Hajnalban még a Lövölde út erkélyeiről is látni lehetett, hogy a szélesen elterülő családi házak piros cserepei közül felbukkant egy hófehér galambsereg. Keringtek néhány kört, majd egy szempillantás alatt beleolvadtak a kék fellegekbe. A káprázatos látvány a szokásos reggeli rutin része Szűcs Antaléknál, aki azontúl, hogy az Alba Regia Galamb- és Kisállattenyésztő Egyesület elnöke, közel hetven éve foglalkozik galambokkal.
„Az Alföldről származom. Otthon, Jászladányban minden paraszti háznál volt galamb. A magtárak környékén, az eresz alatt fészkeltek. Talán a mostani városi fajtához tudnám őket hasonlítani, mert nem kellett őket oltani, etetni. Kijártak a mezőre az elhullott magvakat csipegetni. A háború után sokan ezeknek az állatoknak köszönhették, hogy életben maradtak. A számos jószágot az ellenség elvihette, de a galambokat nem volt olyan könnyű megfogni, mert elrepültek. Gyerekként én még ebbe a világba születtem bele. Édesanyámmal sokszor mentünk a piacra galambokat eladni. Húsz-huszonöt forint volt párja. Az öreg nénik szívesen vették őket, hiszen a galambhús jótékony hatásait mindenki ismerte. A harmincas években például a kórházakban a nyúlhús mellett ezt adták a betegeknek.” – mondta kedélyesen a galambász, majd óvatosan felemelte a háromszintes galambházhoz vezető kertkapu reteszét. Egy gyors mozdulattal a kertben is termett, és már zárta is az ajtót, nehogy Marcinak, az öt hónapos hófehér kaukázusi kutyának is kedve támadjon galambászni.
A galambház a kis tornyával inkább egy palotához hasonlított. A szomszédok felőli oldala zárt és meredek, hogy a madarak ne menjenek át. A déli oldal tetején, a parapetes, nyitott fészkek bejáratánál néhány példány élvezte a langyos, őszi napsütést. „A galambokat nem szabad bezárni, akkor érzik jól magukat, ha repülhetnek. Elvégre nem véletlen tartják őket a szabadság jelképeinek.” Szűcs Antal kinyitotta az alsó fészkek ajtaját, majd a kezében visszatért egy szívhátú székesfehérvári bukógalambbal. „Most vedlik, ilyenkor kevésbé mutatós, de még így is szépen kirajzolódik a hátán a minta. A feje fésűs. A szeméhez odamegy a rajz, amit fülőkének nevezünk. Ez most éppen kék, de van belőle vörös, sárga, fekete és ezüst színű.” – mutatta tudományos igényességgel a fajta jellegzetességeit.
Minden példány lábán ott virított a színes gyűrű, ami a gyakorlatban a madár személyi igazolványának felel meg. A galambokat kéthetes korukban gyűrűzik meg, mert utána már nem lehet a számozott műanyag karikákat az állatok lábára ráhúzni.: „A gyűrűkön rajta van az európai szövetség rövidítése, a kelés éve és az egyedi sorszám. Ha a madár Magyarországon valahol elveszne, akkor a személyi alapján az interneten ki lehet deríteni, ki a tulajdonosa.” A másik fészekből első pillantásra egy sólyom és a galamb szerelemgyerekének tűnő madár bukkant elő. A bácskai hosszú csőrű keringő igazán érdekes látvány: egyszerre jámbor és félelmetes. Viszonylag nyugodtan pislogott kézben, viszont a fotózás nem igazán érdekelte, ezért egy hajtűkanyarral visszaszállt a fészekbe.
A kis házban komplett duplexben fészkeltek a galambok. A felső polc sarkában állt a fészektányér, amiben folyamatosan kelnek a fiókák. Kéthetes korukban a kölykök lekerülnek az alsó szintre. A galambász lemeszeli, kipucolja a felső részt, és már jöhet is a következő nemzedék. Egy galamb négy-öt hét alatt konyhakész. Antalék sem vetik meg a ropogósra sült galambhúst, főleg ha egy kis szalonna, hagyma és egy kis krumpli társaságában egy nagy római tálban készül. „Alföldi ember vagyok, aki sokhoz van hozzászokva. Nem sajnálom a levágni való jószágot, mert akkor nem akar elpusztulni. Egyszer még a nagymamám akarta levágni az öreg kacsát, de a lányok annyira sajnálták, hogy még fej nélkül tett két kört az udvaron.”
A galambok között Antalnak nincsen kedvence, mert a többi megsértődne. Mindegyikkel ugyanannyit foglalkozik. Reggel négykor kel. Utána kicsit tornázik, hogy nyugdíjasként is formában maradjon, majd megy ki galambokat reptetni, etetni. A galambház oldalában óriási kék hordókban áll a repce, a tritikálé, a sárgaborsó, a búza és a többi csemege. Mivel a kukorica tavaly túl nagy szemű volt, ezért Antal kétnaponta darálja, hogy a madarak le tudják nyelni. A „napi menüt” mindig az adott szükséglethez állítja össze. A galambok most éppen vedlenek, ezért rengeteg olajos magvat, például repcét kapnak, hogy minél gyorsabban magukra ölthessék a téli ruhájukat.
A díszgalambok akkor szépek, ha jó tápon tartják őket. Szűcs Antal több évtizedes munkájának is meg lett az eredménye: a szobában a polcok tetején egymást érik a trófeák, a vázák és az érmek, amivel hazai és külföldi kiállításokon jutalmazták a munkáját. A díjakról csak röviden, néhány szóval beszél. Szerinte ennél sokkal fontosabb, hogy minden galambjának ugyanazokat a boldog, teljes élethez szükséges feltételeket biztosítsa.
A cigarettacsikk és a galamb esete
A városi galambok a galambtársadalom „számkivetettjei”. Tökéletes egészségnek örvendnek, és sokkal többet kibírnak, mint a díszgalambok. Mindent megesznek. Az eldobott cigarettacsikkeket is felcsipegetik, mert az egyes életfunkcióikhoz nélkülözhetetlen nikotint csak így tudják bevinni a szervezetükbe.
