Égő földre hullott zsarátnok - Dosztál Béla emlékére

 Dosztál Béla egyéni kegyelemmel 1964. november 11-én szabadult. Dosztál Béla 2002-ben lett Székesfehérvár Díszpolgára, 2006-ban Szent István-emlékérmet vehetett át. 2007-ben Fejér megye is díszpolgárává választotta. A forradalom és szabadságharc kiemelkedő székesfehérvári alakja 2013-ban, kilencven esztendősen hunyt el.

1923. április 11-én születtem Révkomáromban. Iskoláimat is ott végeztem. A Majláth Elemi Iskolában, majd később a Bencés Gimnáziumban ismertem meg az akkori csehszlovák elnök, Masaryk mondását, aki arra sarkalta az embereket, hogy csak demokráciában érdemes élni.

Miként tudta megőrizni azt az indíttatást, amit tanáraitól és családjától kapott?

A társadalmi viszonyok és az iskolai szellem egyenes utat adtak ehhez. Hihetetlennek hangzik, de abban az időszakban senki nem akadályozta meg a hasonló gondolkodású emberek előrejutását. Ez a visszacsatolás után, 1938-at követően sem változott.

Úgy gondolta, hogy a demokratikus berendezkedés nem engedheti meg magának, hogy csak egy bizonyos réteg számára létezzen?

Belénk ivódott, hogy a demokráciában teljes jogú állampolgárok vagyunk, függetlenül attól, melyik országban születtünk és milyen nyelvet beszélünk. Ebben nem korlátozhat semmi és senki.

Mit hozott az önök számára a II. Világháború?

A nyilas éra kivételével úgy éltük meg a világháborút kortársaimmal, mint bármely más fiatalember. Megértettük, hogy be kell vonulnunk, s bár közvetlenül a harcokban nem vettem részt, az erődépítéseken mindannyian ott voltunk.

Milyen körülmények között kerültek Magyarországra?

Mint minden tehetősebb magyart, bennünket is kitelepítettek. A Bene¹-dekrétumok lehetetlenné tették, hogy folytassuk addigi szerény, de biztos iparos életünket. Nincstelenként tértünk haza. Nem titok, itthon nagyrészt ellenségesen fogadtak bennünket. Mi tizenhét vagonban hagytuk el otthonunkat és „Tótvidékre” kerültünk, ahol sem ház, sem munka nem várt bennünket. Nulláról kellett indulnunk. Az én családom meg tudott venni egy romos házat, és apám szakmai tapasztalata révén azt újjáépítve később sikerült egy gépműhelyt berendeznünk. Akkoriban ez nagy szó volt. Körülbelül tíz év alatt egyenesbe kerültünk.

1950-ben került először az ÁVO látókörébe..

Ez akkor azt jelentette, hogy a rendszer ellenségének tekintettek, mint minden új egzisztenciát teremtő iparos embert. Keserves időszak volt. A családom nem tudott rólam semmit, mintha nem is léteztem volna. Felkínálták azt a lehetőséget, hogy besúgó legyek. Nem vállaltam, így nem is lepődtem meg, hogy egy nap múlva megérkezett az internálásomra vonatkozó határozat. Így kerültünk Kistarcsára. 1952. január 2-ig voltam az internálótáborban. A családom ez idő alatt egyáltalán nem kapott hírt rólam. Kistarcsáról Recskre szállítottak, onnan 1953-ban, a születésnapomon szabadultam.

Szövődtek barátságok a rabságban?

Természetesen. Amikor szabadultam, alá kellett írnom, hogy senkiről semmiféle hírt nem adok. De a barátaim családjait meglátogattam, és elmondtam nekik, miként él a börtönben testvérük, férjük, fiuk. Van egy könyvem, amelyben Faludy György ír rólam, és Görgey Gábor is megörökített könyvében, mint hírvivőt. A címek még ma is a fejemben vannak.

Mire érkezett haza egy hírvivő?

Első utam a bátyámhoz vezetett, aki Budapesten élt. Tőle kérdeztem meg, mi történt a családommal. Mondta, hogy megvannak, élnek, és ő is hazajön velem, mert másnap volt apánk névnapja. Megkértem, hogy előttem menjen föl, és mondja a feleségemnek, hogy jött egy barátunk, aki hírt hozott rólam. Az ajtó előtt vártam, de már nem bírtam magammal, berohantam, összeborultunk, és nem restellem, úgy sírtunk, mint két gyerek.

Megölelték, megcsókolták egymást. Utána elbeszélgettek arról, hogy miként alakul a közös sorsuk?

A gyermekünk, Gyuri akkor már hároméves volt, 1950 augusztusában született. Neki az első időben két apja volt. Az egyik egy fénykép a fekhelye mellett, a másik a börtönben. Újra ki kellett alakítanunk a családi légkört.

Kapott munkát?

Igen, a barátok segítettek. A Moziüzemi Vállalatnál tudtam elhelyezkedni mint könyvelő, majd az átszervezés után a vendéglátóiparba kerültem. Onnan a Vízügyi Igazgatóságra küldtek, végül egy korábbi főkönyvelőnk segítségével a Szövetkezetek Műszaki Vállalatánál kaptam munkát.

Mikor derült ki az önök számára, hogy a demokráciáért harcolni kell?

Nehezen indult. Szervezkedtünk ugyan, de csak sejtszerűen tudtunk a négy fal között beszélni arról, miként lehetne megváltoztatni a társadalmi berendezkedést. Azt mindenki tudta, hogy spontán megmozdulásokkal, külön-külön ez lehetetlen, ezért az ország valamennyi pontján együtt kellett elindítani a forradalmat. Mint később kiderült, égő földre hullott a zsarátnok.

Ön az élére állt a demokráciáért küzdőknek.

Amikor a diákok által szervezett felvonulás feljött a Szabadság illetve a városháza előtti térre, a kapunál ott állt a népfront titkára és néhány tanárember. Odamentem hozzájuk és azt mondtam, ebben a szituációban a párt nem állhat az emberek elé, nem veheti át az irányítást, de a népfront megteheti, megmutathatja, hogy tényleg hazafias. Arra kértek, szervezzem meg a Forradalmi Bizottságot, amely az események irányításáért felel. A következő napon meghirdettük a nemzeti bizottság alakuló ülését, a városháza mai dísztermében. Ott mindenki elmondhatta, ami fájt, elmondhatta sérelmeit.

Kapcsolatban voltak Bokor Rózsáékkal és mindazokkal, akik a forradalom történéseit nyomtatásban is megjelentették?

Igen. Felvetettem, hogy egyetlen csokorba gyűjtsük össze a követeléseinket, kezdve a szovjet csapatok kivonulásával – hiszen az ő kivonulásukban minden más benne van a politikai foglyok szabadon bocsátásától az emberi jogok tiszteletben tartásáig. Azt kértem, ezt az egyet követeljük, és lehetőség szerint valósítsuk meg. Ekkor választottak meg a Nemzeti Bizottság titkárává. Skorka Károly lett az elnök.

Melyik volt az első olyan döntésük, amely alapvetően meghatározta a fehérvári forradalmi események menetét?

A nemzeti bizottság első határozata az volt, hogy semmiképpen nem sérthetjük meg a város közéletét, nem akadályozzuk működését. Azt kértük, hogy – beleértve a korábbi tanácselnököt is –  mindenki maradjon a helyén. Hittünk benne, hogy az új kormány majd meghatározza és törvényekben szabályozza a város működését. Semmiképpen nem szerettük volna az egyes embereken megtorolni sérelmeinket. Ez egészen addig így volt, amíg az újságírók nem hozták hírül, hogy Győr, a dunántúli forradalom központja meghívta valamennyi város nemzeti bizottságának képviselőit egy tanácskozásra. Négyen utaztunk el, és Győrben ugyanezt az elvet képviseltük. A legfontosabb számunkra az volt, hogy Magyarország függetlensége helyreállítódjék. Mi nem azt mondtuk, hogy ruszkik haza, hanem hogy azonnal vonják ki a szovjet csapatokat.

Ezekben a napokban folyamatosan tárgyaltak?

Harcra még nem került sor, bár, meglepett minket, hogy Nagy Imre a szovjet csapatok maradása mellett tört lándzsát hivatalos nyilatkozatában.

Mikor derült ki az önök számára, hogy fegyveres konfrontációra kerül sor?

Egészen november 4-ig nem. Nem volt harc, nem volt uszítás. A szovjet hadsereg képviselőivel megállapodtunk, hogy nem küldenek ki járőröket az utcára, laktanyán belül maradnak. Kivéve a családjuk ellátását biztosító élelmiszerek beszerzését.

Ennek alapján mondhatjuk azt, hogy urai voltak a helyzetnek?

November 4-ig biztosan. Nem voltak kilengések, bár voltak néhányan, akik számon kérték tőlünk, miért nem számolunk le velük. Nekik elmondtuk, hogy próbáljanak meg higgadtnak maradni és higgyenek a békés megoldásban.

Mikor érkezett meg önökhöz a hír, hogy november 4-én elbukott a forradalom és a szabadságharc?

A Budai u. 1-ben laktunk akkor, amikor jött egy orosz tank és tüzet nyitott jobbra-balra. Megtapasztaltuk, hogy elindult az invázió. A párterők ugyan a konszolidáció irányába szerettek volna mozdulni, hiszen vezetésünk alatt nem esett bántódásuk, sőt még a nemzeti bizottságba is delegáltak tagot, de ez a csend csak látszólagos volt. Kádár János és a kommunista vezetés uralmának megerősítése miatt meghozta az ismert statáriális törvényeket. Összehívtak bennünket, a nemzeti bizottság tagjait a népfront városi irodájába, és azt mondták, köszönettel tartoznak azért, hogy a forradalom napjaiban senkinek nem esett bántódása. Ezt jegyzőkönyvben is rögzítették. Az volt a kérésük, hogy a Nemzeti Bizottság maradjon együtt, dolgozzunk közösen a konszolidáción, és segítsük a Kádár-programot. Ekkor szót kértem és azt mondtam, minket a Hazafias Népfront Nemzeti Bizottsága azzal bízott meg, hogy képviseljük az orosz csapatok azonnali kivonulását és Magyarország függetlenségét. Nem tettünk le a megbízás teljesítéséről, ezért nem tudunk együttműködni a kommunista államhatalommal.

Milyen következményei lettek ennek a határozott nem-nek?

Súlyosak. Akkor még nem vittek el, de december közepe után fölkeresett egy rendőr főhadnagy, és elmondta, hogy rövidesen megkezdődik a begyűjtés. Rendes volt, hozott egy határsávengedélyt Sopron felé, hogy el tudjak menni. Nem akartam elhagyni a családomat, a feleségemmel megbeszéltük, hogy megpróbálok Sopronban egy barátomnál meghúzódni, hogy aztán ha helyet teremtettem, ők is utánam jöhessenek. El is mentem Sopronba előkészíteni a költözést, de mikor visszajöttem, a családom már házi őrizetben volt. Taglódi István barátommal jöttünk együtt a vasútról. Mikor megálltunk a házunk előtt, a feleségem kiszólt az ablakból, hogy már őrizetben vannak, az ÁVO-sok a házban vannak, és élelmet is csak úgy kapnak, hogy a szomszédasszony jár el vásárolni. Életem legszomorúbb pillanata volt. Számot kellett vetnem, hogy ha elmegyek, megúszom ugyan, de tudtam, hogy a családokat szétszórják a Hortobágyra. Nem tehettem meg, hogy kitegyem ennek a feleségemet és a fiamat. Felmentem, de előtte a barátom megáldott. Bekopogtam, az ÁVO-snak mondtam, hogy itt vagyok, mehetünk. Bevittek, és csak akkor kerültem haza, amikor egyéni kegyelemmel, a fele időmet, hét és háromnegyed évet letöltve szabadultam.

Milyenek voltak a börtönévek?

Egyénileg, kinek-kinek nagyon nehéz volt. Mindenki maga viselte a keresztjét. Függetlenül attól, hogy rendezett körülmények között voltunk. Előbb Márianosztrán, majd Salgótarjánban, később Sátoraljaújhelyen voltam, aztán Budapestre kerültem egy losonci származású mérnökember jóvoltából. Szigorú, de kiegyensúlyozott ellátásban volt részünk, csak hát tizenöt éves ítélettel a vállamon kellett ezt megélnem. Meg kell vallanom, többször majdnem feladtam, de segített a hit. Néha imádkoztam, hogy Uramisten, ne szeress ennyire! A Varázshegyet olvastam, amikor a főhőst megkísérti a halál, de megrázza magát, és szinte biblikus erővel mondja: kelj föl és járj! Bementem a társaimhoz és mondtam, adjatok papírt és tollat, írom a következő beadványt, mert ki kell kecmeregni innen, nem megadni magam. Nagy küzdelem a börtönben, hogy lábon marad az ember vagy fekve várja meg a sorsot. Mert aki lefekszik, mondom ezt tapasztalatból, az ott marad. Ha nincs lelki erő, akkor nem jön ki az ember, egy tizenöt éves ítéletből nem lehet hazajönni.

Lélekben hányszor járt itthon? S mi történt, mikor valóban bekopogtatott?

Úgy jöttem haza, hogy nem maradt bennem keserűség. A családi élet mindig erőt adott, és átsegített a megélt nehézségeken. Elmondhatom, hogy a feleségemmel csodálatos életem volt, és ma is az. Szerettük egymást, és ez ma is így van. Ötvenhét évi házasság után ott tartunk, hogy ha reggel fölkelek, első szavam az a feleségemhez, hogy szeretlek, és ő is azt mondja, hogy szeretlek. Így élünk. A többi az mellékes. Hogy min mentünk keresztül – ki többön, ki kevesebben. Mi az én sorsom ahhoz képest, akit a jelenlétemben a családja szeme láttára vertek agyon az ÁVO-sok? Azok az emberek mit mondhatnának? Vagy a másik, a harmadik, a sokadik... Mindenkinek megvan a maga keresztje, a sorsa, hogy mit bír el. Úgy látszik, engem úgy becsült meg az Isten, hogy ennyit bírok!