Volt egyszer egy marosvásárhelyi lány, aki egy napon párjával kézen fogva felkerekedett, hogy meglátogassa Várpalotán élő rokonait. A kiruccanásból hosszas magyarországi tartózkodás lett, olyannyira, hogy mára ebből a lányból elismert fehérvári médiaszemélyiség vált. Közel két évtizedes tevékenységét az elmúlt hetekben rangos díjakkal is jutalmazták..
Kozma Ágnes, a Vörösmarty Rádió szerkesztő-műsorvezetője, a Fehérvár Médiacentrum munkatársa március 7-én a Honvédség és Társadalom Baráti Kör kitüntetését vehette át a Pákozdi Katonai Emlékparkban. A Székesfehérvár önkormányzata által alapított Penna Regia díjat pedig március 13-án vehette át kolléganőnk, hiszen idén az ő munkáját jutalmazta a város a sajtó képviselőinek járó elismeréssel. Marosvásárhelyről indultál. Hogy jutottál el a fehérvári médiáig?
Azt vallom, hogy igenis vannak véletlenek. Az akkori párommal tulajdonképpen egy kis kalandos útra indultunk, hogy a születésnapomat megünnepeljük az itteni rokonaimmal. De valahogy itt ragadtunk. Nem volt akkor még igazán kiforrot elképzelésünk arról, hogy mivé szeretnénk kinőni magunkat, hiszen kis zöldfülűek voltunk, de megtaláltuk a helyünket. Egy idő után láttuk, hogy nem Várpalota vagy Pétfürdő lesz számunkra a jövő. Aztán adódott egy lehetőség, így Fehérvárra kerülve elkezdtem az akkor induló rádióban dolgozni. Bepillantást nyerhettem a média világába, de valójában nem szerettem volna akkor még rádiózni. Gyerekorvos, szemész vagy biológia szakos tanár szerettem volna lenni. Ezek voltak az álmaim, de mégis valahogy ez a lehetőség adódott. Természetesen örömmel fogadtam a felajánlást, hogy kipróbáljam a rádiózást. Akkor még nem volt szakirányú végzettségem sem. Belekóstoltam, megszerettem, elvégeztem a főiskolát, és röviddel utána rögtön jött a Vörösmarty Rádió, ahol most már lassan huszadik évemet töltöm.
A Vörösmarty Rádió kezdeteinél már ott voltál. Hogyan tudtátok elindítani és felépíteni?
Eleinte nagyon nehéz volt. Először a szó szoros értelmében rendet kellett tenni a szerkesztőségben. Söprögettünk, porszívóztunk, elrendeztük a papírokat. Nem tudtuk, hogyan kell működtetni a pultokat, így technikust kellett keresni, fel kellett építeni egy stábot. Hírszerkesztőt, riportert kellett keresni, majd felvettük a kapcsolatot a különféle szervekkel, intézményekkel. Aztán elkezdtek jönni a meghívók a különféle eseményekre. Virágh Ildikó akkori főszerkesztőnek voltak elképzelései, hiszen ő tapasztalt rádiós volt akkor is, és voltak tanácsadóink a Kodolányi János Főiskola kommunikáció szakáról. Mozaikszerűen építettük fel a rádiót. Elindítottuk az egész struktúrát, és folyamatosan csiszoltuk.
Édesanyád sokáig a Magyar Rádió marosvásárhelyi főszerkesztőjeként tevékenykedett, tehát ő is szakmabeli. Mit szólt ahhoz, hogy a nyomdokaiba léptél?
Nagyon örült. Egyszer az akkori rádióból felhívtuk élő adásban, és kapcsoltuk őt. A marosvásárhelyi rádiózás legfontosabb kritériumairól kérdeztem. Õ profin válaszolt, majd a végén megkérdezte, hogy valami tréfának volt-e az áldozata. Akkor elmondtam neki, hogy rádióban dolgozom. Boldog volt, és azóta is ő a világ leghűségesebb hallgatója.
Kritikus füllel hallgat?
Miután interneten is elérhető a rádió, mindig meghallgat. Nagyon élvezi ezeket a beszélgetéseket. Õ nagyon profi rádiós volt, és nagyon örülök, ha elmondja az építő jellegű véleményét, dicséretét.
Mit szóltál a feladathoz annak idején, amikor a Médiacentrumhoz csatlakoztál, és megkaptad az Esti beszélgetések című műsort a rádióban?
Azt megelőzően zömmel szerkesztő-riporterként, hírszerkesztőként, ügyeletes riporterként dolgoztam, és voltak magazinműsoraim is. Szerteágazó volt a napi tevékenységem, teljesen más jellegű munka volt. Majd kaptam egy műsorsávot, amit minden este nyolctól tízig ki kell tölteni kétszer ötven perccel, hétvégén ismétléssel. Bevallom, nagyon megijedtem, mert ismerem az emberek szokásait. Többnyire este már tévézünk, vacsorázunk, gyermekeket rendezünk, nekem pedig a feladatom az volt, hogy hallgatottságot hozzak. De azt hiszem, sikerült megoldanom a feladatot. Tavaly február óta jó hallgatottsággal fut a műsor. Ezt a műfajt nagyon megszerettem, mert amúgy kíváncsiskodó típus vagyok. Nem is tudom, hol tartok már az interjúalanyok számát tekintve, de azt hiszem, az ezret is elértem.
Mi alapján válogatod a beszélgetőpartnereidet?
Figyelem a heti aktualitásokat, eseményeket a városban, a megyében és országosan is, de érdekelnek a nagyvilágban előforduló témák is. Ha érdekes személyiséget találok, azonnal felveszem vele a kapcsolatot. Így Zalaegerszegtől Miskolcon át Szegedig sok helyről jöttek már hozzám vendégek. Hihetetlen érdekes szakmákkal, hivatásokkal volt szerencsém ilyen módon találkozni. De itt vannak a belső ismeretségi körök, oktatási intézmények, művelődési központok, sportesemények is. Mindig lehet találni valakit, aki mások számára is érdekes lehet.
Mindig mindenre, mindenkihez van kérdésed?
Úgy tűnik, ez egy istenadta tehetség. Maximalista vagyok, sok időt töltök azzal, hogy az adott interjúalanyból vagy szakmából felkészüljek, hiszen a riporternek nem az a dolga, hogy mindent tudjon, hanem hogy érdeklődjön, és amit megtudott, azt átadja a hallgatóságnak, nézőknek, olvasóknak. Ha élesben beszélgetek valakivel, és véletlenül leáll a beszélgetés fonala valami miatt, akkor is hirtelen beugranak újabb kérdések. Nem tudom honnan, de rögtön jönnek a vésztartalékok, és már gördül is tovább a beszélgetés. Persze ez interjúalany-függő is. Ezek szerint soha nem fogysz ki az ötletekből. Ötletem nagyon sok van, és azon dolgozom, hogy mindig valami újat vigyek bele. Ez az a műfaj, amiben elég nehéz megújulni. Megpróbálom minden beszélgetőtársamat más-más oldalról megközelíteni. Külön egyéniségként szeretnék mindenkit bemutatni. Meg kell találni az utat mindenkihez.
A megújult Vörösmarty Rádióban milyen új feladatok elé nézel?
A műsor tartalmi részét továbbra is meghatározhatom. Én döntöm el, hogy kit hívok meg és hogy építem fel a műsort, de a korábbiakhoz képest egy kicsit szellősebbé tesszük. Időnként megszakítjuk zenékkel, ajánlókkal, így kicsit fiatalosabbá, lendületesebbé válhat a napi két óra.
Műsort vezetsz, iskolában tanítasz, és a munkád elismeréséül most már több rangos díjjal is büszkélkedhetsz. Hogy érnek az ilyen elismerések?
Többek között jutalmaztak már Fejér Megye Sajtódíjával, Fejér Megye Gazdaságáért díjjal, 2009-ben a Fejér Megyei Príma díj egyik különdíjasa voltam. Kaptam már számos oklevelet is,és most a város egyik legnagyobb elismerésével büszkélkedhetek. Az elismerés mindig meghat. Az ember nem a díjakért dolgozik, de jólesik. Egyszer Jordán Tamás járt nálam, aki azt mondta, hogy az embernek szüksége van arra, hogy visszajelzést kapjon, mert ha például egy színész felmegy a színpadra, és taps nélkül jön le, a szíve megszakad. Engem nem tapsol meg senki, vagy ha mégis, akkor nem hallom, mert a rádiókészülék előtt ül. Viszont nagyon jó, ha van valamiféle visszajelzés. Tehát szükség van az elismerésekre, amiket ezúton is hálásan köszönök a városnak és a hallgatóknak.
Téged ismerve tudom, hogy lépten-nyomon a következő vendégen jár az eszed. Hogyan próbálsz meg
néha mégis kikapcsolódni?
Amikor az utcán megyek, akkor is mindenben a lehetőségeket keresem. Ha nem keresem, akkor is meglátom. Ez sajnos nem mindig jó, mert néha a lazítás kárára is mehet. Miután tényleg ennyire megszállottja vagyok ennek a hivatásnak, ez nem könnyű. De egy jó könyvvel, egy-egy jó sorozattal,egy kis wellness-szel azért ki tudok néha kapcsolni, és persze a hazautazásokat is mindig várom.
