A karácsonyi ünnepkör népszokásainak színes, különleges, már-már kimeríthetetlennek tűnő tárházából válogattunk néhány érdekes darabot. A legtöbb hagyomány ma már csak a múzeumokban vagy egy-egy családi örökségként felemlegetett történetben van jelen. Lukács László néprajzkutatót hívtuk segítségül.
Az adventi koszorú nem olyan régi szokás
Az advent latin kifejezés, mely az „adventus domini”, azaz az „úr eljövetele” kifejezésből származik. Ez az időszak régebben kisebb-nagyobb népszokásokkal telt, melyekből az adventi vasárnapok gyertyagyújtását ma is tartjuk. Az adventi koszorú hagyománya Németországból ered: a lutheránusoktól terjedt át a cseh, osztrák, magyar katolikus vidékekre is. Nem olyan régi szokás: nálunk az 1930-as években kezdett el terjedni, de robbanásszerű népszerűsége a kilencvenes évektől tapasztalható. Köszönhető ez a kereskedelem nyitottabbá válásának és annak, hogy a rendszerváltozás után a vallási hagyományok ápolása is látványosabbá válhatott.
A remény a fénnyel kezdődik!
A karácsonyi ünnepkör advent első vasárnapjával kezdődik, és vízkereszttel ér véget. Advent előtt volt még egy utolsó mulatság, az András-bál, de advent idején már a kereszténység legnagyobb ünnepére böjttel készültek az emberek. Jézus születésének ünnepe a téli napforduló időpontja, amit már az ősi kultúrákban is számon tartottak az emberek. Az egyiptomiaknál, a görögöknél, a rómaiaknál is tudták, hogy december 22-ig a nyár közepétől kezdve egyre rövidülnek a nappalok, akkor ez megfordul, és hosszabbodni kezdenek. Az adventi böjt eredetileg hathetes időszak volt, az ortodoxok hívők körében, például a románoknál, meg is maradt ez a hat hét. Nálunk, a nyugati egyházban ez négy hétre csökkent, és arra hivatott, hogy az isteni szeretetet megtestesítő Krisztus születésének ünnepére lélekben és testben is megtisztuljanak a hívek.
Időjárásjóslás egy évre előre!
Az egyre világosodó várakozást a december tizenharmadikai Luca-nap is jelzi, hiszen Luca név a lux, vagyis a latin fény szóból ered. A régi római naptár szerint erre a napra esett a téli napforduló, így határnapként és dologtiltó napként tartották számon, amihez sok hagyomány, rituálé társult. Ezeket a naptár megváltozásával sem hagyták el. Így lett a rengeteg népszokással, varázslással nevezetessé tett Luca-nap a karácsonyt megelőző népi rituálék ünnepe. Az egyik legérdekesebb a korabeli időjárásjóslás, másnéven a Luca-kalendárium. Ennek lényege, hogy a Luca-nap és a karácsony közti időszakban megfigyelték és följegyezték, melyik nap milyen idő volt. Szeles, esős, napos, enyhe, hideg és így tovább, egészen szentestéig. Aztán fogták, és az eltelt tizenkét nap időjárását rávetítették a következő tizenkét hónapra: egy nap egy hónap az évből. Így kapták meg a következő év időjárás-jelentését. Gondoljunk bele, hogy egy földművelő embernek milyen létfontosságú volt a termést befolyásoló időjárás! Nyilvánvaló, hogy szerették volna megtudni, gazdasági szempontból milyen év vár rájuk.
„Olyan Luca-kalendáriumot is őriznek a néprajzi múzeumban, amit hivatalban gépeltek le az asszonyok írógéppel, ennyire komolyan vették, majd a következő évben ellenőrizték, hogy bevált-e az előrejelzés.” – meséli Lukács László. Készítettek annak idején fokhagymából is ilyen kalendáriumot: tizenkét gerezd fokhagymát kitettek, belehasítottak minde gerezdbe, és ebbe a hasadékba tettek egy-egy szem sókristályt. Azt figyelték, hogy a só hogy viselkedik a fokhagymában. Ha gyorsan felolvad benne, akkor a fokhagymagerezddel jelzett hónap esős lesz. Ha egyben marad a kristály, az száraz hónapot jelent.
Ki hozza a karácsonyfát?
A legelterjedtebb az, hogy a Jézuska hozza a feldíszített karácsonyfát. Erdélyben azonban ugyanez a feladat már az angyalokra hárul, vagy ha nem az angyalok hozzák a fát, akkor az aranycsitkó.
„Azt mondják a gyerekeknek, hogy egy kis csikó hozza nekik. Az aranycsitkó eredetileg nem is karácsonyfát hozott, mert ez a legendás csikó már akkor létezett, amikor Erdélyben még nem állítottak karácsonyfát, hiszen ez a szokás csak a tizenkilencedik században terjedt el. Az aranycsitkó volt az, aki az ajándékot – ami akkoriban egy kis dió, alma, mézeskalács vagy valami finomság volt – beöntötte az ablakon a gyerekeknek.” – magyarázza a néprajzkutató. Erdély protestáns vidékein csak később terjedt el, hogy a karácsonyfát a Jézuska hozza, de van, ahol még tartja magát az aranycsitkós változat.
Ha nem István vagy, legalább János legyél!
Régen nagyon sok férfi viselte az István vagy a János nevet, számukra a karácsony dupla ünnep volt. A névnapokat ugyanis komolyan vették, főleg akkor, ha némi mulatozással társulhatott. A karácsony második napjára eső István-napi köszöntések nagyon jellegzetesek voltak. Ekkor már a szőlőben, a pincékben is tartottak összejöveteleket.
„Ide az Istvánok és köszöntőik, főleg férfiak mentek, rokonok, testvérek, sógorok, hogy pincebeli mulatozást, úgynevezett pinceszert rendezzenek.” – mondja Lukács László.
Ez a nap egyházi ünnep is, hiszen István vértanúra emlékeztek a templomokban ilyenkor, akit hitéért a Római Birodalomban a keresztényüldözés idején megköveztek. Róla kapta nevét a mi Szent István királyunk is, ez a magyarázata annak is, hogy Magyarországon nagyon sok Szent István-templom van.
Még híresebb karácsony harmadik napja, a János-nap. Ekkor jártak a legények házról házra, hogy a Jánosokat különböző énekekkel, rigmusokkal köszöntsék, és persze mindenhol megkínálták őket egy kis itallal. János-napkor szokott lenni a borszentelés is a templomokban. Ilyenkor a bortermelő gazdák – Fejér megye majdnem minden községében – egy-egy üveg bort vittek a reggeli misére, melynek végén a pap megszentelte a bort. Ebből a szenteltborból aztán egy-egy kortynyit minden hordóba öntöttek a pincében, hogy az megvédje a megromlástól. A szentelt bor egy részét eltették, és járvány, betegség idején egy-egy kortyot adtak a betegnek.
