Kocsis Balázs - az ember mindig az egyensúlyt keresi

Ablakba tett ecsetek, állványhoz támasztott fúró, az eresz alatt délcegen feszítő Varkocs György - Kocsis Balázs szobrászművész-restaurátor műhelye a kreatív káoszt testesíti meg, ahol a kívülállónak átláthatatlan módon, de mégis mindennek megvan a maga helye. A szobrász szíve csücske a restaurálás, hiszen ilyenkor egyszerre beszélget az anyaggal, és tiszteli az alkotó művészt.
2013.05.07. 09:01 |
Ablakba tett ecsetek, állványhoz támasztott fúró, az eresz alatt délcegen feszítő Varkocs György - Kocsis Balázs szobrászművész-restaurátor műhelye a szó vegytiszta értelmében a kreatív káoszt testesíti meg, ahol a kívülállónak átláthatatlan módon, de mégis mindennek megvan a maga helye.
- Ha bent dolgozom, és csak hirtelen kinézek, néha azt hiszem, igazi élő ember áll a műhely előtt. Aztán rájövök, csak a Varkocs kapitány. Mondjuk néha még a telepőrre is ráhozza a frászt éjszaka, pedig ő csak vár a sorára – mondta a mester, majd odament a szoborhoz, és Varkocs hátán mutogatni kezdte, hol vannak repedések, vagy éppen hol látszik a lemezeket összefogó vascsavar.
 
- Szerencsére nincs olyan rossz állapotban, mint a Csutora temetőből hozott kőfeszület, amin éppen most dolgozom - magyarázza Balázs, aztán egy ecsetet vesz a kezébe, és elkezdi tisztogatni a tőle jobbra lévő homokkő Krisztus vállát. Közben mesélni kezd a gyerekkoráról, a régi művészek és az anyag tiszteletéről.
 
A szobrászt már kisfiúként is a „rajztábla felett ette a fene”. Mivel nagypapája régészként kereste a kenyerét, ráadásul az édesanyja is a múzeumban dolgozott, ezért szinte evidens volt, hogy restaurátorként tanul tovább. A családi hagyományokat folytatva tíz évet a Fejér Megyei Múzeumban, utána GMK-ban dolgozott, később pedig egyéni vállalkozóként kereste meg a napi betevőre valót.
- Akkoriban, ha egy könyvtáros vagy egy pedagógus elment vidékre, összeszedett egy rossz rokkát vagy valami régi csetreszt, akkor elhozta és megjavíttatta. Azóta megváltozott az emberek gazdasági helyzete és persze az igénye. Meg merem kockáztatni, sokan csak hivatalból érdeklődnek a régi dolgok iránt, de addig már nem jutnak el, hogy behozzanak egy régi bútort - jegyezte meg Balázs, aki a sok művészhez hasonlóan először másolatokat készített, utána viszont „megmozdult benne a hangya, és elkezdett saját magának bütykörészni.
 Mindig éppen olyan anyaggal dolgozik, ami megfogja. Előfordul, hogy nekiáll egy műnek, de közben abbahagyja, mert a réz vagy a kő a törésével, a formálódásával adja tudtára, hogy az ötlet még nincs teljesen kiforrva.
 
- Most már meg tudom tenni, hogy az egészet félreteszem egy kis időre. Húsz évesen erre nem voltam képes. Azóta rájöttem - valószínűleg a koromból kifolyólag - ha ennél a pontnál folytatom a munkát, akkor csak rontok az összhatáson. Emiatt most már csak akkor nyúlok a szoborhoz, ha hirtelen bevillan valami, és nem zavar, ha közben több hónap telik el - magyarázta a művész.
 
Balázs fantáziáját különösen izgatja az egyensúly és a tökéletesség. Számára igazi technikai kihívás, hogyan lehet egy rézszobor légiesen könnyed.
 
- A való életben sem olyan egyszerű megállni egy labdán, még a cirkuszi artistáknak sem. Az már egy másik kérdés, hogy az ember a kezdetektől fogva az egyensúlyt és a tökéletességet keresi, ezért különféle szerepeket játszik, ha beismeri magának, ha nem - magyarázta a feszület tisztogatása közben a művész, akinek a tudatosan ripacs szobrai ezt a jelenséget örökítik meg.
A szobrász szíve csücske a restaurálás, hiszen ilyenkor egyszerre beszélget az anyaggal, és tiszteli az alkotó művészt.
 
- A tulajdonos hiába mondaná, hogy például ez a feszület legyen tulipiros, a hóna alatt masnival, nem tenném meg. Inkább el sem vállalnám a munkát, mert a háromszáz évvel ezelőtti kőfaragónak tisztelettel tartozom - magyarázta Balázs, aki szerint akármennyire is csavarjuk, egy restaurátornak a fő feladata az eredeti információ konzerválása, hogy az emberek kétszáz év múlva is az alkotói szándék lenyomatával találkozhassanak.