A forradalom sajátja, hogy működik, mert szívből jön, mert a pillanat embere úgy érzi, már nem veszíthet semmit sem. Sokat, de nem eleget hallottunk a pesti srácokról, és egy-egy ünnep alkalmával a megemlékezések bizony lekorlátozódnak a fővárosra. Pedig forradalom volt itt is, a mi városunkban, hogy forradalom volt a kis falvakban is, de még a tanyavilág magányos parasztjai is felsóhajthattak 1956 esős, de gyönyörű őszén. Sinka Jenő fiatal suhancként a rettegett jelképet, a vöröscsillagot verte le iskolája homlokzatáról egyik tanárja segítségével.
A harmincnégy esztendeig becsapott emberek sokasága csak néhány évig tűzte ki szívére a magyarok szabadságának szimbólumát, a lyukas zászló. Aztán fokozatosan kopott a megemlékezés, és egyre kevesebbet beszélnek, beszélünk arról, hogy forradalom volt itt is, a mi városunkban, hogy forradalom volt a kis falvakban is, de még a tanyavilág magányos parasztjai is felsóhajthattak 1956 esős, de gyönyörű őszén.
Ötvenkilenc esztendővel később is vannak szereplői a huszadik század legmagányosabb forradalmának, akik még ma sem beszélnek arról a tizenhárom napról, az azt követő meghurcolásokról, a börtönévekről, a megaláztatásokról. Ötvenkilenc év után is féltik még emberek családjaikat a szabadság vágya és kivívása miatt. Úgy néz ki, hogy kerekebb szám lesz a hatvan, mint az ötven, hiszen az ötven éves évfordulót az aktuális hatalom szétlövette. Reméljük, hogy a hatvan évvel későbbi, 2016-os megemlékezések visszaadják az ’56-os forradalom hitét!
Sinka Jenő a békési tanyavilág szomszédságában élt, Békésszentandráson. Fiatal suhancként a rettegett jelképet, a vöröscsillagot verte le iskolája homlokzatáról egyik tanárja segítségével. Egy városi hős és egy ember, aki lengő kalászok között ment jeggyel kenyeret venni, sikertelenül.
Sinka Jenő: A szülőfalumhoz ragaszkodom, nemcsak azért, mert ott születtem, hanem mert odakötnek az emlékek, a szüleim. Napjaimat a Szent András templomban kezdtem, s a szentmise után indultam az iskolába. De előfordult, hogy szüleim elküldtek reggel hatkor kenyérért, ahol órákat álltam sorba, ám sokszor csak a jegyeket vittem haza.
Ezt komolyan mondja, hogy ott, ahol a búza terem, jeggyel kellett kenyeret vásárolni?
Ezt a mai emberek nem is érthetik ebben a digitális világban, ahol bármit megrendelhetnek a világhálón. Abban az időben nemcsak a kenyeret mérték jeggyel, hanem engedélyt kellett kérni arra, ha valaki le akarta vágni a saját disznóját. De ennél is kegyetlenebb volt, ahogy az Államvédelmi Hivatal verőemberei járták a tanyákat a ponyvás teherautójukkal, és a tanyát védő kutyákat megkötöztették, majd a gazdát elvitték egy kieső részre, ahol öten-hatan meggumibotozták. Ezt időközönként megismételték. Ezeknek a pribékeknek volt a hírhedt jelszavuk: Ne csak üsd, gyűlöld is!
A szentmise után vagy a sikertelen kenyérvásárlás után el lehetett késni az iskolából?
Az igazság, hogy én minden nap elkéstem a reggel háromnegyed nyolcas kezdést, amikor az úttörőzászlót vonták fel ünnepélyesen. Ez éppen elegendő volt arra, hogy a nyolc osztály elvégzése után nem javasoltak középiskolába.
Szüleitől szívta magába az ellenállást?
Édesapám bognár és lovaskocsi-javító volt, akinek az udvarunkon volt a műhelye. A környék tanyáiról sokan jártak hozzá emberek, így fültanúja lehettem azoknak a beszélgetéseknek, ahol elmesélték sokan a panaszaikat. Ott már világos volt számomra, hogy mennyire embertelen, kegyetlen rendszert építenek a kommunisták.
Az ötvenes évek három borzalmas éve után, mintha enyhült volna a terror Magyarországon.
Igen. Kiszabadultak a recski foglyok, hazajöttek a gulágról a rabok, elengedték a hortobágyi táborok kulák foglyait, mert meghalt Sztálin. Tehát az enyhülés érezhető volt. Nagy Imre első beszéde után a parasztok szépen visszaterelték a marhákat saját otthonaikba. Az enyhülés csúcsa az volt, amikor Rákosi Mátyást menesztették, feltették egy repülőre.
Ön a forradalom alatt vöröcsillagot vert le egy iskola homlokzatáról, hogyan történt ez?
Egy új középiskolát indítottak Kunszentmártonban, ahova még engem is beengedtek. A forradalom hírére az emberek nem az elhajtott jószágokkal foglalkoztak, hanem azzal, hogy az oroszok menjenek haza. Az embereket hallva magam is fellelkesedtem, és az iskolám homlokzatán levő csillagos címernek nekimentem, de csak egy tanárunk segítségével sikerült eltávolítani.
Önhöz és önön keresztül Székesfehérvár mai életéhez egy lyukas zászló már szervesen hozzátartozik, ott van a kezében minden megemlékezésen.
Köszönöm, hogy említi! Sokan kérdezik, hogy eredeti ötvenhatos zászló-e, és én felelek, hogy igen. Mindig viszem magammal, mert azt az időszakot eleveníti fel, amire emlékezni kell. Amikor kérdeznek, mindig azt mondom vagy gondolom, hogy van egy társam, és rámutatok erre a zászlóra. Büszkék lehetünk ’56-ra, mert egy kis ország, Magyarország szembeszállt egy nagyhatalommal úgy, hogy minket senki nem segített!
