Húsz éve alakult a Prospero Színkör: a társulat a közösségi oldalán plakátokkal, színlapokkal, fotókkal és videófelvételekkel idézi fel az előadásokat, a próbákat, a közösségi élményeket.
A teljes beszélgetést az ÖKK Podcast felületén lehet meghallgatni!
Az első felkerült darabok a hőskorból egy Goldoni-vígjáték és egy Molnár Ferenc-színmű, a színkör történetének első két előadása voltak, az utóbbiak között meg lehet nézni egy improvizatív estet vagy egy kétszereplős keserű komédiát. Az amatőr társulat indulása óta több generáció teljesedhetett ki a hosszú próbafolyamatok és az előadások során. A legemlékezetesebb saját pillanatokról Micskó Zoltán rendező, a társulat vezetője, valamint Csenki Réka és Czeller Péter játszók meséltek.
Micskó Zoltán: Egyet kiemelni kicsit olyan, mintha a gyerekeim közül kellene választani… Talán az elsőt mondanám az emlékezetes előadásaink közül, aki részt vett benne, az biztosan erős érzelmekkel gondol rá – ez Molnár Ferenc Liliom című darabja volt, 2002-ben volt a bemutatója, időrendben a második előadásunk. Szép szakmai sikereket is elértünk vele, produkciós díjat nyertünk egy országos fesztiválon. Ez nagyon erősen a színészek előadása is volt, a két főszereplő, a Liliomot játszó Barbély Gábor és a női főszerepet, a Julikát játszó Kurinyecz Ágnes mindketten színészi díjat kaptak az alakításukért. Az is csodálatos volt ebben az előadásban, hogy mindenki, aki benne volt, úgy emlékszik vissza rá: ez egy igazi közös csapatmunka volt – annak ellenére, hogy a két főszereplő játékára épül a darab, mindenki óriási alázattal és odaadással vett részt benne, a legkisebb epizódszerepben is. A közösség érzése teljesen működött.
A közösségi felületen sokan reagáltak úgy a képek, videó alapján, hogy jó lenne újra játszani.
M.Z.: Az emlékezetes előadásokkal kapcsolatban ez gyakran felmerül, de ennek elég kicsi a valószínűsége, hogy egy régi dolgot felelevenítsük, akár új szereposztásban. Talán nincs is erre szükség.
Csenki Réka: Nekem két emlékezetes előadás is eszembe jut: az egyik A kopasz énekesnő volt, az első igazi szerepem, én voltam Mary, a szobalány. Itt tanultam meg, milyen színpadon állni, és szerepben lenni. Ionesco darabja az első abszurd dráma, egy teljes káosz. A próbafolyamat során Zoli rendszeresen hozott nekünk Monty Python-videókat okulás céljából.
Vevők voltatok rá?
Cs.R.: Abszolút! Annyira magunkénak éreztük ezt a humort, az ’eldobod az agyadat’ stílust, eszméletlen bolondozás ment. De nyilván ez is munka, céltalanul ezt sem lehetett csinálni. A másik Kiss Mártonnak a Pilonon című darabja volt. Ebben részt vettek még Kurucz Flóra és Kós Mátyás, akik azóta színészek lettek. Jó darab volt, nagyon szerettem, a legmélyebb mélységekig. Magaménak éreztem azért is, mert a főszereplő fiú, friss bölcsész diplomásként a nagybetűs életben próbál állást találni – ez velem is megtörtént. Sokat jelentett az előadás az együtt töltött idő miatt, és a szerepbeli kihívások miatt is. Amikor eljut egy darab az előadások során odáig, hogy játszókként eljutunk egy olyan állapotba, amikor már nemcsak a „feladatot” játsszuk, hanem elkezdenek élni a karakterek a színpadon, nagyon izgalmas tapasztalat számomra.
Czeller Péter: Egy színésznek a legemlékezetesebb élménye mindenképpen az első. Engem nemcsak a színház és a társulat szívott magába, de egyszerre két darab is: az akkor távozó Kurucz Istvánt váltottam fel az Imoga, illetve az …és már senki sem! című darabban, ami Agatha Christie Tíz kicsi néger című regényének az adaptációja. Nem is kicsi szerepekbe szippantódtam be. Olyan emberek között kellett játszanom, akik pontosan tudták, mi a dolguk. Mindjárt az egyik legnehezebb jelenetet próbáltuk az Imogában: gyakorlatilag rá kellett másznom az egyik társulati tagra, Évikére, mire ő magára rántott – innentől nem volt semmi visszakozás…
Nagyon hálás vagyok azért is, hogy az első és a második generáció határán kezdhettem játszani. Két különböző rendezőnek a módszerét élhettem át rögtön, mindkettő biztonságérzetet adott a színpadon. Micskó Zolinál tudtam, hogy ha bizonyos keretek között csinálok valamit, az jó lesz, Váczi Sándornál pedig minden tűpontosan, centiméterről centiméterre meg volt határozva, melyik szónál hova kell állni. Ezt a két élményt megtapasztalni nagyon hasznos volt számomra.
