Takács Rupertet, „Rupit” egyfajta mélabúsan derűs energia veszi körül, amiben minden komponens, még ha elsőre kaotikusnak tűnik is, tökéletes harmóniában áll egymással. A bohémság, a szabadság iránti vágy és a múlttal való teljes szembenézés a pohár szódavíz melletti filozofálgatását is áthatja, hogy minden korttyal egyre mélyebbre merüljünk az Ausztráliától Fehérvárig tartó, néha kissé kanyargós élettörténetben.
1956-ban köztudottan feszült volt az itthoni politikai helyzet. A forradalom alatt és után százezrek hagyták el az országot. Rupi édesanyja korábban „magánzóként” otthon dolgozott: női szabóként különféle ruhákat kreált, sőt még menyasszonyi ruhát is tervezett. Szeretett volna maszek lenni, de nem kapott iparengedélyt, ezért férjével úgy döntöttek, elhagyják az országot.„Először Bázelba mentek, ahol az ott tapasztalt precizitás nem jött be a szüleimnek. Nem mintha olyan rettenetesen laza és felelőtlen emberek lettek volna. Nem tűrték a grammra mérést, így végül Ausztráliában kötöttek ki, mert anyunak akkor már ott élt három lánytestvére.” – mesélte Rupi, majd félig sejtelmesen megjegyezte, hogy ő már ezen a másik kontinensen fogant.
A keleties hangzású Wollongongban született, ami egy Fehérvár nagyságú város a Tasmán-tenger partján. Kisgyermekként számára furcsa volt, hogy az angol nyelvű környezetben a szülei otthon magyarul beszélnek. Az idegen nyelvet négy évvel idősebb nővérét hallgatva, és a televízió előtt kucorogva szívta magába.„A két nyelv miatt megosztottnak éreztem magam. Nem tudtam, hova tartozom. Mintha egy sakktáblán egyszerre lettem volna a fekete és a fehér bábu is. Ezt leszámítva teljesen átlagos gyerekkorom volt. Igazi multinacionális közegben, olaszokkal, görögökkel együtt egy templomban tanultam öt és tíz éves korom között. A paptól és az apácáktól szigorú, de jó nevelést kaptunk. Ha például felmerült valakiben a hazugság szándéka, akkor a szokásos angolszász módszerekkel, például nádpálcával fegyelmeztek. Ez a gyerek szemszögéből sértő és megalázó egy kicsit, de ha a megfelelő időben alkalmazzák, és nem a brutalitásig fokozva, akkor rendkívül hatékony.”
Rupi már ekkoriban is nagyon szerette azokat a zenéket, amiben diszkós nyelven benne volt „a dög”, vagyis a harmónia. Az iskolában az osztállyal rengeteget énekeltek. A My Fair Lady-nek és A muzsika hangjának a betétdalait a többi gyerekkel együtt kívülről fújta, és a színes közeg már akkor borzasztóan inspirálta. Közben a szüleit a mardosó honvágy szinte a depresszió szélére sodorta, ezért a család végül ügy döntött, az ausztrál tengerpartról, a kapitalizmusból hazatér a hiánygazdaságba, a kommunizmusba.„Csodabogárként néztek ránk. Nem értette senki, hogy minek jöttünk vissza, hiszen akkoriban mindenki odavágyott, ahonnan mi érkeztünk. Hiába voltak a körülmények rosszabbak, anyuéknál a szülőföld iránti vágy sokkal erősebbnek bizonyult. Úgy érzem, egy ilyen tettel lehet talán az egyik legjobban demonstrálni, mi az a hazaszeretet! Igaz, itthon a szüleim nem azt kapták, amire számítottak. Olyan értékeket kerestek, mint család, barátság és szeretet. Több mint tíz év alatt az emberek is megváltoztak, rengetegen behódoltak az önkényuralomnak és besúgókká váltak. Anyunak és apunak fel kellett dolgozniuk, hogy az életben nincsen status quo.” – jegyezte meg, majd némán elmerengve nagyot kortyolt a szódavizéből.
Kiskamaszként számára furcsa volt az öt tévécsatorna és a roskadozó polcú szupermarketek tarka világa után a susmogó, választékhiányos, szürke szocializmust megszokni. Arról nem is beszélve, hogy meg kellett tanulnia rendesen beszélni, írni és olvasni magyarul.„A magyar analfalbétizmusom miatt úgy döntöttek az okosok, hogy negyedik helyett harmadikba járjak. Az elején rettenetesen szégyelltem, hogy Fekete Pákóhoz hasonlóan nem tudtam az ö-ket és ü-ket egymástól megkülönböztetni, mit kell rövid vagy hosszú magánhangzóval írni, de aztán ráéreztem a dologra. Egy tanáromnak köszönhetően az angolom is sokat tökéletesedett: az orrhangú ausztrál kiejtésemet királyi angollá csiszolta, amiért mind a mai napig hálával gondolok rá.”
Mivel mindig is érdekelték az univerzum rejtélyei, az anyag szerkezete, ezért a győri Révai Miklós Gimnázium kémiatagozatán tanult tovább. A tanítás kezdete előtt sokszor már hatkor az iskolai focipályán rúgta a bőrt a barátaival, folyamatosan ismerkedett a kortárs filmekkel, például Antonioni művészetével, és a riporterkedéssel is.„Az iskolának külön hangstúdiója volt, ahol életemben először készítettem hangmontázst. Most már nehéz elképzelni, de tényleg rendesen vágtuk a magnószalagot és tekertük vissza az orsókat. Persze ez a fajta megoldás nem volt olyan pontos, mint a mai számítógépes programok, viszont megvolt a varázsa!”
A szülei disszidens múltja miatt nagyon nehezen kapott útlevelet, pedig ők nem a kifelé menők, hanem a befelé jövők közé tartoztak. A gimnáziumi igazgatónak kellett közbenjárnia a kémfelügyeleten, hogy az osztálytársaival ki tudjon menni Pozsonyba kirándulni. Valószínűleg a helyzetét nehezítette, hogy ausztrál állampolgárként tért haza, sőt az ausztrál törvények értelmében még ma is állampolgár, mert kint született, és élete első tizennyolc évének több mint felét az országban töltötte.
Három film, amit Rupi szerint látni kell:Stanley Donen, Gene Kelly: Ének az esőben, 1952: Bájos, könnyed, optimista és szórakoztató film. Kellően feltölt szilveszterkor vagy egy vasárnap délután!Michelangelo Antonioni: Nagyítás, 1966: Már csak a zenéje miatt is érdemes megnézni. A végén borzasztó drámai a pantomimesek ütő nélküli, néma teniszezése!Baz Luhrmann: Moulin Rouge, 2001: A történet a beteljesületlen szerelemről szól. A végén teljesen belemarkol az ember szívébe. A gyors vágások az egészet egy kétórás videoklippé teszik.
(A portré második része a március 3-i FehérVár újságban és március 4-én a szekesfehervar.hu-n lesz olvasható.)
