Tíz éve iktatták be Spányi Antal megyéspüspököt

 

Meggyőződésem, hogy a jó Isten engem erre teremtett, amikor annak a családnak ajándékozott, amely következetesen, mélyen vallásos volt. Ezért a hitéért bőven volt része szüleimnek meghurcoltatásban, hátrányos megkülönböztetésben, úgy, ahogy nagyon sok magyar családnak az ötvenes években. Ebben a környezetben jártak hozzánk munkásruhában papok, és titokban beszélgettek hitről, Istenről, az egyházról, sokszor a reményről. Rám ezek a beszélgetések nagyon nagy hatással voltak. Bennünket gyerekként nem elküldtek a misékre, hanem elkísértek – ha beteg voltam, nem a kór gyötört, hanem az igazi fájdalom az volt, hogy nem mehettem a vasárnapi misére. Már olyan kicsiként ministrálhattam, hogy a vaskos misekönyvet nem tudtam az oltárra feltenni. Ministrálás közben hozott engem össze Isten olyan papokkal, akik tudósemberek voltak, nemzetközi hírnévvel, és közben óvodai fűtőként dolgoztak a hétköznapokban. Az ő békességük, emberi példájuk vonzott engem a papi hivatás felé. Amikor az osztályfőnökömnek érettségi előtt bejelentettem, hogy Esztergomba szeretnék menni a szemináriumba, azt mondta, hogy jelentkezzek valamelyik világi iskolába, és amellett felvételizzek a szemináriumba. Így is történt, és sikeresen jutottam el a papi neveldébe, ami azzal kezdődött, hogy két évig Nagyatádon kellett szolgálnom katonaként.

 

 

Igen. Mint ahogy a családos ember is kimondja az igent a társának, úgy én is kimondtam, hogy odaadom az életemet Istennek, örökre adom neki, és soha nem kérem vissza. Most már ennek az életnek úgy kell elmúlnia, hogy az engem meghívó Isten szolgálatában teljen!

 

 

Már otthon megtapasztaltam, hogy a hatalomnak van ereje, és bizony ez az erő le is sújt, és megkeseríti a családok életét. Mindezek ellenére bennem soha nem volt félelem. Úgy gondoltam, hogy azt kell tennem, amit a lelkiismeretem diktál, aztán meglátjuk, mi történik. A hatalom szeme rajtunk volt a titkos nyári táborokban, az utcán, ahol nem ritkán követtek – már ismertem a követőimet. Az igazság az, ha nehezebben mennek a dolgok, akkor nagyobb kegyelem azokat mégis elvégezni, az emberi értéke is nagyobb lesz. Ma elmenni táborba nem egy nagy dolog, de akkor sátrat verni a Mátrában úgy, hogy az erdész ne leljen ránk, ha mégis, akkor ne jelentsen fel – egészen más világ.

 

 

Az élményre emlékszem, mert egy nagy drukk volt, nagyon izgultam. A sok év után ma is bennem van ez az izgalom, hasonlatosan a színészhez, aki a századik előadás előtt is küzd a feszültséggel, hogy képes lesz-e a darabbal átadni valamit. Így vagyok magam is – tudom, mit akarok mondani, de vajon akik hallgatnak, ők mire várnak válaszokat, mit szeretnének hallani? Ha látom, hogy együtt rezdülünk a hívekkel, akkor az nagyszerű élmény, ha nem, akkor fölsültnek érzem magam, ami nagyon rossz érzés.

 

 

Paskai László bíboros helynöke voltam, és minden nap otthon a plébánián miséztem, gyóntattam, utána mentem a budai várba, ahol az egyházmegyei hivatalban dolgoztam délutánig, majd mentem haza gyóntatni, misézni, prédikálni, majd este a szükséges plébániai adminisztrációt végeztem el. Bíboros úr egy szombati napon behívott a hivatalba. Az irodájában az irodaigazgató csodálkozva kérdezte: te nem tudod, milyen nap van ma? Én mondtam neki, hogy a bíboros úr hivatott. Látnivalóan semmiről nem tudott az irodaigazgató. Bíboros úr a szobájában mondta nekem, hogy II. János Pál pápa kinevezett Esztergom segédpüspökének, és vállalom-e. Erre csak egy helyes válasz lehet... Segédpüspökként nagyon kényelmes életem volt, hiszen részben tiszteltek a hivatal miatt, miközben felelősség jóformán nem akadt, mert a bíboros döntött dolgokról. Közben nagyon sok dolgot tanultam Paskai bíboros úrtól, aki bölcs és megértő ember volt.

 

 

Akkor már Erdő Péter bíboros hivatott, aki poharakat készített elő, hogy koccintsunk. Nem tudtam, hogy névnapja vagy születésnapja lett volna valakinek, de bíboros úr azt mondta: ünnep van, mert a szent atya kinevezett Székesfehérvár püspökének! Nagyon meglepődtem! Takács Nándor püspök úr akkor már két éve beadta lemondását, és kérte nyugdíjazását. Így léphettem 2003-ban Szent István városába, a szentek városába, ahol ma is járom az utcákat, és boldog vagyok, mert az Isten ideszólított engemet.