Az általános iskolákban, szakiskolákban, középiskolákban és az alapfokú művészetoktatási intézményekben lehetővé kell tenni, hogy tanóra vagy külön diákrendezvény keretében méltó módon megemlékezhessenek II. János Pál pápa személyéről a pénteki gyásznapon. A nemzeti gyásznapon a középületekre, -így az iskolákra is- gyászlobogót függesztettek. Pénteken este hat és hét óra között a Fehérvár Televízió élőben közvetíti a gyászmisét a Bazilikából. (a továbbiakban II. János Pál pápa végrendeletéből olvashat részleteket)
Az oktatási minisztérium arra kéri az iskolákat, hogy tanóra vagy diákrendezvény keretében méltó módon emlékezzenek meg II. János Pál személyéről. A kormány a pápa temetésének napját, április 8-át, gyásznappá nyilvánította. Pénteken este hat és hét között a Fehérvár Televízió élőben közvetíti a gyászmisét a Bazilikából.
II. János Pál pápa végrendelete
A Vatikán csütörtökön délután nyilvánosságra hozta a néhai katolikus egyházfő, a szombaton elhunyt II. János Pál végrendeletét lengyel és olasz nyelven egyaránt.
1979. március 6.
(...) Köszönöm mindenkinek. Mindenkit megbocsátásra kérek. És kérem a Ti imátokat is, hogy ezáltal Isten könyörületessége nagyobbnak bizonyuljon az én gyengeségemnél és méltatlanságomnál.
Nem hagyok hátra olyan vagyontárgyakat, amelyekről rendelkezni volna szükséges. Ami a mindennapi használati tárgyaimat illeti, kérlek Titeket, osszátok szét azokat, ahogy helyesnek tűnik. A személyes feljegyzéseimet égessék el. Szeretném, ha erről Don Stanislao (Dziwisz) gondoskodna. (...) Ami a temetést illeti, megismétlem azokat a rendelkezéseket, amelyeket VI. Pál tett. (Ezen a helyen egy széljegyzet 1992 március 13.-i keltezéssel: Temetés puszta földbe, szarkofág nélkül.)
1980. február 24.-március 1.
Mindenkinek gondolnia kell a halállal, hogy készek legyünk megjelenni Urunk és bíránk előtt, aki egyben Atyánk és Megváltónk. (...) Még egyszer szeretném magam teljességgel az Úr kegyelmére bízni. Õ maga fogja eldönteni, mikor és hogyan fejezem be földi életem és lelkipásztori szolgálatom.
(...)
Rendkívül nehéz és zavaros időket élünk. Nehézzé és feszültté vált az egyház élete is (...), sokaké a hívők közül és sokaké a pásztorok közül. Néhány országban (mint például az egyikben, amelyikről a lelki gyakorlat alatt olvastam) az egyház olyan üldöztetést él meg, ami nem kisebb az első századokéinál, sőt ellenkezőleg, a kegyetlenség és a gyűlölet foka még nagyobb.
1982. március 5.
Az életem elleni 1981. március 13-án elkövetett támadás bizonyos értelemben megerősítette annak a helytállóságát, amit az 1980-as (1980. február 24.-március 1.) bejegyzésben írtam.
1982. március 5.
Az 1979. március 6-i rendelkezésem utolsó mondatához ("A temetés helyéről a bíborosok testülete és honfitársaim döntsenek") a következőt szeretném magyarázólag hozzáfűzni: a krakkói érsek vagy a lengyel püspöki kar -, a bíborosi testületet arra kérem, amennyire lehetséges, vegye figyelembe a fent említettek kívánságát.
1985. március 1.
Még egyszer a "bíborosi testület és honfitársaim" mondat értelméhez: A "bíborosi testület" semmiképpen sem kötelezett ebben a kérdésben "honfitársaim" tanácsát kérni, megteheti, ha valamilyen okból indokoltnak látja.
2000. március 12-18.
A gondviselés úgy akarta, hogy az adasson nekem, hogy ebben a nehéz évszázadban éljek, amelyik most múlt el. És most, abban az évben, amelyikben a nyolcvanadik életévembe léptem, fel kell tenni a kérdést, hogy vajon nincsen-e itt az ideje annak, hogy a bibliai Simeonnal megkérdezzem: "Nunc dimittis". (utalás Lukács evangéliumára "Bocsásd el Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet" - Lk 2,29-33.)
1981. március 13-án, (...) a pápa elleni támadáskor az isteni gondviselés csodálatos módon megóvott engem a haláltól. Õ, aki élet és halál ura, Õ egyedül mentette meg az életemet. (...) Remélem, hogy segít nekem felismerni, hogy meddig kell ellátnom szolgálatomat, amelyet 1978. október 16-án adott nekem. (...) Remélem azt is, hogy amíg megadatik nekem az egyház élén állni, az isteni gondviselés elég erőt ad ehhez a szolgálathoz.
(...)
Ahogy közeledik földi életem vége, visszatérek gondolatban a kezdethez, szüleimhez, testvéreimhez, a wadowicei plébániához, ahol megkereszteltek (...), a gimnáziumhoz, az egyetemhez a megszállás alatt (...), Krakkóhoz és Rómához (...). Mindenkinek csak azt üzenem: Isten áldjon meg Titeket! Uram, kezeidbe helyezem lelkemet.
