Somogyi Tamás jelenleg a Fehérvár Televízió operatőreként dolgozik, azonban igazából a fotózás és az ebben rejlő spiritualitás az amivel szeret foglalkozni. Régóta dédelgetett terve, amit egyszer már majdnem sikerült megvalósítani, hogy dokumentumfilmeket készítsen, de ez mellett a vallás, a családi élet mind-mind fontos az életében. Huszonévesként sokmindent megélt, aztán fotósként dolgozott, újságot is írt, evangelizációs iskolában tanított és járta Európát aztán néhány éve megszületett a kislánya, ami megint valami újat hozott az életébe, jelenleg három gyermeket nevel. Minden képére úgy tekint mint a saját "gyerekére", mint mondja nem a fotó maga, hanem a mögötte rejlő gondolatok azok amik fontosak a képben... (képgaléria - nem gyerekeknek!)
Mikor kezdtél el fotózással foglalkozni, mi késztetett arra, hogy képekben mesélj el valamit?
Nemrégiben amikor elkezdtem a honlapomat készíteni akkor a magamról szóló bevezetőben azt írtam, hogy nem voltam egészen 20 éves akkor, amikor rájöttem, hogy nincs különösebb tehetségem sem a festészethez, sem a zenéhez és az irodalomhoz, de akkoriban kezdtek el foglalkoztatni az élet nagy dolgai és ezt szerettem volna megörökíteni magamnak is és az utókornak is. Fogtam egy fényképezőgépet és elkezdtem vele játszani: nem is a hagyományos fotózás érdekelt, hanem maga a játék a kísérletezés, hogy hogyan lehet elvont dolgokat kifejezni ennek az eszköznek a segítségével. Ez annyira érdekelt, hogy fogtam magam és kitanultam a "szakmát".
Akkor ez nálad egy olyan eszköz amivel mesélsz?
Olyannyira, hogy elismerem azt is, hogy nem is akartam fotós lenni, csak a technikai része érdekelt a dolognak, hogy hogyan lehet a gondolataimat lefotózni. Rászántam két évet a tanulásra és ottragadtam. Szinte párhuzamosan elkezdtem fotópályázatokra jelentkezni és kiállításokat rendezni a fotókból és ma is szinte minden évben van egy önálló tárlatom.
Sokmindent fotóztál: vannak bonctermi képeid és volt időszak amikor erőteljesen vallási témájú képeket készítettél. A kettő között azért elég nagy a különbség...
Ez egy folyamat, nem különbség. Ugyanúgy benne van mindkettő egy kalapban. A honnan, miért és hová kérdések foglalkoztatnak. Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor elkezdi keresni ezekre e kérdésekre a választ. Amikor a boncteremben fotóztam és mozgóképeket is késztettem és ez a folyamat elkezdődött, akkor jöttem rá, hogy az ember az nem merül ki a fizikai síkon, kell hogy valami legyen ami a lélek, vagy a szellem.
Dolgoztál helyi médiumoknál, fotóztál, sőt írtál is, jelenleg pedig a Fehérvár Televízió operatőreként is dolgozol, elég széles skáláját végigjártad a médiának...
Fehérváron születtem és kisebb nagyobb megszakításokkal itt is élek már 43 éve és lokálpatriótának érzem magam. Amikor a fényképész szakmát elkezdtem akkor a Fényszövnél dolgoztam 6 évig, majd átmentem a Hírlaphoz fotózni, ezután 91-ben jártam az újságíró iskolába, ahol fotóriporteri diplomát kaptam, majd 1995-ig szabadúszó voltam. Megtanultam egy csomó dolgot, ugyanis ezekben az években rengeteg magazin indult és ment tönkre és több ilyen újságnál voltam.
Aztán utána egy igen érdekes dolgok történtek veled az életben, ha jól tudom nem sok hiányzott ahhoz, hogy pap legyél és számomra azért eléggé összeegyeztethetetlen a bulvár újságírás és a vallási élet...
Voltak álmatlan éjszakáim, amikor különböző férfi és női magazinoknál olyat kellett írnom, amivel magam sem értettem egyet, de ez pénzkereset volt csak.
Amit említettél sokkal mélyebbre nyúlik vissza, mert azzal együtt amikor elkezdtem fotózni vonzódtam a spirituális dolgok felé. Úgy gondoltam igazán ez utóbbit akkor lehet megélni ha elmegyek papnak, bevonulok szerzetesnek. Fogtam magam elmentem és jelentkeztem a ferencesekhez. Aztán pont azelőtt mielőtt be kellett volna költöznöm, akkor meggondoltam magam és visszaléptem, de a dolog ott maradt bennem.
Aztán eljöttem a helyi televízióhoz dolgozni, majd elmentem egy németországi székhelyű, felekezetközi, evangelizációs iskolába tanulni, majd tanítani. Gyakorlatilag "vándorprédikátorként" jártam Európát. Szervezési munkákat bíztak rám, kisebb könyvecskéket írtam.
Néhány éve azonban szinte kizárólag mozgóképpel foglalkozol...
Visszajöttem Magyarországra, családot alapítottunk és visszatértem a tévézéshez és ebből élek ez a munkám és "szeretem csinálni"...A jövőre nézve pedig szeretném ha dokumentumfilmek irányába mozdulnék el, ha lesz lehetőségem itt Fehérváron akkor itt, ha nem akkor valahol máshol, ugyanis ebbe a műfajba csak belekóstoltam és rendkívüli módon tetszik.
Képekhez visszatérve...van e olyan képed ami kedvenc, vagyis az átlagosnál többet jelent számodra?
Általában olyan képeket igyekszem készíteni, mai többet jelent egy puszta fényképnél. Az elmúlt 20 év alatt kialakult egy sajátos technika amivel dolgozom, ezt sok munkával és kísérletezéssel sikerült elérni. Kicsit "festőiessé" teszi a technika a képeimet és megnyilvánul már a stílusban is az, hogy nem csak egy képről van szó. Homályos, álomszerű képekről van szó és ezen dolgozom már egy ideje. Ezzel a szellemi oldalt meg lehet jeleníteni...Gyakorlatilag nincs kedvencem, az összeset szeretem olyan mintha a gyerekeim lennének. Vannak olyan képek amit több év alatt nyerték el a végleges formájukat.
Hány képet őrzöl most otthon?
Ezt nem tudom megmondani. Több ezret az biztos.
Említetted, hogy egy folyamat az egész fényképészet számodra, sejthető e, hogy mi lesz a folytatás, vannak e gondolataid, amiről úgy gondolod, hogy később biztosan hatással lesznek a munkádra?
Nagyjából lehet tudni a fő csapásirányt, ami a spiritualitás. Ettől nem tudok eltérni, elszakadni, ez megpecsételte a sorsomat. Amelyik napon kezembe vettem a fényképezőgépet, közel egyidőben a Bibliával az megpecsételte a sorsomat. Ha viszem a táskámat akkor a fényképezőgép mellett ott van a Biblia is. Erről a pályáról már soha nem fogok tudni letérni még akkor sem, ha akarnék. Olyan mélyen determinált, ráállított a pályára. Persze ezen belül van mozgási lehetőség: játszhatok, kísérletezhetek. Csináltam olyan kiállítást is ami látszólag nem a spiritualitással foglalkozott, de valahol mégis. Nem akarom rátukmálni ezt az emberekre szó sincs arról, csak lehetőséget kínálok fel a képekkel.
Az utóbbi időben a fotózás, mondhatni felhígult, vagy nevezhetjük egyszerűsítésnek is a digitális technika megjelenését. Manapság bárki elkészíthet tökéletes minőségben egy tájképet, azonban a hagyományos papírra fényképezés kiemelkedik ebből pláne akkor, ha ezt a sajátos technikák kiegészítik. Mennyire érzed esetleg a fotózás mint művészet szempontjából másnak a digitális technikát?
Nekem ez nem probléma, mert szinte minden téren az életben konzervatív vagyok. Gyakorlatilag örülök, hogy előjött most ez a téma, mert a szakmaiságot én nagyon nagyra tartom és fáj néha az amit látok, hogy minden szakma felhígul. Ma már bárki bejöhet és bárki bármit csinálhat. Régebben egy szakmának még volt becsülete, emberek ezekre tették az életük egy részét, tanultak rengeteget. Ez egy kicsit olyan mint a jazz-ben az improvizáció: a fotózásban is csak az tud kísérletezgetni, akiknél megvannak a szakmai alapok és éveket eltöltött a tanulással. A digitális technika látszólag kiszorítja ezeket, azonban számomra ez nem jelent problémát, mert visszatérek az alapokhoz: előveszem a fekete-fehér papír képeket és azokból dolgozok.
Ez talán szerencse is, mert ugye a retro korszakát is éljük és ez a fényképészetre is igaz...
Szívesen lennék az élharcosa egy olyan mozgalomnak, hogy térjünk vissza a gyökerekhez.
Hogyan egyeztethető össze a szakmád, a spiritualitás a családi életeddel, hiszen van három gyermeked és az apaság nagyon sokat jelent Neked?
Kívülről nézve nagyon nehéz összeegyeztetni, de valójában nem, mert ennek az egésznek a jelentős része az emberben játszódik le. Amikor kibukik belőled és technikailag fizikailag megcsinálod az a kisebbik része a dolognak. Ugyanolyan mint a gyerekszülés: ugye kilenc hónapig formálódik és egyszercsak hopp megszületik egy nap alatt. A nagyobbik rész a felszín alatt formálódik, ugye elkészítesz egy képet, aztán az már csak technika, hogy bemész a laborba és elkészíted a képet. Ehhez nem kell semmi igazából, de mivel emberek vagyunk mégis kell: a spiritualitásban is szükségünk van élményekre, szagokra, hangokra, tapintható dolgokra...
Somogyi Tamás honlapja
