Harminc éve a fehérvári kultúra szolgálatában

Hatvanadik születésnapja alkalmából ma délután Warvasovszky Tihamér polgármester köszöntötte Kolozsváry Kendét, az Öreghegyi és Felsővárosi Közösségi Ház művészeti vezetőjét, és több évtizedes, áldozatos és eredményes közművelődési munkájáért átadta neki a város elismerő oklevelét.

Kolozsváry Kende szinte az egész életét a fehérvári kultúrának szentelte: több mint harminc éve dolgozik művelődésszervezőként - vagy ahogy régen nevezték, népművelőként. 1998-ban a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma „Népművelésért” díjjal tüntette ki, 2002-ben pedig a várostól kapott „Székesfehérvárért” díjat. 2001-ben a Honvédség és Társadalom Baráti Kör székesfehérvári szervezetének alelnökeként végzett munkáját ismerték el „Honvédelemért II.” emléklappal és éremmel.

- Hol és mikor kezdted a pályádat?

- 1976-ban született az első közművelődési törvény, amely kimondta, hogy a nagyvállalatoknál, intézményeknél ezer fő alkalmazotti létszám felett népművelőt kell alkalmazni. Ekkor kezdődött az állandó, „hivatalos” tevékenységem a Köfém felkérésére - de akkor már évek óta dolgoztam hobbiból ifjúsági- és jazzklubokban. Első lépésként meg kellett teremtenem a kultúra terjesztésének szervezeti alapjait és technikai feltételeit. Ez nagyon szép feladat volt, sokat lehetett rajta dolgozni, és 1985-ben úgy jöttem el a Köfémtől, hogy mindennek készen volt az alapja, és működött a rendszer.

Ezután következett az Építők Művelődési Háza a belváros szívében, amely már szakszervezeti intézmény volt: az Építőipari Dolgozók Szakszervezetéhez tartozott és az Alba Regia Építőipari Vállalat felügyelte - tulajdonképpen közösen működtették, hiszen a vállalat is nagyon sok pénzt fordított rá. Erről sokat lehetne mesélni, hiszen a város legjobb és legismertebb művelődési intézménye volt azokban az időkben: rengeteg ifjúsági rendezvényünk volt, sok új ötlettel álltunk elő, így méltán volt a városi szórakoztatás központja. A legfiatalabbak balettoktatásától kezdve a jazz- és folkkávéházakon át a nyugdíjasoknak szervezett műsorokig nagyon sok program szerepelt a palettánkon. 1987-ben készült el az ARÉV Nyugdíjasháza (a mostani Postabank épülete) a Budai úton, és ez a falusi kúria jellegű épület is a mi fennhatóságunk alá tartozott - onnantól kezdve már két házban szerveztünk programokat.

1988-ban hírét vettük, hogy hamarosan meg fogják szüntetni az intézményt, mert már nincsenek meg hozzá az anyagi források: a vállalat meg akart szabadulni tőle, a szakszervezet pedig egyedül nem tudta volna működtetni. Voltak ugyan ígéretek arra, hogy esetleg átveszi a város, hogy a kulturális élet ne szenvedjen csorbát - de aztán mégsem, sőt, később magát az épületet is eladták. Így aztán kapóra jött az az ajánlat, amivel a Vörösmarty Színház igazgatója, Péterffy Attila keresett meg: elfogadtam a felkínált művészeti titkári állást.

- Ez nagy váltás lehetett az életedben, hiszen egy színház művészeti ügyeit igazgatni teljesen más jellegű munka, mint egy művelődési ház rendezvényeit szervezni...

- Nagy kihívásnak tartottam, hiszen korábban legfeljebb pódiumműsorokat hoztam létre - de nagyon szerettem a színházat, ma is nagyon szeretem a színházművészetet, így nagy lelkesedéssel fogtam neki a munkának. Először csak művészeti titkár, később művészeti főtitkár lettem, és egészen a szerződésem lejártáig, 1993-ig a színházban dolgoztam. Nagyszerű korszakot sikerült kifognom: a korábbi befogadószínház helyett akkor már saját produkciókat hoztunk létre, de állandó társulat hiányában csak darabokra szerződtettünk színészeket - így aztán volt olyan hónap, amikor 72 színművészt kellett húsz színháztól kiegyeztetni ahhoz, hogy létre tudjuk hozni az előadásokat. Azokban az években Magyarország legjobb színművészei játszottak a Vörösmarty Színházban, valódi sztárokkal dolgozhattunk együtt.

A szerződésem lejártával külföldre mentem dolgozni: az osztrák éjszakai életben csináltam műsorokat magyar énekesekkel, zenészekkel és táncosokkal. Onnan hazatérve találtunk ismét egymásra Tóth Pistával, az Öreghegyi és Felsővárosi Közösségi Ház igazgatójával, akivel már az Építők Művelődési Házában is együtt dolgoztam, és amikor én 1988-ban a színház felkérését fogadtam el, ő egy budapesti ajánlattal élt. Õt 1993-ban nevezték ki az intézmény élére, én 1994 óta dolgozom itt.

A saját programjaink mellett öt-hat éve már a város nagyobb rendezvényeit is szervezzük az önkormányzat megbízásából: a városi majális, a Fehérvári Vigasságok, az Alba Regia Jazzfesztivál és az ezekhez hasonló rendezvények a mi műhelyünkben születnek.

- Nem lehet véletlen, hogy ezek mind zenés rendezvények, és most is egy sikeres folkest után és a jövő heti jazzklub előtt beszélgetünk...

- Valóban nem véletlen: alapkoncepciónk, hogy az intézményhez tartozó két házat „zeneház” jelleggel működtetjük. Befogadunk minden olyan művészeti ágat, ami a zenével kapcsolatos: van gyermekbalett-csoportunk, versenytánc-csoportunk, folkkávéházunk, jazzklubbunk - régebben még zongora- és gitároktatásunk is volt, de most már annyi zeneiskola működik a városban, hogy ezt a tevékenységet feladtuk. Gyermekbalett-csoportunknak egyébként érdekes története van. A balettoktatás az Építők Művelődési Házában kezdődött, és rövid idő alatt nagyon híressé vált: Kallós Béláné, mindenki Sári nénije elismert táncpedagógus volt, és tehetséges gyerekek kerültek ki a keze alól. Amikor ez az intézmény megszűnt, én a Vörösmarty Színházban dolgoztam: rábeszéltem a színház vezetését, hogy fogadjuk be a balettosokat, hiszen minden feltétel adott volt az oktatáshoz, ami a színháznak bevételt is jelentett. 1995-ben azonban megalakult a színház saját társulata, és egy idő után minden próbateremre szükségük lett: a gyerekek kiszorultak az épületből, így ismét helyet kellett keresni az oktatáshoz. Megint mi fogadtuk be őket, mégpedig a Felsővárosi Közösségi Házba, ahol korábban a versenytáncosaink dolgoztak - ők pedig átkerültek az Öreghegyi Közösségi Házba. Úgy tűnik, a Kallós család pályája összefonódott a miénkkel, hiszen most Sári néni lánya oktatja a legkisebbeket a táncművészetre és a felnőtteket a társastáncra.

- Szintén a zene témakörébe tartozik az a tény, hogy több, ma már sikeres fehérvári zenekart is „felfedeztél”, és első fellépési lehetőséget adtál nekik.

- Nagyon sok tehetséges fiatal zenész van Fehérváron, akiknek szerintünk meg kell adni az esélyt, hogy a közönség megismerhesse őket. Feladatunknak érezzük, hogy ne csak a közönség számára szervezzünk programokat, hanem egy kicsit menedzseljük a kultúrában dolgozó embereket is. A jó értelemben vett menedzselés valahogy nem alakult ki ebben az országban - olyan emberek persze vannak, akik a már befutott zenészektől leveszik a sápot, de a kezdőknek nagyon nehéz elindulni. Amíg nem volt annyira zsúfolt a Felsővárosi Közösségi Ház programja, mint most, havonta kétszer is bemutatkozási lehetőséget adtunk kezdő fehérvári zenészeknek, együtteseknek - elsősorban rockzenészeknek, de természetesen más zenei műfajokat is befogadtunk. Egy este 2-3 együttes is bemutatkozhatott, a fehérvári közönség pedig eldönthette, tetszik-e nekik az, amit a színpadon lát, hall. A kezdők mellé mindig hívtunk nagy neveket is, hogy biztosan megteljen a nézőtér, és a fiatalok is nagyobb lelkesedéssel játsszanak.

- Ezek a sztárok mindig szívesen jönnek, és ezt minden fellépésükön hangoztatják is. Szemlátomást nem csak a gázsi motiválja őket, hanem a személyes kötődés is.

- Az alatt a 32 év alatt, amit a kultúrában töltöttem, nagyszerű kapcsolatokat sikerült kiépítenem a színművészekkel, zenészekkel, énekesekkel - és ezeket a kapcsolatokat folyamatosan ápolom is, figyelemmel kísérem a pályájukat. Sőt, a mi kezünk alól is kerültek ki sztárok, hiszen Charlie vagy D. Nagy Lajos is a mi szervezésünkben lépett először színpadra, és erre az időszakra minden fehérvári fellépésük alkalmából szívesen gondolnak vissza. Annak idején még nem diszkók voltak az ifjúsági klubokban, hanem zenekarok játszottak, élőben játszották a Beatles-slágereket és más nyugati együttesek számait - amit ugyan nem nézett jó szemmel a politika, de a „tűrt” kategóriába tartozott, így ez a zenei műfaj is megszólalhatott a fehérvári kulturális intézményekben. De hogy más műfajból is mondjak példát, Méhes László, a Vígszínház kiváló színművésze középiskolásként az irodalmi csoportunkban bontogatta szárnyait.

- A műsorokon is látszik, hogy szívügyed a magyar kultúra... Az Alba Regia Jazzfesztivált leszámítva, ahol amerikai sztárok is játszanak, csak magyar művészeket hívsz fellépni.

- Hiszem és vallom, hogy a kultúra nagyon fontos lesz, ha csatlakozunk az Európai Unióba: amit oda be tudunk vinni, és sajátosan magyar, az a mi kultúránk. Technológiát, ipari fejlesztést Európában bárhol csinálhatnak, és a korszerű fejlesztéseket inkább mi vesszük át - de a magyar kultúra a miénk, ezzel tudjuk megőrizni a nagy európai közösségben az egyéniségünket. A magyar népzene, néptánc, irodalom, színházművészet a sajátunk, ezt kell ápolnunk. És azt se feledjük, hogy azt a nevelést, amit az iskolában abbahagynak vagy befejeznek, csak a kultúrában tudjuk tovább folytatni.