Fricsay Richárd díjat kapott Mihályi Gyuláné, Eszti néni, aki nélkül ma talán nem lenne ének-zenei képzés Fehérváron. Kiharcolta, hogy létrejöhessen egy ének-zenei általános iskola a városban, majd Kodály Zoltánnal közösen ott bábáskodtak az iskola nimbuszának megteremtésén az alapítást követő években. Székesfehérvár közgyűlése 2002-ben alapította meg a Fricsay Richárd Zenei Díjat, amit minden évben a Zenei Világnapon adnak át azoknak a művészeknek (karnagyoknak, együtteseknek, előadóknak és zenetanároknak), akik több éven át jelentős értékkel gazdagították Székesfehérvár zenei életét.
- Hányszor járhatott Kodály Zoltán Székesfehérváron?
- Kodály Zoltán két alkalommal tett hivatalos látogatást a székesfehérvári ének-zenei általános iskolában, először 1963-ban, majd 1965-ben, a 10 éves évfordulón. Nem hivatalosan sokkal többször járt itt, személyes ismeretség fűzött hozzá. Sokszor találkoztam Kodállyal, számon tartotta a munkámat. Egy alkalommal például a Köröndön levő lakásában jártam, mert az egyik darabhoz nem volt jó az énekkarom altja, tőle kérdeztem, hogy most mit csináljak? Õ tanított meg rá, hogy „az első a karnagy és mű”, „emelje meg a darabot egy félhanggal” – mondta. Volt olyan, hogy vonattal utaztam fel hozzá a háború után, nagyon megfáztam, az akkori körülmények között az utazás is megviselt, teljesen elment a hangom, mire odaértem hozzá. Hintaszékébe ültetett, teát főzött, megitatott, majd rám parancsolt, hogy fél óráig egy szót se szóljak. Közben élcelődött, „ hála Isten, hogy egy nő ilyen keveset beszél” – mondta. Õ közben dolgozott és fél óra elteltével tényleg visszajött a hangom.
- Milyen embernek ismerte meg Kodályt?
- Közvetlen, magas, fakó hangú. Ha valaki beszélt hozzá, mindig borzasztóan figyelt, kevés beszédű ember volt. A legnagyobb dicséret, amit hallani lehetett tőle, az volt, hogy „jó, így tovább”. Az is komoly dicséret volt tőle, amikor azt mondta nekem, „maga tanítsa mindig az első osztályt, ebből meg fognak élni sok éven keresztül a gyerekek”. Több levelet kaptam tőle, amiket azóta is őrzök. Néha meglepetésszerűen beállított Fehérvárra, volt olyan, hogy 7. 45-kor már bent ült az órán, én még nem voltam bent. Képzelje, mit éreztem, de ő elintézte ennyivel: „öreg ember keveset alszik”. Egyébként rendkívül fegyelmezett volt, sportolt, mindig úszott. Emlékszem egy másik váratlan látogatására is, aznap a „Honvéd áll a határ mentén” című dalt tanultuk a kicsikkel. Felszólítottam egy tanítványomat, akiről azt gondoltam, hogy tudja a szó jelentését, megkérdeztem tőle: „mit jelent az a határ?” „A határ az egy rakás” - válaszolta. Kodály megkérdezte tőle: „És mit csinál a katona a rakás mellett?”…
- Hogyan zajlott Magyarországon az ének-zenei iskolák alapítása?
- Az első ének-zenei Kecskeméten nyílt meg, sokat jártunk oda tapasztalatcserére, később Pestre is. Fehérváron a harmadik hullámban nyílt ilyen iskola, sok iskolalátogatás előzte meg. Kíváncsiak voltunk, hogy az apró, pici nép hogyan képes a „zenét” hallani. Megtanultuk, hogy „zenét” csak „zenével” lehet tanítani, nem úgy kell, ahogy minket tanítottak. Énekelni kell és nem magyarázni, éneket kell énekelni és abban meghallani a hangokat.
- Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?
- Az első 8 év alatt három helyen működött az iskola, Szemere Gyula volt az első igazgató, utána Dózsa Pál, majd Cseh Antal. Felvételiken 500-nál több gyereket néztünk meg, az első osztályba mindig 27 gyereket vettünk fel. Igazából nem volna szabad ilyen korban megnézni a gyereket, azt vallom, hogy nincs hallástalan ember, feltéve, hogy idejében elkezdenek foglalkozni vele. Nem biztos, hogy nagy énekes lesz a gyerekből, de legalább tudni fogja, hogy mit lehet élvezni a zenében. Az iskola létre hozását Kneifel Feri bácsival együtt kezdeményeztük, aki akkor szakfelügyelő volt. Tudta kit kell meggyőzni, rendkívül udvarias ember volt. Úgy lobbiztunk az iskola alapításáért, ahogyan egy zenész tud, a tanítóképző énekkarával sok helyen, sok ünnepségen felléptem. Számított persze az is, hogy a Telekiben sok fejes gyerekét tanítottam, még megyei pártbizottság elnökéhez is bementem, úgy hívták, hogy Cseterki Lajos. Azzal fogadott, hogy „mindent tudok magáról”… és én mindent el is mondtam neki őszintén, úgy ahogy gondolom. Utána több órámra bejött, végül azt mondta, oda vegyék fel a gyerekeimet, ahol az Eszti néni tanít. Persze volt olyan is, hogy elvitt az AVO, mert vallásos éneket tanítottam a gyerekeknek, Szent László királyról. „Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály! /Magyarországnak édes oltalma… Te szent léleknek tiszta edénye/ Szűz Máriának választott vitéze.” Nem tudom hogyan, de akkor megszállt a nyugalom, azt kérdeztem az egyik ávostól: „maga városi, vagy vidéki?” „Városi vagyok”-mondta. „Akkor nem ismerheti a néphagyományt – mondtam – én kis faluban nőttem fel, gyerekkoromban mindig énekeltük a dalt, így játszottunk.
- Hogyan segítették az ének-zenei oktatás fennmaradását ezekben az években?
- Folyamatosan bizonyítani kellett, komoly teljesítményekkel álltunk elő, a Pünkösdölőt például az elsős általános iskolásaim együtt énekelték a tanítóképzősökkel. A legnagyobb segítség az volt, hogy volt egy csodálatos férjem, aki kibírta az elfoglaltságaimat. 1976-ig tanítottam, szinte minden órámon volt vendég, külföldiek, például amerikaiak, japánok, vagy akadémisták, operaszerzők, orgonisták. Szőnyi Erzsébet járta a világot, népszerűsítette a Kodály - módszert, az ő javaslatára kerestek fel minket a legtöbben a külföldiek közül. Azokban az időkben még nem volt állami tanszer, mindent magam csináltam, üvegboltból hoztam el a legkülönfélébb tárgyakat, amiből szemléltető eszközöket csinálhattam a zenéhez. Meg kellett fognia valahogy a gyereknek ezt a „megfoghatatlan” valamit, a zenét. Nem gyötrés, hanem 12 évig történő játék volt a zeneoktatás. Később tüdőembóliám lett, hordágyon érettségiztettem. Az orvos azt mondta nekem „ne vezényeljen és ne pucoljon ablakot”. Az ablakpucolásra vonatkozó kérést meg is fogadtam…
- Úgy tudom, több népszerű színész, művész került ki a diákjai közül.
- Emlékszem, amikor az 56-os forradalom idején mindenki elhagyta az iskola épületét, ott kellett maradnom egy ideig egyetlen kisgyerekkel, aki nem mert lemenni a lépcsőn, azóta felnőtt, híres zeneesztéta lett belőle. Vagy emlékszem Méhes Lászlóra, (ma Jászai Mari díjas színművész. - a szerk.) aki 4. osztályos volt, amikor megkérdezte, hazakísérhet-e és elmondta, színész akar lenni, csak fél elmondani otthon, mert attól tart, kinevetik. Elmondtam, én is színész akartam lenni és meséltem neki arról is, hogy operettben szerepeltem a Vörösmarty Színházban. Kerek szemekkel hallgatta, majd azt tanácsoltam neki, tanuljon rendesen. „Meg kell tanulnod mindent, vigyél haza jó bizonyítványokat, majd amikor jókedve van az anyukádnak, menj oda hozzá és mond el..”
