Idén áprilisban a XXIII. Magyar Urbanisztikai Konferencián vehette át városunk főépítésze, Lantay Attila a Magyar Urbanisztikai Társaság által alapított Hild János-díjat, amelyet kétévente kaphatnak meg azon szakemberek, akik a városépítészet, az urbanisztika területén kiválót alkottak. Lantay Attila az „értékőrző és értékteremtő várostervezés következetes gyakorlásáért” vehette át e rangos szakmai díjat Körmendy Imrétől, a Magyar Urbanisztikai Társaság elnökétől.
A díj laudációjában többek között ez áll: „Települési főépítészként a kezdeményező, előkészítő, alkotó szerep hárul rá. Ebbéli tevékenysége során a településhez való személyes kötődésére támaszkodva, saját elképzeléseit ötvözi a székesfehérvári nagy építész-elődök – többek között Kotsis Iván, Schmidl Ferenc – szellemi hagyatékával, elképzeléseivel, munkásságuk eredményeivel. Jelenlegi tevékenysége jó példája a települési főépítészek generációkon átívelő munkájának elfogadására és a mindenkori helyzethez történő igazítására, amely egyben a jövő generációk számára válik a múltból öröklött iránymutatássá.” Lantay Attilával készült beszélgetésünk az alábbiakban olvasható.
Mit jelent ön számára ez a rangos elismerés?
Nagy megtiszteltetésnek tartom és talán annak igazolását látom benne, hogy az építészetről, városépítészetről vallott gondolkodásom, valamint az e gondolkodás mentén kialakult gyakorlat vállalható.
Mit gondol, miért éppen idén terjesztették fel Hild János-díjra?
Pontosan nem tudom, csak vélelmezem, hogy az a munka, melyet a város vezetőivel és a Főépítészi Iroda munkatársaival együtt elkezdtünk, illetve amibe 2013. január 1-jén a város felkérésére főépítészként bekapcsolódhattam, mára talán kezdi megmutatni az eredményét.
Melyek ezek a feladatok?
A 2013. január 1-jei jogszabályváltozásokkal a polgármesterek kezébe egy - a városképet védő - új jogintézmény, a településkép-védelmi eljárások lehetősége került, melyet a települési főépítész előkészítésével gyakorolnak. Ez az új feladat jelentette a helyi rendeletek - településképi véleményezés, településképi bejelentés, településképi kötelezés - megalkotását, melyekben többek között az eljárások szabályai, a településképi szempontból érzékeny területek lehatárolása szerepel. A rendelet hatályba lépése után a kijelölt területeken, valamint az egyes rendeltetésekhez meghatározott minimális méret felett, minden építészeti tervnek az építési engedélyezési eljárás előtt át kell esnie a településképi eljáráson. A tervek csak akkor engedélyezhetőek, ha a Főépítészi Iroda közreműködésével kialakított polgármesteri vélemény egyetértő. Másik fontos terület a Helyi Építési Szabályzatunk gondozása, karbantartása, a gazdasági-társadalmi változások okozta módosítási igények kielégítése. Ez azt jelenti, hogy egyes városrészeken párhuzamosan futó településrendezési terv-módosítások vannak folyamatban, amelyeknek jogszabályban rögzített, k egyeztetési eljárásai is sok feladatot adnak a Főépítészi Irodának. A fent említett jogszabályváltozások miatt 2013. december 31-éig le kellett zárni a folyamatban lévő ügyeket, így rengeteg munkát jelentett a több éve elhúzódó egyeztetési eljárások, majd rendeletalkotások jogvesztő határidőn belül történő lezárása. Harmadik szép feladatunk a konkrét építészeti alkotásokban való szakmai közreműködés, azaz egyfajta pionírmunka: a város vezetői és közössége részéről felmerülő újabb fejlesztési, építészeti feladatok (pl. Árpád-ház program építészeti elemei, városközpont intézményi fejlesztése, rekreációs és zöldterületek szolgáltatás-bővítését célzó építészeti beavatkozások, sportberuházások, stb.) megvalósíthatóságának, a tervezett beruházások építészeti karakterének a múltban gyökerező, mégis innovatív, kortárs megfogalmazása. Ehhez fontos a programadás, az adott feladatra leginkább alkalmas tervező megtalálása és a szoros együttgondolkodás abból a célból, hogy a végeredmény egy, a környezetéhez és a településképhez illeszkedő, rendeltetésének maximálisan megfelelő, időálló és mértéktartó – ugyanakkor céljaink szerint mértékadó – épület legyen.
Mondana néhány szót eddigi életútjáról?
Fehérvári vagyok, szülővárosom is Székesfehérvár. A Jáky József Műszaki Szakközépiskola után egy pécsi kitérővel kerültem a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára, ahol 1990-ben diplomáztam. Akkoriban évente mintegy 80 hallgató kapott építész diplomát az egész országban. Ma sajnos dömping van az építészképzésben, ami meg is látszik a színvonalon, ezért érzem nagyon fontosnak a településképi eljárásokat, ahol számon kérhető a minimálisan elvárható építészeti minőség. Az egyetem után volt tanáraim elhívtak Pécsre, a PTE Pollack Mihály Műszaki Kar (és jogelődjei) tervezési tanszékére oktatónak, ahol 11 évig főállásban, majd utána még jó 10 évig óraadóként tanítottam építészeti tervezést, építészeti rajzot és az „Építőművészet” című tárgyat, amely a XX. század építészettörténetét és elméletét dolgozta fel államvizsga tárgyként. Időközben 1996-ban felvételt nyertem a Magyar Építőművészek Szövetsége Mesteriskolájába, amely egy kétévente indított posztgraduális építőművészeti képzés. Közben feleségemmel, L. Miha Emőkével folyamatosan tervező irodát is működtettünk, melynek egyik eredménye a 2004-ben elnyert Pro Architectura-díj. Aztán családi okokból visszakerültünk Pécsről szűkebb pátriánkba, ahol kezdetben a Balatoni Területi Főépítészi Irodán, majd 2007-től 2013-ig mint közép-dunántúli regionális állami főépítész tevékenykedtem.
Ön - mint építész, városépítész - mit gondol általában a város fogalomról és benne Székesfehérvárról?
Itt elő kell hívnom két nagy nevet: Lewis Mumfordot, aki egy nemzetközi tekintélyű városelméleti szakember és Umberto Ecot, aki szűkebb szakmáját tekintve szemiotika professzor. Eco a „Nyitott mű” című könyvében ugyan irodalmi alkotásokra használja a fogalmat, de a város is pont ilyen: sosem lehet vége, mert az egymást követő nemzedékek írják újabb és újabb fejezeteit, amely egy történeti–építészeti-tárgyi rétegzettséget eredményez. Ha vége volna a „városműnek”, az Karthágó lenne és az baj. Mumford pedig azt mondta a városról általában, hogy a történelemben mindig „tégely (magtár)” és „színpad” egyszerre. A magtár alatt a gazdasági alapokat, a színpad alatt a társadalmi-kulturális-szociális hálózat és kapcsolatrendszer sokszínűségét, valamint annak színvonalát értette. Ha valamelyik hiányzik, akkor nem igazi – illetve funkcióhiányos – a város. Én három magyar várost ismerek jól, és e három közül Fehérváron látom a magtár és a színpad egyidejű, biztonságos, és főleg fenntartható meglétét. A másik kettő egyikében óriási a színpad, de majdnem üres a magtár, ami természetesen visszahat a színpad állapotára, illetve annak zsugorodására. A másikban tele a magtár, de alig van színpad, ami egy tipikus agglomerációs problémakört eredményez: a szellemi táplálék hiányát. Nálunk tele a magtár és áll a színpad! Lehet, hogy még kisebb kicsit, mint az előbb említett óriási színpad, viszont megvannak a gazdasági alapok ennek fenntartására, sőt fejlesztésére. Mi ezen dolgozunk az építészet- városépítészet eszközeivel: töltjük a magtárakat és ácsoljuk tovább a színpadot.
