Azt gondolom, hogy mindegyik. Orgonista, kántor, kórusvezető ma is vagyok, de 20 évig koptattam a Vörösmarty Színház színpadjának a deszkáit különböző zenés darabokban.
Nagyon sokat jelentett számomra a Vörösmarty Színház, hiszen gyermekoromban primadonna szerettem volna lenni. Gyakoroltam akkor eleget a tükör előtt, hogy én vagyok Honthy Hanna, lesétálok a lépcsőn, és fogadom a tapsvihart. A színpadi játék mellett karigazgatóként betaníthattam a dalokat, válogathattam a szereplőket. A színház azért is volt fontos, hiszen már korábban és azóta is a Zsolt utcai katolikus plébánián a passiójátékokat, műsorokat én rendez(t)em. Sok gyerek jár oda, nagyon jól érzik magukat, néha a szülőkkel közösen is.
A felsorolt funkciói mellett feleség is. Jánossal, a férjével tud annyi időt együtt tölteni a sok elfoglaltsága mellett, amennyi fontos, és szükséges?
Remélem igen! Fontos munkánk van a templomunknál. Én kántor, sekrestyés és hitoktató vagyok, ő katolikus lelkipásztor munkatárs, hitoktató. Minden programot együtt végzünk. Ez úgy van nálunk, hogy rendszerint kitalálok valami eszement dolgot, ő pedig megkérdezi: mikorra szeretnéd? Ő besegít nekem, legyen az kórus, templomi dolog, vagy bármi más, én pedig támogatom az ő munkáját. A lényeg: a munkánkból adódóan nagyon sokat tudunk együtt lenni és ez nagyon jó.
Mikor és milyen szándékkal alakította meg a Vox Mirabilis kórust, hiszen Székesfehérvár régóta kórusokban gazdag város. Új kórusként hogyan indultak el dallal kikövezett útjukon? Félénken, bátran?
Félénk sosem voltam, de annál inkább bátor! Amikor 1985-ben ehhez a templomhoz jöttünk mindketten és kezdtünk itt szolgálni, megörököltem egy kórust, amely 1956 végén alakult. Nagyon jó, nagyon dinamikus társaságot találtam, akik csak ritkán énekeltek, valójában csak a vallási ünnepeken. Mégis nagyon jó volt velük próbálni, nagyon lelkes emberek voltak. Telt, múlt az idő, az idősebbek már nem jöttek, de fiatalok igen, köztük az én gyerekeim, akik a zenegimnáziumba jártak, és hozták a barátaikat is. Tizenöt éven keresztül elkötelezetten jártam az Alba Regia Vegyeskarba, Kneifel Imréhez, nagyon jól éreztem magam ott. De szerettem volna valami mást. Miskolcra jártam a Zeneművészetire és Sereg János tanár úr mondta, akinél kórusvezetést tanultam, hogy van bennem spiritusz. Emlékszem, már korábban is gondoltam rá, hogy el tudnék bírni egy nagyobb kórussal, ami persze meglehet, hogy naivitás volt részemről. Amikor 2009 tájékán jött a változás, vele a fiatalokkal, akkor úgy éreztem, hogy eljött az én időm, feszült bennem a tenni vágyás, hogy a saját elképzeléseim szerint működtessek egy kórust.
Nagy kórussá lett a Vox Mirabilis, de mégis jelezte nekem, hogy hivatalosan kamarakórus az önöké. Ami létszámában nem nagy kórus. Segítsen hát, mi, micsoda?
A kamarakórus csak létszámában kisebb, de a tudásában, hangzásában nem biztos, hogy kisebb, mint egy 60 tagú kórus! Akik már hallottak bennünket énekelni, azok tanúsíthatják, hogy bár 25-30-an vagyunk, de úgy szólalunk meg, mintha 60 fő énekelne. Ez azért fontos, mert a kamarakórusnál sokkal jobban lehet a szólamarányokat tartani, jobban ki tudjuk tölteni, néha feszegetni a kereteinket. Elkötelezett voltam, olyan embereket akartam a kórusba, akik a céljaimat elfogadják, vállalják az otthoni hangképzést, és ha kell, eljárnak tanárhoz fejleszteni a képességeiket. Nem szeretem, és nem is szoktam más kórusokhoz hasonlítgatni magunkat. Minden kórusnak megvan a maga szépsége, a maga küldetése, egységes csapata. Olyan kórust akartam, amely nem profi zenészekből áll, de profin teszik a dolgukat, és a legjobbra törekszenek.
Mára eljutottak odáig, hogy a legaktívabb, legkreatívabb kórusként figyelhetnek a csapatukra. Éreznek némi félénk felelősséget emiatt?
Felelősséget mindenképpen. Az ismertségünk azt jelenti, hogy aki már hallott bennünket, az mindig ugyanazt a színvonalat várja el tőlünk, legyen az kisebb vagy nagyobb, néhány, vagy ezer ember előtti fellépés. Nekünk ez is, az is fontos, mindig felelősen kell megfelelnünk az elvárásoknak. Sőt! Nem mindig ugyanazt a megszokott színvonalat kell hoznunk, amit megszoktunk, megszoktak, mindig tovább kell lépni, mert aki megáll, az visszafejlődik.
Az élet nem mindig csillogó ragyogás. Ha nem úgy sikerül egy koncert, ahogy gondolta, akkor utána ki szokta ereszteni a hangját?
Ó, bizony mindig, de még hogy!
Sok, sok díjnak a birtokosa Ön és a kórus egyaránt. Fontosak a díjak?
Igen, fontosak! Ha valaki azt mondja, hogy nem, annak nehezen hiszem el amit mond. Mert a díj visszaigazolás, ha díjat kapunk, az megerősít bennünket abban, hogy jól tesszük a dolgunkat. A díjak azt jelentik, hogy valaki, vagy valakik felfigyeltek a munkánkra. Ez megerősítés, és egyben serkentő is, mert a jól végzett munka erősít bennünket abban, hogy mindig többet és többet kell tennünk!
Zemlényi Katica a Magyar Kultúra Lovagja. Gondolta ezt valaha?
Nem, nem gondoltam. Amikor megkaptam az értesítést, hogy a Magyar Kultúra Lovagja lettem, az bizony döbbenetes volt a számomra. Ennél is döbbenetesebb volt, amikor kiderült, hogy Ember Csaba Balassagyarmatról, az első zeneiskolai tanárom javaslatára jelöltek erre a díjra. Nagyon sokat kaptam tőle, tudást, lelkesedést. Fantasztikus tanár, fantasztikus ember! Egy balassagyarmati koncertünk befejezése előtt mondta a közönségnek, hogy íme, a tanítvány túlnőtte a mestert! Megkönnyeztem... Ilyen ember Ember Csaba, ki merte, ki tudta ezt mondani, amire azért nem sokan képesek.
Egyházmegyei kórus Vox Mirabilis. Ami kicsit kötelező is, hiszen Ön kántor, a férje lelkipásztori munkatárs. Ha jól sejtem, azért a világi zene is fontos Önöknek, ugye?
Nagyon is! Aki ismeri a munkásságunkat, az tudhatja, hogy nem is oly régen az egyházi fenntartású Szent István Teremben operett és sanzon parádé koncertet adtunk, mert minden műfajban otthon kell lennünk. Korábban volt már opera, később bordal estünk is. Úgy vélem, nem csupán énekelnünk kell, hanem a színészi, rendezői koromból magammal hozott hagyomány az, hogy tudni kell megjelenni is! Meg kell mutatnunk megjelenésünkkel, mosolyunkkal, mozgásunkkal, hogy szeretjük, tiszteljük azt, amit csinálunk. Nem volt egyszerű a kórustagokat rávenni, hogy éneklés közben táncoljanak. Akik ott voltak a koncerten, azok látták, hogy miközben énekeltük a dalokat, eközben a fiúk, lányok táncoltak, és mindeközben láthatóan jól érezték magukat.
Az élet és a művészet az esetükben kéz a kézben jár. Van a kettő közül valamelyiknek primátusa?
Vallom, a koncertünk csak akkor lehet teljes és tökéletes, ha a zene és a lélek együtt rezdül. Nem csupán a közönségünknek kell komoly zenei és lelki élményt adni, hanem saját magunknak is. A mi koncertjeink akkor sikeresek, ha a tagjaink is annyit kapnak lélekben, zenében, mint amennyit a közönségnek adtak. Ez csak akkor lehetséges, ha a teljes lelkünket beletesszük a produkcióba, ha mindent beleadunk a műbe, és mindent ki is hozunk belőle. E téren nagyon szigorú vagyok. Nincs előbb a lélek, mint a zene, vagy fordítva, együtt kell a kettőnek közösen megvalósulnia.
A jó mindig legyőzi a gonoszt?
Igen! E téren rendkívül optimista vagyok. Két nagy „problémám” van. Néha úgy érzem, hogy túl nagy energiát és optimizmust kaptam a Jóistentől. A másik: a tudásom, az akaratom, a felkészültségem ellenére nagyon naiv vagyok. Mindig, minden esetben először a pozitívumot látom meg. Engem is értek is érnek sérelmek, de tudom, mi ez ahhoz képest, hogy Jézus meghalt értünk a kereszten, és felvállalta mindenki bűnét. Nyilván nem tudok olyan lenni, mint ő, de a szenvedését át tudom élni, és ilyenkor arra gondolok, hogy lám, őt is elhagyták.
Fiatalság, bolondság. A kórusban sok a fiatal, a bohóság is jellemző rájuk?
Ó, nagyon sok bolondság van a kórusban, hihetetlen humorérzéke van a tagjainknak. Néha egy, egy komoly kóruspróba nehéz szituációját el tudják ütni fergeteges humorral, és ez jó! Az átlagéletkor 35 év, sok a fiatal tagunk, ők és a középkorúak jól kiegészítik egymást. Azt tapasztalatom, hogy nem a fiatalok öregszenek a középkorúakhoz, hanem mi, középkorúak fiatalodunk hozzájuk!
Mennyire ismerik Európában a Vox Mirabilist? Netán el is ismerik?
Nagyon sok meghívásunk van, nem is tudunk mindennek eleget tenni. Meghívtak bennünket Bécsbe, de az Európai Egyházi Kongresszuson is fel fogunk lépni. Lengyelországba, Bécsbe évente járunk, de Dániába, Norvégiába, Svédországba is van meghívásunk. Nem mindig és nem mindent tudunk teljesíteni idő és a lehetőség híján. De sokat jelentett a számunkra, amikor Moszkva legnagyobb, legprofibb menedzsere hívott bennünket, és a legnagyobb templomban léptünk ott fel.
Zenész kollégái, a Locomotiv GT együttes dala a „Mindig magasabbra”. A művészekben is van akarás a mindig magasabbra törésre, hogy nem országos, de Európa- vagy világhírű akarok lenni?
Mindenkiben van versenyszellem, ez ugyanolyan, mint ahogy a díjak inspirálnak. A kérdés az, hogy ki, miképpen akar, vagy tud versenyezni? A versenyszellem nálunk, nálam nem abban jelentkezik, hogy ismertek legyünk mindenáron. Persze, ismertek akarunk lenni, és talán azok is vagyunk. A versenyszellem nálam az, hogy minél több extra művet tanuljunk meg, és jól tudjuk azokat előadni. Minél több magyar és külföldi kortárs zeneszerzőtől tudjunk olyan kemény és komoly műveket elénekelni, amiket más nem tud. A lényeg: a nehézségi fokon tudjunk mindig túllépni, és így jussunk mindig magasabbra.
Mert a zene benne van mindenben, a virágban, a természetben, az esőcseppben, az emberi lélekben, az életben. Tehát mindenben, így minden csupa muzsika, mert a zenét Isten teremtette.
