Már húsz esztendeje minden évben megtartják a Felsővárosi Testvértalálkozót, ahol a Botos, a Mohácsi és a Fekete családok leszármazottjai találkoznak egymással. A délutáni mini focitorna után tangóharmonikától, gyerekzsivajtól és a kanalak csörömpölésétől volt hangos a Felsővárosi Művelődési Ház, ahol az unokák fényképei mellett a régi történetek is újra megelevenedtek.
Április elején egy néni egy fiatalabb férfiba kapaszkodva sétált a Havranek utcában. Látszott, készült az estére: kezében kis fehér batyu, fején ünnepi kendő, arcán kilométeres mosoly. Ráköszönt egy a bejárathoz érkező, nála fiatalabb kosztümös hölgyre, aki már messziről lobogtatta a majdnem otthon hagyott esküvői fényképalbumot. Ahogy beléptek az ajtón, besuhantam mögöttük én is. Az előtérben egy kisebb csokornyi férfi fogadta az érkezőket. Udvariasan köszöntek nekem, pedig akkor láttak először. Bemutatkoztam. Mondtam, jöttem riportot készíteni. „Nem rokona véletlenül a Malom utcai Kuruczoknak?” – kérdezte az egyikük teljes természetességgel. „Nem tudok róla..." – válaszoltam tágra nyílt szemekkel. Aztán már jött is az egyik szervező, az ifjabbik Botos István, és bekísért a kisterembe, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. „Botos István, az édesapám egy jó értelemben vett focibolond volt. A városban úgy ismerték, mint a Videoton krónikását, hiszen a csapatról írt egy könyvet – ami mellesleg számos fogadás eldöntéséhez szolgált azóta bizonyítékul. Egyszer kitalálta, hogy csináljunk egy focitornát, és főzzünk utána egy pörköltet vagy gulyást. Akkor még kevesebben voltunk, elfértünk a VOK egyik különtermében. Ez történt ’96-ban. A következő évben aztán szóltak a Fekete Pistiék, szeretnének csatlakozni: bővítsük ki a Botos-Mohácsi családi kört! Nem voltunk ellene, hiszen jól ismertük őket. Az évek során annyian lettünk, hogy kinőttük a VOK-ot, így a délutáni foci után a vacsorát itt, a nagyteremben tartjuk.” – mesélte csillogó szemmel az ifjabbik Botos, aki szerint a szervezés szeretete egyfajta családi örökség.
„Pont ma mesélte a nagybátyám: a dédapám, akinek a húszas-harmincas években innen ötszáz méterre volt a kocsmája, a törzsvendégek gyerekeinek szervezett egy délutánt, ahol kedvükre ehettek-ihattak. Jött is utólag a megrovás a várostól, mert nem jelentette be rendezvényt...” Közben belépett a terembe Mohácsi Pista bácsi, aki István édesapjának volt a régi jó barátja. Õ már a korára való tekintettel nem focizik, de lelkesen szurkol, és a vacsora egyik központi figurája. Fiatal gyerekként a Pisti apjával sokat járt a művelődési házba. Ez volt a második otthona. Az utcabeli fiúkkal, mind az ötvennel-hatvannal jól ismerték egymást. Gyakran szerveztek bálokat, ahova a környékbeli lányokat mind meghívták: „Minden kislányt megtáncoltattunk! Sok helyen az volt a szokás, hogy ha valamelyikük nem tudott úgy táncolni vagy nem volt olyan kapós, akkor egész éjjel egy férfival ropta. Mi mindig váltottuk egymást. Imádtak idejönni még a vízivárosi kislányok is, mert itt biztosan jól érezték magukat. Nem álltak egész este az anyjuk mellett! Akkoriban ugyanis a lányokat mindig elkísérte a mama a bálba. Nekem nincsen lánytestvérem, ezért amikor a bátyám bálozó korba ért, anyu is elment vele. Attól, hogy nincsen lánya, már ne menjen bálba?! Utána éppen úgy jött velem is. Mindig hozott magával süteményt. A bálon a többi anyukával leült a sarokba beszélgetni. Aztán volt, hogy odajött hozzám: Gyere, jó kis polkát játszanak, menjünk táncolni!”
A háttérben egyre hangosabban hallatszott a tömeg duruzsolása. Nem hiába, hiszen a nagyterem kezdett megtelni fiatalokkal, kisgyerekekkel, szülőkkel és az idősebb rokonokkal, barátokkal. „Ahhoz, hogy minden gördülékenyen menjen, ennek a napnak pontos forgatókönyve van. Reggel nyolckor találkozunk a Táncház előtt. Onnan hozzuk a padokat, asztalokat. Negyed tízre teljesen berendezzük a termet, megterítjük az asztalokat, természetesen hölgyek nélkül. Ezután indul a VOK-ban a foci. Körmeccseket játszunk. Utána mindenki hazamegy, és készül az esti eredményhirdetésre és a bulira.” –meséli az ifjabbik Botos. Az ünnepi vacsora menüje általában pörkölt, amit minden évben más család készít, ropogós fehér kenyérrel, sajtos pogácsával és házi savanyúsággal. Ezen kívül, mint régen a batyus bálokban, mindenki hozza magával a süteményt, amivel szívesen megkínálják a mellettük ülő, rég nem látott távoli rokonokat is. Az eredményhirdetésen aztán kiderült, ki lett a legjobb kapus, a gólkirály, a legjobb játékos, és kié lett a vándorkupa. Idén Botosék bizonyultak a legjobbnak, pedig előtte nem is edzettek együtt. De a többi család is tisztességesen helytállt. Az este ezután zenével, nótázással folytatódott. Együtt szórakozott a tinédzser és a nyugdíjas. A buli egyik különlegessége volt, hogy hívtak tangóharmonikást is, aki elhúzta bárkinek a nótáját, amit aztán a teremben lévők tiszta szívvel együtt énekeltek.
