Generációk nyomában - az állatok szeretetére tanították

Érdekes történet, hiszen születésemtől fogva Székesfehérváron élek. Természetesen, mint mindenki másnak, voltak kisebb kanyarok az életemben. A szüleim 1972-ben költöztek ide, és én 1973-ban születtem, így tősgyökeres fehérvári vagyok. Édesanyám és édesapám is orvos. Nagyon akaratos kisgyerek voltam, mindig mindent úgy szerettem volna, ahogy a magam gyermeki lelkével elképzeltem. De azért hatással voltak rám a szüleim abban, hogy ha rosszat akartam, azt meg kellett változtatnom.

 

 

Jó tanuló voltam, ez elsősorban édesanyámnak volt köszönhető. Utólag visszagondolva, talán túl szigorú volt hozzám, de megérte, hiszen az általános és a középiskolában is ezért tudtam megállni a helyem.

 

Volt olyan időszak az életemben, amikor, mint minden tinédzsernek, teljesen máson járt az eszem, nem a tanuláson. Többnyire azonban megfogadtam a szüleim és a környezetem tanácsát, és megértettem, hogy a játék mellett a tanulás is nagyon fontos. Az életemben az volt a vízválasztó, amikor megértették velem, hogy hiába vagyok tehetséges, szorgalom nélkül ugyanúgy elkallódom, mint számtalan társam. Akkoriban versenyszerűen sportoltam, s bizony úgy gondoltam, hogy a sport jobb és egyszerűbb, mint a tanulás. De be kellett látnom, hogy nem lesz belőlem sikeres öttusázó. El kellett döntenem, bár nehéz volt, hogy nem magántanuló leszek, hogy folytassam a sportot, hanem minden energiámat a tanulásra fordítom. Ma már belátom, hogy ésszerű döntést hoztam. A sportot természetesen nem hagytam abba, megtanultam vitorlázni, amit szabadidőmben ma is űzök.

 

 

Mindig is reál beállítottságú voltam, a matematika, a fizika és természetesen a biológia voltak a kedvenc tantárgyaim.

 

 

Inkább megkönnyítette a dolgomat, amikor döntenem kellett. Annál is inkább, mert világ életemben tudtam, hogy állatorvos akarok lenni.

 

 

Folyamatosan próbáltak lebeszélni, ugyanis a mi családunkban mindenki orvos volt. A szüleim, a nagybátyám és a felesége szintén orvosok, és az öcsém is ezt a hivatást választotta. Én voltam egyedül, aki nagyapám példáját követtem, amikor az állatorvoslást választottam.

 

 

Szerencsére megélte még, amikor átvehettem a diplomámat, ez tíz évvel azelőtt történt, hogy távozott az élők sorából. Nagyon örült, hogy abban a faluban kezdtem praktizálni, ahol ő befejezte a pályáját.

 

 

Nagyon büszke volt rám. Bár ő is amellett volt, hogy jól gondoljam meg, mert egy faluban az állatorvosi pálya teljes embert kíván. Ez Mezőszilason, ahol ő és én is dolgoztunk, nem munka, hanem egy reggeltől reggelig tartó felelősségtejes feladat, 365 napon keresztül. Egy falusi állatorvosnak mindig elérhetőnek kell lennie. Ez nem csak a nehézsége, hanem a szépsége is ennek a hivatásnak. A felelősséget azért említette gyakran nagyapám, mert ez hatással bír a családalapításra is, hiszen ha a családfő éjjel nappal dolgozik, sokkal nehezebb kiegyensúlyozott családi életet élni. Sokkal nagyobb a felelősség, mert nem csak az állatokért dolgozunk, hanem azokért az emberekért, akiknek ez a megélhetési forrásuk. A gazdák, az állattartók joggal várják el, hogy az állatorvos minden pillanatban a rendelkezésükre álljon. Ezért aztán meg kellett szoknom, hogy gyakorlatilag soha nem voltam szabadságon, nem utaztam. A helyettesítés az állatorvoslásban sokkal nehezebb, mint a humán orvoslásban, hiszen itt nagyobbak a távolságok. Természetesen az az idő elmúlt, hogy a kollégáim biciklivel, lovas kocsival járták a területüket, ma már az autó és a mobiltelefon sokat segít.

 

Nem. Ahogy már említettem, gyermekként is akaratos voltam, tudtam a céljaimat. Elmondhatom, hogy megvalósítottam őket. Azt hiszem, felnőttként ugyanilyen maradtam. Bár a szüleim más pályát választottak volna a helyemben, ma már nem csalódottak, hanem büszkék rám. Arra büszke vagyok én is, hogy az az életforma és életvitel mára része a mindennapjaimnak és az ünnepnapjaimnak is.

 

Ez részben igaz. Tény, hogy ízig-vérig városi srác voltam, aki néha-néha elment a nagypapához Mezőszilasra, hogy aztán rácsodálkozzon, milyen békésen, nyugodtan él. Visszatérve a városba ugyanolyan városi fiatal maradtam, mint annak előtte. Az viszont biztos, hogy ott tanultam meg megbecsülni a falusi embereket, és egyáltalán nem kerültem zavarba, amikor az életem úgy alakult, hogy köztük kellett élnem gyógyítóként.

 

 

Könnyű dolgom volt, hiszen nemcsak egyszer-egyszer jártam köztük, hanem jószerivel minden nyáron eltöltöttem valamennyi időt a nagyapámnál. Mezőszilas híres volt, és ma is az, a lótartásáról és tenyésztéséről. Ott tanultam meg lovagolni. Tehát tulajdonképpen hazatértem. Aki nem ismert személyesen, annak bemutatkoztam, de szerencsére ők voltak kevesebben. Elmondhatom, hogy gyorsan befogadtak, egyrészt mert tisztelték a nagyapámat, másrészt mert tisztelték bennem azt az embert, aki a nap huszonnégy órájában a rendelkezésükre áll, és bármennyire fiatal, közülük valónak érzi magát. Nem felejthetjük el, hogy az állatorvos a vidéki társadalom hierarchiájában ott van valahol felül, hiszen egy olyan távoli faluban, mint Mezőszilas, jószerivel valamennyi háztartásban tartanak jószágot. Jó példa erre, hogy elég volt kimondani a vezetéknevemet, és egyből kialakult irántam a bizalom.

 

 

Soha. A vidéki emberek egy kicsit zárkózottabbak, nehezebben engednek közel magukhoz, mint itt a városban, de ha valakit megszeretnek, és engem azt hiszem megszerettek, azt segítik és tisztelik. Ehhez azonban napról napra bizonyítanom kellett, hiszen az állattartók maximalisták, elvárják, hogy a jószágaik egészségét vigyázó orvos a lehető legjobb ellátást biztosítsa. Példa volt számomra, hogy a nagyapám a hőskorszakban olyan dolgokat tett meg, ami a mai korban nemcsak furcsa, de hihetetlen is. Húsz évig nem volt szabadságon, s ha valahova mennie kellett hivatalos ügyben, hazatérve az volt az első dolga. hogy megnézze a kerítésre kitűzött cetliket, hogy hova kell mennie gyógyítani. Ezt nekem is meg kellett szoknom, hiszen elvárták tőlem. Nehéz volt, de úgy érzem, sikerült.

 

 

Ennek az ellenkezőjét sohasem éreztem, de számomra volt egy megdöbbentő dolog, amikor egy idősebb néni becsöngetett hozzám. Azt hittem, valami baj van, de a néni egy hivatalos iratot, egy ügyvédi megkeresést adott át nekem, hogy legyek szíves olvassam el neki, fordítsam le magyarról magyarra, és mondjam el, mit kell tennie. Ez volt számomra az a pont, ami azt jelentette, hogy talán több voltam már a mezőszilasiak szemében, mint egy szolgáltató ember, aki történetesen állatorvos. Elfogadtak közéjük valónak.

 

 

Azt szokták mondani, hogy egy jó állatorvos élete, tetszik, nem tetszik, állattetemekkel van kikövezve. Természetes dolog az, hogy voltak kudarcélményeim is. De ha a tulajdonos látta, hogy mindent megtettem a jószág megmentéséért, akkor sosem hibáztattak. A praxisom alatt egyetlen egyszer sem pereltek be, nem fordultak a feletteseimhez. Elfogadták a megváltoztathatatlant. Nehéz volt túltennem magam a sikertelen dolgokon, kudarcként éltem meg egy-egy állat elvesztését, de megpróbáltam ezekből tanulni. Ha azt látja a gazda, hogy mindent megtesz az ember, akkor nemcsak, hogy megbocsát, hanem még ő vigasztal. Én egyébként minden szilveszterkor ügyeletes voltam, így aztán jószerivel nem volt olyan alkalom, hogy otthon koccintsunk az új évre. Hol egy kólikás ló, hol egy beteg marha, de mindig hívtak segíteni. Előfordult, hogy a tűzijáték alatt a beteg lovat sétáltattuk a hóval borított udvaron.

 

 

Minden életpályamodell egyedi. Az biztos, hogy az állatorvosi különleges, hiszen mi kevesen vagyunk. Hazánkban csak egy állatorvosi egyetem létezik, tehát Magyarországon általában az ott végzettek praktizálnak. A mi évfolyamunk egy csökkentett évfolyam volt, összesen hatvanan végeztünk. Előtte száz-százhúsz fő végzett, s azóta is tartja az egyetem ezt a létszámot. A vezetés rájött, hogy hiába csökkent hazánkban az állattartó gazdák száma, állatorvosokra mindig szükség van és lesz. Már a fejkvóta miatt sem érdek az, hogy csökkentsék a képzésben résztvevők számát. Ahogy mondtam, kevesen vagyunk, és a szélrózsa minden irányába szétszóródva dolgozunk. Ezért minden végzett állatorvos különleges helyzetben kell, hogy megállja a helyét. Mindenki más utat választott, sokan maradtak a klasszikus állatorvoslásnál, mások a magánpraxisban látták meg a jövőt. Számos kollégám specializálódott, lett belőle például állatorvos szemész, hiszen nem csak a humán orvosoknál van különleges praxis. Van, aki megmaradt táskás állatorvosnak. Sokan pedig az állami szférát választották, és más léptékekben gondolkodnak. Többen foglalkoznak közülünk kutatással: van barátom, aki eljutott Miamiba, és az óceán állatvilágát kezelte. Van köztünk egyetemi oktató, aki Amerikában vagy Nyugat-Európában dolgozik.

 

 

Az őszi, téli időszak egy állatorvos életében nem annyira terhelt, kevesebb a hívás. Éppen lovagoltam, amikor jött a telefon: lehetőség van rá, hogy Gárdonyban kerületi főállatorvos legyek. Kérték, gondoljam meg, adjam be a pályázatomat. Megtettem, így aztán elmondhatom, hogy engem talált meg ez a feladat, ez a fajta előrelépési lehetőség. Úgy gondoltam, ha nem vállalom a kihívást, soha nem lett volna belőlem az ország legfiatalabb kerületi főállatorvosa. Ez a feladat tehát megtalált, de azért vártam is a lehetőséget.

 

Gárdony körzete kiemelt volt mindig is a turizmus miatt, teljesen más élethelyzetbe csöppentem. Hiszen más állatorvosok munkáját is felügyelnem kellett, s bizonyos kérdésekben döntéseket kellett hoznom. Közvetlen felelősséggel tartozom a fogyasztók irányába is. A gárdonyi térség élelmiszer-forgalmazási szempontból is kiemelt terület volt.

 

 

Valóban más fajta kihívások voltak. Végre hasznát vettem a nyelvtudásomnak is, mert sok volt a külföldi hívás és az ő problémáikat is meg kellett oldani. Tehát új helyzetbe csöppentem, de mint minden, ez is tanulható. Az alapokat pedig az alma matertől megkaptuk. Ehhez tettem hozzá a magam szorgalmát és tehetségét. Ugyanakkor tudomásul kellett vennem, hogy nem lehet valaki sikeres, ha nem ment végig az anatómián, a kémián, a kórbonctanon, a belgyógyászaton. Ezeket egységben kell látni és kezelni, miközben figyelni kell a változó jogszabályi környezetet is.

 

A Fejér megyei központba 2009-ben kerültem be, mint élelmiszer-higiéniai osztályvezető illetve igazgatóhelyettes.

 

 

Az tény, hogy miután Gombos Zoltán a minisztériumba került, engem nevezett meg lehetséges utódjaként. Természetesen nem ő döntött ebben a kérdésben, hanem az akkori kormánymegbízott. Hiszen akkor már a Kormányhivatal hozta a felelős döntéseket.

 

 

Igen. Azóta megházasodtam, már megszületett a második gyermekem is. Érdekes módon a mi családunkban általában csak fiúk születnek, a feleségeket úgy hozzuk. Szerencsés csillagzat alatt születem, olyan családban nőttem fel, ahol megtanultam a tiszteletet, a tudás használatának felelősségét, és olyan családban élek feleségemmel és gyermekeimmel, akik hasonlóan gondolkodnak. Egyszóval boldogok vagyunk Székesfehérváron.