett katonák. Érdekes volt számomra, hogy legtöbbjük már gyermekkorától katona szeretett volna lenni. Sokan voltak, akik katonacsaládból származtak, és mindnyájuknak fontos volt ez a misszió.
Amikor megnyíltak és sikerült szóra bírni őket, miként láttad: hogy élték meg a küldetést, volt-e bennük félsz?
Az az igazság, hogy a beszélgetések alapján – és ez nyomon követhető – az világossá válik, hogy ott és akkor, amikor rakéták süvítettek el mellettük, vagy amikor a bajtársuk ott halt meg mellettük, nem éreznek semmiféle félelmet. A legjobb példa az, amit az egyikük mondott, hogy mindenki szeretné a legtöbbet elérni a hivatásában, ezért törekszik a legjobbra. A katona, amit gyakorol, azt élesben is meg kell tudnia csinálni, be kell bizonyítania, hogy alkalmas rá. És ezt csak éles helyzetekben tudja bebizonyítani. A félelmet pedig legyűri a megfelelés és a helytállás kényszere. Akár úgy, hogy az életét kockáztatja.
Nos, a te félelmeid nem igazolódtak be, hiszen hiteles könyv készült. A beszélgetésünk során szó esett arról, hogy Hende Csaba és Benkő Tibor is részt vett a könyvbemutatón. Idéznék egyegy részt mindkettejük méltatásából. Hende Csaba így fogalmaz: ”Ez a kötet megmutatja, hogy kitűnő katonáink vannak. Olyanok, akik elkötelezetten szolgálnak a magyar zászló alatt, s akik mind tudásukban, mind mentalitásukban a legjobbak közé tartoznak. Ezért méltóak a honvéd névre, s vele mindannyiunk tiszteletére és szeretetére...”
Azt gondolom, hogy ez egyáltalán nem túlzás. Mostanság, amikor gyakran vádolnak bennünket, hogy magyarkodunk és túllihegjük a nemzeti öntudatot, az identitást, igenis fontos, hogy egy-egy ilyen méltatás eljusson a civil társadalomhoz.
Benkő tábornok ugyanott így köszönte meg a honvédek helytállását: ”Bízom benne, hogy ez a békefolyamat olyan sikerrel jár majd, amely nem teszi hiábavalóvá azt a rengeteg áldozatot, amit a világ félszáz országának katonái, köztük magyar férfiak és nők hoztak egy emberségesebb, békésebb és élhetőbb Afganisztán érdekében.”
Ez a gondolat minden értelemben azt erősíti meg bennem, hogy igenis szükség van békemiszsziókra, és kell egy olyan ember, ebben az esetben én, aki megfelelő empátiával kezeli azokat a történeteket, megpróbáltatásokat, amelyeket a magyar katonák viszszaemlékezéseiből mi magunk is megtudhatunk.
