Székesfehérvár nem véletlenül a bajnokok városa. Napról napra tapasztalhatjuk, hogy olyan kiváló sportolókkal találkozhatunk, akik hírét vitték Magyarországnak és városunknak egyaránt. Közéjük tartozik Rácz Lajos, a magyar kötöttfogású birkózás egykori 52 kg-os legendája, aki olimpiai ezüstérmével, világbajnoki és Európa-bajnoki aranyérmeivel mutatta meg, mire lehet képes egy ember, ha hisz magában, és felelősségteljesen teszi a dolgát a hétköznapok során is.
Ahhoz a korosztályhoz tartozom, akik katonaként minden egyes Szondi kézilabda-mérkőzésen és birkózóversenyen ott voltunk. Csodálattal figyeltünk benneteket. Ennek immáron harmincöt éve, és azóta sem kérdeztem meg tőled, hogy egy csepeli kissrác miként tud a XXI. kerületben sportágat választani.
Nagyon egyszerű. Vékony, kicsi fiú voltam, azóta sem nőttem nagyra. Édesapám megkérdezte tőlem, hogy futballista vagy birkózó szeretnék lenni. Az iskolaorvos azt ajánlotta a szüleimnek, tekintve, hogy mozgékony gyerek voltam, hogy olyan sportágat válasszanak, amelyben a későbbiekben is meg tudok maradni. Édesapámnak és nevelőedzőmnek köszönhetem, hogy egy olyan kiváló közösségbe kerültem, amely megalapozta a teljes pályafutásomat. A termetemből adódóan sok bántás ért, ezért mint minden izgága kisgyerek, sokat verekedtem. De a birkózóteremben megtanultuk a fegyelmet.
Mikor derült ki, hogy tehetséges vagy?
Első versenyemen, amelyen elindultam, rögtön második lettem, majd sorozatban első a korosztályomban. Az esetleges vereségek is arra késztettek, hogy még többet, sokkal többet készüljek.
Melyik volt az az első pillanat, amikor az edzőid és te magad is tudtad már, hogy világklasszis leszel?
Mikor az ember először odakerül a felnőtt válogatotthoz, természetesen megilletődött. Hiába bontogatta a szárnyait ifiként és juniorként, tudomásul kell venni, hogy a felnőtt mezőny más világ, hiába egységes a birkózószőnyeg. Ugyanakkor nem volt rajtam felelősség, hiszen fiatal voltam. Az első Európa-bajnokságomon rögtön hatodik lettem, de éreztem, hogy ennél sokkal többre vagyok képes. Tovább dolgoztunk mestereimmel, hajtott a bizonyítási vágy, hogy elérjem valamennyi világversenyen a dobogót.
Ez 1977-ben sikerült először, Európa-bajnok lettél.
Ez volt az első verseny, ahol egyszerre tudtam legyőzni Európa akkori legjobbjait.
Mire sarkallt ez az első nagy siker?
Azokban a pillanatokban, amikor az ember a dobogó tetején hallgatja a magyar Himnuszt, azt érzi, hogy nem volt hiábavaló a munka, a gyötrelem, a fogyasztás, az eszméletvesztésig hajtó edzések. Egyet gondol: megérte.
Kit tartasz mesterednek?
Tombor Istvánt. Tőle tanultam meg, hogy soha ne a külső körülményekben keressem a hibát, hanem mindig önmagamban. Mit rontottam el, mit nem csináltam jól, és a hibákat miként tudom kijavítani. Sohasem bántam meg, hogy hallgattam rá.
A sikereidet mindenképpen annak tükrében kell vizsgálnunk, hogy az akkori nagy Szovjetunió mintegy 10-12 hasonló kaliberű birkózót tudott felvonultatni. Mindig te győztél, kivéve 1980-ban a moszkvai olimpián, ahol Blagidzét nem sikerült legyőznöd, így „csak” ezüstérmes lettél. Ma is fáj?
Örök fájdalom. Előtte egy évvel világbajnok voltam, és esélyesként utaztam volna Moszkvába is. A felkészülésem tökéletesen sikerült. Jellemzően tíz súlycsoportból mindenki esélyesnek számított. Két héttel az olimpia előtt eltört a kezem. Azt hittem, itt a világ vége. Begipszelték, és amikor Hegedűs Csaba, az akkori szövetségi kapitány megkérdezte, hogy mi legyen, azt válaszoltam, levágjuk a gipszet, folytatom a felkészülést. Hat mérkőzésem volt az olimpián, öt győzelem mellett egyetlen vereséggel. Máig fáj.
A sikeres sportolói pályafutásod mellett boldog a családi életed is.
Nagyon sok férfi érzi úgy, hogy ő választ magának társat, pedig ez nem így van. Mindig a hölgyek választanak. Õk döntik el, hogy mi történik, mint nálunk negyven évig. A négy évtizedes együttlét máig örömet okoz nekem, jó volt látni a két gyermekemet, ahogy felnőttek, és most pedig látni, cseperedni a három fiú unokámat. Egyelőre csak egyikük birkózik, de talán majd a legkisebb tud nagy eredményeket elérni. Hiszek a család erejében, hiszen amikor a versenyző a küzdelem hevében már nem tud kihez fordulni, és próbálja kicsikarni a győzelmet, csak a családhoz fohászkodhat.
Az első Európa-bajnoki címem megszerzésekor az akkor kétéves kislányomhoz szóltam: „Édes kislányom, most segíts!” Segített. Boldog ember vagyok.
