...11 éves gyermek voltam akkor, amikor az emberi emlékezetből kitörölhetetlen dolgok történek Székesfehérváron. A mai Móri út végén a Sörpince utcában laktunk édesanyámmal öten testvérek, amikor 1944 december 24-én reggel nyolc óra fele jöttek be a városba az oroszok és elkezdődött a város megpróbáltatása és a megszállás - mesélte Pali bácsi a megpróbáltatások kezdetét. A történetet, amit az alábbiakban olvashatnak, döbbent csedben hallgatták végig a résztvevők.
A fiatalabb férfiak a háborúban harcoltak és nem voltak itthon, az idősebbeknek, akik pedig nem vonultak be, légvédelmi szolgálatra kellett jelentkezni. A Fister Józsi bácsi is szolgálatban volt egyik éjjel, amihez kaptak sisakot, gázálarcot és fegyvert is. Reggel szerencsétlenségére egy lőszer benne maradt a zsebében és amikor jöttek az oroszok megmotozták, megtalálták a zsebében a lőszert, majd a Móri úton a kertben azonnal agyonlőtték. Napokig ott volt, el sem lehetett temetni.
Nem sokáig tudtunk a Móri úton maradni, kilakoltattak bennünket és anyai nagynénémhez, a Kisteleki utcába menekültünk édesanyámmal. Egy kis szánkón húztunk el némi cuccot a kerteken keresztül és ott voltunk jó három hétig amikor január 22-én a várost visszafoglalták.
Az ember sok mindent gondol, de amik akkor történtek a Berényi úton, azt soha ne lássa senki még egyszer.
Az oroszok északról várták a támadást, de a németek megkerülték a várost és délről jöttek be. Az ittlevő orosz csapatok pedig beszorultak a városba, mert az utcák végén tankcsapdákat ástak amikbe beszorultak. Szó szerint hulla, hulla hátán, döglött lovak, szekerek hevertek szerteszét a Berényi úton. A Kisteleki utcából is el kellett mennünk ekkor, mert már 18-an voltunk egy egyszobás házban. A Berényi útra a Stokinger házba költöztünk be a pincébe, de három nap után jöttek a németek és kilakoltattak bennünket, mert katonai segélyhely lett belőle. Onnan a Forgó utca 28 szám alá mentünk, apai nagyanyám házába. Elég csendes volt a front február elején, csak néha volt egy-egy belövés. Egyszer azonban egy napsütéses délelőttön a bátyámmal játszottunk kint a kertben, mikor öt bombázó érkezett északról. Beparancsoltak a szüleim azonnal a házba, de a bátyámmal kukucskáltunk kifele és amikor a szemben lévő nádtetős ház udvarára leesett egy bomba, mint amikor a szél lefújja az ember fejéről a kalapot, úgy tépte le a légnyomás a nádtetőt. A Széna téren volt a németek rakétakilövő telepe amivel ha éjjel lőttek akkor nappali világosság lett a szobában. Ezt bombázták gondolom a levegőből.
Csak egy porfelhőt láttunk, ott, ahol a Királykút lakótelep van most és utána az egész egy romhalmaz lett.
Február 23 után, amikor Budapest elesett és rengeteg orosz katona érkezett a város alá. Egy napon délelőtt 11 órakor megszólaltak a szirénák – azóta sem fújták le a riadót – majd rettenetes pergőtüzet kapott éjjel-nappal, két héten keresztül a város. A kis házunk elé is becsapódott egy tüzérségi lövedék, az ablakokat betörte a légnyomás és nagyon megrémültünk édesanyámmal. Azt mondta, hogy „fiaim, fogjatok be és menjünk az iskolába” a Koppány utcába. Abban az időben azon a részen csak az iskola állt, a Csutora temetőtől kifelé a Kecskeméti utca felé egy libalegelő volt csak és nem voltak épületek. Befogtunk egy magyar katonáktól kapott lóval, amikor a Cserkész utca, Kertalja utca környékén már égtek a házak. A bátyámmal próbáltunk eljutni az iskoláig, de robbanást-robbanás ért és a kis lóval nem haladtunk előre.
Majdnem két óra volt, az a 150 méter a Kertalja utca elejétől, amíg elértünk az iskoláig.
Az egyik égő házba becsapott egy lövedék és mint a csillagszóró úgy vetette szét az égő tetőt a légnyomás. Aztán az iskolában értük meg az oroszok második bejövetelét...soha ne forduljon ilyen elő többet. Az iskola pincéje tele volt idősekkel és gyerekekkel, velünk együtt. Betörtek az oroszok és erőszakoskodtak: az egyik belelőtt például a plafonba és a gellert kapott golyó eltalált egy asszonyt, mire nagy sikoltozás kezdődött. Édesanyám megrémült, kinyitotta a pince ablakát, kirakott bennünket az ablakon és otthagyva mindent a kerteken keresztül bementünk a városba az iskola utcába a nagynénémhez. Itt ért bennünket áprilisban a háború vége is, majd május elején költöztünk vissza a Sörpince utcába.
Úgy képzeljék el, hogy Felsőváros egy romhalmaz volt akkor. Nagyon sok nádtetős ház leégett és csak az üszkös tűzfalak és füstös kémények meredeztek az ég felé.
Amikor hazaköltöztünk egy jószívű embertől kaptunk egy kis lovat, ami nagy kincs volt akkoriban, mert azzal lehetett kezdeni mindent. Befogtunk és elindultunk a földre a Budai úton kifelé a mai Aranybulla környékére, amit abban az időben András dűlőnek hívtak, ugyanis 1944-ben tavasszal eldugaszoltuk a hagymát, de már nem volt lehetőség a kiszedésére. Mentünk a Király soron felfelé, amikor hallottunk egy szörnyű nagy robbanást. Kijött egy házból egy orosz katona és bevezette az udvarra a lovat, majd szörnyű látvány tárult elénk, mert öt gyerek robbant fel. Kettő még élt, őket a szekérrel vitték kórházba, ahol másnapra mindketten meghaltak. A háborút követően ezzel kezdődött az a tragédia sorozat, ami Felsővárost is érte. A Kecskeméti utcáig értek a legelők akkoriban és 1945 őszén gyerekek legeltettek itt, amikor felrobbantak egy aknától.
Öten voltak, 9-10 éves gyerekek, a Horváth Pistike a Sörpince utcából, a Botos Pannika az Öreg utcából, a Lencsés Pisti a Zámoly utcából, a Nagy Ferike és a Szabó Ferike.
Édesanyám mesélte, hogy amikor a Horváth Ferike édesanyja meghallotta, hogy felrobbant a fia, rohant ki és a bő szoknyájába szedte össze a gyermekének a maradványait. Ezek olyan dolgok, amiket az ember emlékezetéből soha nem lehet kitörölni. Ugyanott történt, hogy a Peresztegi Andor bácsi hazajött a háborúból, - ami már maga egy csoda volt - és megölelhette az édesanyját. Hozzákezdett a munkához, hogy megreparálja a kerítést és a kis unokaöccse a 8 éves Barna Ferike is ott sertepertélt körülötte, aki rálépett egy deszkára, ami alatt felrobbant egy akna és mind a ketten meghaltak. Aztán sorban történtek a hasonló tragédiák, még az ötvenes években is.
Itt ez a szép Felsővárosi templom, ha erre járnak álljanak meg és mondjanak el egy imát, egy fohászt az áldozatokért! - fejezte be a történetet Pali bácsi.
