Farkas Sándor személyes sorsa filmszerű. Utalhatnánk a Farkasokkal táncoló című etűdre, bolyonghatnánk a Magányos Farkas körül, olvashatnánk a Farkasembert, illetve a Farkassal táncolók könyvet, énekelhetnénk a Ne nézz hátra jön a Farkas című gyermekdalt, gondolhatnánk egy-egy ma már közhelyszerű idézetre is. Rendhagyó története azonban kivonatosan is különleges. A mesteredző, aki a XX. század fordulóján egymást követően három bajnoki címet és kupagyőzelmeket hozott férfi kosárlabdában Székesfehérvárra, ma a MKSZ női szakágvezetője és szövetségi kapitánya.
A kezdet mindig fontos...
A napokban lesz 70 éves az a tanárnő, Révai Mária, aki megszerettette velem a kosárlabdát. Ami ehhez a sportághoz köt, jószerivel neki köszönhetem. Amit tizenéves koromban megadott, azt használom ma is, valójában az egész életem erről a játékról szól azóta is. A kiinduló pont tehát ő volt. A tanárnő adta a kezembe a Húsz év a palánk alatt című könyvet.
Ez az 1955-ös magyarországi Európa Bajnokság története?
Igen. Ez volt az első kapcsolat számomra a kosárlabdával. Amikor tudomásul vettem, hogy nem lehetek Greminger, Páder Jánosra szerettem volna hasonlítani, hiszen ő a mester, aki az akkor legjobb Szovjetuniót le tudta győzni, remek taktikával.
Ez meghatározó élmény volt?
Nem véletlenül említettem a történetet, valósággal faltam azokat a könyveket, amiből tanulhattam. Amikor egy kicsit elcsüggedtem, ezekből merítettem erőt. Máig a legfontosabb könyv az életemben Balczó András Küldetés című életregénye, aki nem kosárlabdázó volt ugyan, de élete máig példaértékű számomra, s ha megakadok, újra olvasom a szavait. Ezek adnak számomra erőt. Így akarok jobb lenni.
Ez a küldetése?
Ha az ember harmincegynéhány év után próbálja összeszedni a gondolatait, hogy milyen választ adhat a hasonló kérdésekre, nehéz dolga van. Magam úgy voltam, hogy éltem az életemet, ahogy jónak gondoltam, és csak akkor tértem vissza ehhez a csupa nagybetűs könyvhöz, amikor megakadtam.
Térjünk vissza az eredendőhöz!
1956. szeptember végén születtem, éppen ágyúcsövek voltak a szüleim szentképében. A tank ugyanis eltévesztette az irányt. Arra ébredtünk, hogy a szentképben állt meg a tank csöve. Forradalmi körülmények között születtem, de itt vagyok. Olcsó lenne azt mondani, hogy ez az élmény erősített meg, hiszen csak két hónapos voltam, de a történetek, amelyeket hallottam, biztos segítettek, hogy egyenes ívű legyen a pályafutásom. Ma is meg tudok tenni éppen ezért bármilyen hosszú utat.
Beszéljen, kérem az első csapatáról, hiszen azt soha nem felejti el senki!
Óvodás koromtól kezdve valami plusz volt bennem. Amikor fogócskáztunk vagy lovacskáztunk, én soha nem voltam ló. Mindig én hajtottam a többieket. Mindig figyeltek rám a társaim. A szünetekben általában én állítottam össze, hogy mit csináljunk. Ez kíséri végig az életemet.
Ez mind szép, de hogy lett edző?
Nyolcadikos koromban egy súlyos térdsérülés okozta, hogy nem lehettem Greminger János, ahogy az imént mondtam. Akkor inkább már Páder akartam lenni! 14-15 éves koromtól ez volt az elhatározásom, és amikor áldott állapotba került Révai Mária, az első edzőm, a középiskolából hívtak vissza, hogy helyettesítsem őt. Tizenöt éves voltam és az igazgatótól költségtérítést kaptam, meg nem mondom, hogy hány forint volt ez, mindenesetre, sikeres lehettem, hiszen két esztendeig taníthattam a nálam idősebb diáktársaimat. Nagyon jó érzéssel töltött el, mert öntörvényű gyermek lévén rájöttem, hogy ez másnak nem adatik meg csak nekem.
Mikor ízlelte meg a sikert, gondolt-e arra, hogy sztáredző lesz?
Nem tartom magam sztáredzőnek, viszont nagyon jó tanáraim voltak. Közéjük sorolom az óvónéniket, az általános iskola alsó osztályában tanító pedagógusokat és mindenkit, aki utamra bocsájtott. Ez így van a mai napig. Nagyon jó emberek vettek körül. A 88 éves Verbényi Józsi bácsival és a 85 esztendős Killik Laci bácsival is szinte napi kapcsolatban vagyok. Hallgatok rájuk, megfogadom a tanácsaikat, ez végigkísérte eddigi életemet.
Ki volt az, aki felkarolta?
Fiatal tanárként visszatérhettem tanítani Zalába, gyakornokként máig ható élmény volt számomra. Az egykori tanárom „fogta a kezemet”, elmondta, hogy mire és kire figyeljek. Akkor még nem értettem ennek a lényegét. Laczik Pali bácsi egyszer megmutatta nekem, aki az atlétika válogatott edzője is volt és nem mellesleg Don-kanyari hős, hogy milyen jó szeme van. Soha nem felejtem el, megmutatott egy vékony fiút, aki furcsán, néha kettesével ugrándozott felfelé a lépcsőkön. „Fiam, holnap atlétikaedzésre jelentkezz, mondta neki.” Õ volt Bakos György, a máig legsikeresebb magyar gátfutó.
Miként építhet fel valaki Zalaegerszegtől Pécsen át Fehérvárig és napjainkban Budapesti szakmai pályafutást?
Az első pillanatokat soha nem feledem: Zalaegerszegen tanítottam, amikor az ütött-kopott tornateremben már a második órámra 200 gyermek jött el. El tudja képzelni, hogy egy olyan teremben, ahol a hosszú oldalon még palánk sincs, milyen órát lehet tartani. Az iskolába egyébként 1400 tanuló járt, és hétfőn az igazgató a szőnyeg szélére állított, mert a rendőrségtől kapott információt, hogy a gyerekek a középiskola előtt gyülekeznek. Közölte velem, hogy ez legközelebb ne forduljon elő. Ettől a pillanattól kezdve természetesen minden vasárnap előfordult.
Edzőnek lenni, ez az élete?
Mondhatom, hogy igen. Igaz, hogy nagy nyomással párosul, ez nem hobbi, hanem számomra az élet. Székesfehérvári életem meghatározó élménye a három bajnoki cím és a kupagyőzelmek. Azzal, hogy először női szakágvezetőnek választottak meg, majd szövetségi kapitánnyá, jelentősen bővültek a lehetőségeim. Most ismét ott tartok – miközben immár négy hónapja nem tartottam edzést –, lehetőséget kaptam arra, hogy újra kiemelten foglalkozzam választott hivatásommal. Új csapatot kell építenem, hogy a későbbiekben Európa kosárlabda térképének meghatározó együttese lehessen Magyarország.
