Az egyházmegye papságával bemutatott ünnepi szentmisében Spányi Antal püspök két diakónust: Arany Ferencet és Ébner Vilmost pappá és két papnövendéket: Bakos Áront és Szlama Ákost diakónussá szentelte. A fölszenteltek megbízást kaptak az áldozópapi és szerpapi tisztség betöltésére. A szentelésre nagy számban érkeztek szemináriumi tanárok, növendéktársak, rokonok, barátok, hívek, valamint a Prohászka Imaszövetség tagjai, hogy együtt ünnepeljenek és imádkozzanak a szentelendőkért.
A főpásztor a boldog papi életútról beszélt, amelynek legfőbb alapja az imádság, Krisztus személyes jelenléte az Oltáriszentségben. A szentelendők és a jelenlevők mellett külön köszöntötte az egyházmegyés jubiláns papokat: a Brazíliában élő Molnár László vasmisés, a Bécsben élő Makó Lajos gyémántmisés, valamint Filó Kristóf arany - és Harkai Gábor ezüstmisés plébánosokat. Köszöntötte mindazokat, akik lélekben kapcsolódtak az ünnephez.
Pap- és diakónusszentelés Székesfehérváron a Prohászka templomban
A szentmisébe illesztett szentelés szertartása a jelöltek bemutatásával és a szerpap és áldozópap jelöltek kiválasztásával kezdődött. Hajdú Ferenc püspöki helynök a hagyományoknak megfelelően kérte a megyés püspöktől a pappá és diakónussá szenteléseket. A püspök méltónak találta a kiválasztottakat az áldozópapság és a szerpapság rendjére.
„Istenhez kell mennetek, hogy vele találkozzatok, keresnetek kell Őt és Őfelé törekedni az élet minden pillanatában, minden történésében. Hozzá kell vinnetek az emberek életét, hogy Istentől általatok áldás kapjanak. Isten kegyelmét kell közvetítenetek a világba a rátok bízottaknak, és mindazoknak, akik keresik az Urat.” – kezdte beszédét Spányi Antal püspök a szentelendőkhöz szólva. Majd Keresztelő Szent János életének követendő mozzanatait emelte ki.
„Ő készséggel, egészen és teljesen elfogadta az Úr által neki készített feladatot. Nem alkudozott, nem változtatta meg azt sem küldetése kezdetekor, sem élete végén. Élete mindnyájunknak példa, az Istennek odaadott életre.” A püspök arra bíztatta a szentelendőket életük, Jézusról szóljon, legyenek az Ő barátai, akiért odaadják életüket az Egyházi szolgálatra. „Jézusról kell beszélünk a világban. Ne a világ dolgait mondjuk azoknak, akik Istenre szomjasok, hanem mernünk kell a tiszta és egyszerű evangéliumot hirdetni. Nem szabad beleesnünk abba a csapdába, hogy önmagunkról, a pusztán emberi dolgokról, emberi tudásról, vágyainkról beszéljünk. … Ha szívünkben az Isten
szeretete lángolóan él, akkor nemcsak szóval, hanem minden tettünkkel, egész életünkkel Őróla teszünk tanúságot.”
A főpásztor a papság missziós lelkületéről is beszélt, amelyben az Úr dolgai a legfontosabbak. Ezek a hitoktatás és a szentség kiszolgáltatása mellett, az emberek megkeresését jelentik, akiket Krisztus felé, az Ő Egyházához kell közelebb vinni. Majd a papság mély istenkapcsolatát emelte ki, amelynek alapja az az imádság, amely megszenteli a pap életét és rajta keresztül az egész világot.
„Alap és erőforrás az adoráció, ami úgy kell, mint testnek a lélegzés vagy a táplálkozás. Mert Isten hozzánk szóló szavát a csöndben halljuk meg.” A kegyelem és az élet forrásának nevezte a napi szentmise bemutatását is, amely az egész papi élet legfőbb küldetése. Azokról a küzdelmekről is szólt, amelyek sok áldozatot és alázatot kívánnak az egyházias élet vállalásával. De azokról az erényekről is beszélt, amelyek örömet, sőt vidámságot hoznak a pap életébe, sőt vonzóvá teszi azt mások szemében.
„Osztozzatok a rátok bízottak életében: a betegek és családok, a fiatalok és idősek, a magányosok és mindenki életében. Legyetek mindenkinek mindene! - a Szentírás szavai szerint: aki meg
akarja tartani életét az elveszíti azt, de aki Krisztusért elveszíti életét, az megtalálja azt. Erős és kegyelemteljes élet a papi élet, nem lehet más hivatásokkal összehasonlítani. … A papi
hivatás egész embert kíván, teljes odaadottságot, amit naponta meg kell újítani. Így nem kell
félnetek a fáradtság és sikerteleség idején sem a kiégéstől, mert az a Krisztus mindig ott lesz
a lelketekben, akit befogadtatok.”
Végül arra buzdította a szentelendőket, legyenek Isten Országának építői, örvendező lélekkel, mint Szent Pál, akiben mindig túláradt az Úrtól kapott öröm. Így teremnek olyan közösségek körülöttük, akik az imának, a szolgálatnak, a tiszta életnek élnek, amelynek középpontja Krisztus.
„Álljatok mindig Krisztus nevében az Ő tanúként az emberek mellett! Így lesztek igazi pappá. Krisztusnak visszavonhatatlanul odaadtátok az életeteket! … Természetes, hogy eskünkhöz híven hűek maradunk, kitartunk, elfogadjuk a helyünket, vállaljuk a ránk eső munkát, bízva az Úrban, aki majd megadja a szükséges erőt, kegyelmet mindehhez.”
Spányi Antal püspök beszédét így, ezekkel a gondolatokkal zárta: "Bízzátok minden
gondotokat, a pap életében is jelen lévő kereszteket, megtorpanásokat, kísértésekkel való
küzdelmeket, a sötét órák gyötrelmeit Jézus Anyjára, Máriára. Ő mindig segít, hogy Jézushoz
közelebb kerüljünk, hogy legyőzve a kísértéseket hűségesek maradjunk!”
A szertartás folytatásaként a szentelő püspök ünnepélyes kérdéseket tett fel a jelölteknek, hogy a hívek előtt erősítsék meg szándékuk komolyságát. Majd a püspök kézrátétele és felszentelő imája által kérte a Szentlelket a szentelendők életére. Az imádság után a paptársak liturgikus öltözékbe öltöztetették a felszentelteket, és az evangéliumos könyv ünnepélyes átadása után a papság békecsókot váltott a felszenteltekkel. A papság áldása, valamint a stóla és a miseruha felvétele után a krizmával való megkenés következett. A felszenteltek megkapták szolgálatuk eszközeit: az ostyát a paténán, és a borral megtöltött kelyhet, a diakónusnak pedig az evangéliumos könyvet.
A szertartás folytatásában az újonnan szenteltek már a főpásztor mellett végeztek oltárszolgálatot a szentmise bemutatásában.
Spányi Antal püspök a szentmise végén megköszönte a családtagoknak, a szemináriumi
tanároknak, az egyházi közösségeknek, a Prohászka Imaszövetségnek és minden
imádkozónak az új papi hivatásokat. Majd személyre szólóan megköszönte a szentelési
évfordulójukat ünneplő egyházmegyés papoknak áldozatos szolgálatukat, a hűségben
megmaradt papi életüket és átadta a Szentatya imádságos áldását.
Az ünnepi szentmise után az újmisés atyák először a püspököket, majd minden jelenlévőt megáldottak.
A papszentelés a jubiláló papok áldása után a megyés főpásztor záróáldásával ért véget.
