Hazánkban a karácsonyfa történetét Lukács László néprajztudós kutatásaiból ismerhetjük.
A karácsonyfa elterjedésén kívül a folyamattal kapcsolatos tévedéseket is feltárta, s eredményeit különböző fórumokon és médiumokban, így például a Fejér Megyei Hírlap 1998. és 2018. decemberi számaiban is az érdeklődők elé tárta. E cikkben is felhasználtuk írásait.
Erzsébet Sarolta pfalzi hercegnő, azaz Liselotte von der Pfalz (1652–1722), a Napkirály öccsének második felesége kiterjedt levelezést folytatott. A zömében németül, kisebb részben franciául írt hozzávetőlegesen hatezer leveléből mintegy ötezer fennmaradt. A hercegnő hagyatékában található egy 1708-ban keltezett levél, melyben a heidelbergi kastélyban töltött gyermekkoráról számol be. Leírása szerint az 1660-as években a Neckar-parti város kastélyában gyertyával ékesített fenyőfát állítottak karácsonykor. Jelenlegi tudásunk szerint e leírásban találkozunk először a fenyőállítás említésével. E bensőséges szokás a német tartományok udvaraiban hamarosan elterjedt. A szorbok által is lakott szászországi Zittauban például 1737-ben annyi feldíszített, gyertyás karácsonyfát állítottak, ahány megajándékozott személy volt a családban.
Lukács László a következőképpen ír a karácsonyfa elterjedéséről: „Az ajándékokat a karácsonyfák alá helyezték. Goethe még diákkorában, 1765-ben Lipcsében ismerkedett meg a karácsonyfával. Ennek a német nyelvterületen való gyors elterjedésében a Werther szerelme és halála című, 1774-ben Lipcsében megjelent levélregényének is nagy szerepe volt. Goethe Európa-szerte népszerűvé vált művében gyertyával, cukorkával és almával feldíszített karácsonyfáról írt.” Berlinben báró Wilhelm von Humboldt, a berlini egyetem alapítója 1815-ben állított karácsonyfát, Heinrich Heine pedig 1846 decemberében egy költeményéhez írt előszavában a gyertyás karácsonyfát a németországi karácsony jellemzőjeként említette.
A Habsburg-monarchiában 1814-ben tűnt fel először a feldíszített fenyőfa, mégpedig a Berlinből Bécsbe települt Arnstein bankárcsalád házában. Fontos szerepet játszott a szokás bécsi, ezen keresztül birodalmi elterjesztésében Lotharingiai Károly főherceg felesége, Henriette von Nassau-Weilburg (1797–1829), aki néhány hónapos kislánya, Mária Terézia Izabella, a későbbi nápolyi és szicíliai királyné számára 1816-ban állított először karácsonyfát.
Magyarországra a karácsonyfa a német és osztrák rokoni kapcsolatokkal rendelkező arisztokrata családok révén került az 1820-as években. Az Élet és Literatúra című folyóirat 1842-ben megjelent cikke szerint a karácsonyfa-állítás divatját a martonvásári grófnő, Brunszvik Teréz hozta 1824-ben Bécsből Pestre.
Vay Sándor 1905-ben a Jövendő című folyóiratban azt írta, hogy „A Christbaum (karácsonyfa) divatját József nádor harmadik felesége, Mária Dorottya hozta be nálunk.” Mária Dorottya Württemberg hercegnő, a karácsonyfa elterjedésének törzsterülete szomszédságából került 1819-ben Magyarországra, s lett a sok más alkotása mellett az alcsúti kastély, mintagazdaság és arborétum megalkotója, József nádor felesége.
Székesfehérvár környékén, Sárkeresztesen, az 1880-as évékben Babay Kálmán állított először karácsonyfát.
Babay Kálmán (Gárdony, 1862. december 7.–Balatonkenese, 1933. április 29.) a középiskolát Székesfehérváron és Budapesten végezte, majd Pápán a református kollégiumban teológiát hallgatott. Csajágon segédlelkész, Mezőkomáromban és Sárkeresztesen lelkész illetve egyházi tanfelügyelő, 1892 és 1913 között a bodajki választókerület függetlenségi pártjának elnöke, 1920-tól református egyházmegyei tanácsbíró volt. Mintegy ötszáz elbeszélése jelent meg többek között a Székesfehérvár valamint a Székesfehérvár és Vidéke című lapokban.
Érdekes szál a karácsonyfa történetében az aszódi Podmaniczky család német kapcsolati hálója, amelyet Asztalos István és Gurka Dezső munkáiból is ismerhetünk. A családból többen is kapcsolatba kerültek Goethével. Szempontunkból a főszerepet játszó Podmaniczky Károly báró a legjelentősebb, aki Friedrich Schelling ismeretsége révén került kapcsolatba Goethével, a karácsonyfa-állítás szokásának népszerűsítőjével. A bányamérnöki diplomával rendelkező bárót Abraham Gottlob Werner professzor üledékes kőzetekkel kapcsolatos tanai vonzották Freibergbe. Ebben a szászországi városban ismerkedett meg a freibergi bányaakadémia egyik professzorának leányával, leendő feleségével, Julie Charpentier-vel. Júlia nem sokkal korábban vesztette el vőlegényét, Friedrich von Hardenberget, akit az irodalomtörténet Novalisként őriz a jövendő számára. Károly és Júlia hét évnyi boldog házasságát az anya és gyermeke szülés közbeni halála választotta el örökre. Károly báró később újra megházasodott. A második feleség, Nostitz Jänckendorf Eliza édesapja szász királyi miniszter volt, akit Arthur von Nordstern néven költőként is jegyez a német literatúra története. Elizától hét gyermeke született Károlynak, köztük Frigyes báró, Budapest vőlegénye és Júlia, Jósika Miklós leendő felesége.
Podmaniczky Frigyes naplójában arról is tanúskodik, hogy szülei honosították meg Magyarországon a karácsonyfa-állítás szokását, ami – pesti házuk és aszódi kastélyuk látogatói révén – az 1840-es évekre már általánosan elterjedtté vált: „Elérkezvén karácsony napja, hat órakor háromszoros csengetés hirdette a mi karácsonyfánk megérkeztét. Mi, gyermekek – öten voltunk – egy szoba közepén elhelyezett nagy asztalon, mindegyikünk külön megtalálta karácsonyfáját s az a körül csoportosított különféle ajándékokat. Még most is előttem lebeg e szeretetteljes kép, az apánk komoly, áhítatos magatartása, az anyánk jóságos tekintete, a repeső öröm a gyermekarcokon, melyeknek pírján megtört a viaszgyertyák halvány fénye. Az est azzal telt el, hogy mindegyikünk apróra megvizsgálta a nyert ajándékokat, s mindegyikünk külön forró, hálás kézcsókkal megköszöné azokat a boldog szülőknek. Szüléinktől néhány tanácsot és intelmet kellett meghallgatnunk. Az akkor hallott szavak mélyen vésődtek lelkünkbe, s egész éven mint intő jobb lebegett előttünk. A karácsonynak mai formák szerint való megünneplését vagy helyesebben magát a karácsonyfát édesanyám honosította meg hazánkban.”
Az új szokás a XIX. század második felében jutott el Erdélybe. Meghonosításában a magyar földesurak, papok és tanítók mellett az erdélyi németeknek is nagy szerepük volt. Benedek Elek az angyalt váró gyermekeknek 1889-ben egy karácsonyfa alakú könyvet tervezett, amelyet egy verssel ajánlott olvasóinak:
„Fiúk, lányok, örüljetek:
Megérkezett a könyvetek!
Olyan mint egy karácsonyfa,
Képpel, verssel telenyomva.
No, ilyet még én sem láttam,
Pedig sok várost bejártam:
Karácsonyfa körös-körül,
De nem az erdőből kerül.
Karácsonyfa a külseje,
Kép, versike a belseje...
Fiúk, lányok, forgassátok,
Versikéket olvassátok!
Karácsonyfa, karácsonyfa!
Áldott legyen, aki hozta!
Kis Jézuskát köszöntsétek,
S máskor is hoz könyvet néktek!”
A 19. század végétől az Amerikai Egyesült Államok nagyvárosaihoz köthető az a kezdeményezés, amely a karácsonyfának közösségi szerepet adott. Mindez nem más, mint a fontos tereken, a városháza, a templom előtt, a piactéren állított mindenki karácsonyfája.
„Székesfehérváron is már a két világháború közötti időszakban megjelent a mindenki karácsonyfája. A Székesfehérvári Friss Újság szerint 1930-ban a város három pontján gyulladtak ki gyertyái, melyből két helyszín fotográfiák által is ismert: az egykori Püspökkút és a Palotavárosi Otthon. Apró, színes égők világítottak rajta, tetejükön a betlehemi csillaggal. Alatta perselyt helyeztek el, amiben az önhibájukon kívül szegénysorba került emberek, családok számára gyűjtöttek.” – írta Lukács László a megyei napilap 2018. decemberi számában.
A karácsonyfát kezdettől fogva díszítették. Hozzánk, magyar emberekhez a gyertya, a különböző ékes díszek és gyümölcsök mellett mégis a szaloncukor áll talán a legközelebb. A szaloncukor sajátosan magyar karácsonyfadísz és édesség, amit a 19. század utolsó évtizedeitől kezdve készítenek.
