Akaratunk gyógyereje - Eszterhai Katalin, az ég felé törekvő

Amikor egy töpörtyű kislány meglátja a napvilágot Szabolcsban, aztán felnő, gyermekké válik, milyen álmai vannak?

Nagyon szeretem az álmaimat, és hiszek bennük. Azt is hiszem, hogy amikor megszülettem, már akkor megtörtént a csoda. Hinnem kellett az álmaimban, mert hat hónapra születtem, negyvenöt dekával. Inkább kismacskára, mint emberpalántára hasonlítottam. Nem inkubátorba tettek, hanem tepsibe, és a sütőben melengettek. Talán a sütő melegében dőlt el, hogy ki leszek: a csillagok gyereke, anyám szeme fénye. Úgy döntöttem, mindenféleképpen ehhez a földhöz, ehhez a világhoz tartozom, és lesz még időm arra, hogy ragyogjak ott fent. Megéltem hatvannyolc évet, és azóta is igyekszem teljesíteni azt a küldetésemet, amit születésemkor kaptam.

Ahhoz, hogy ezt teljes egészében megértsük, meg kell ismerkednünk a családi körülményeivel. Ön Eszterházy lány, akinek édesapja a Millennium évében, 1896-ban született. Meséljen arról a csodálatos találkozásról, amikor és ahogyan megismerte az édesanyját!

Szárnyakat és gyökereket kaptam, mert egy olyan családban születtem, ahol az édesanyám, Háda Irén nagyon szegény családból származott. Hatéves volt, amikor az édesanyja meghalt, és otthagyott négy gyermeket. Az édesapja öngyilkos lett, így az anyukámra, a „kisanyára” ezerszeres teher hárult. Apám Eszterházy Ferenc, Szabolcs megye leggazdagabb családjának sarja, akik már a 13. században is ott éltek. A megismerkedésük köznapi történet. Debrecen főutcáján a szél lefújta apám nyúlszőr kalapját, és anyukám, aki a Református Kollégiumban tanult, felvette és visszaadta neki. Apám később sokáig kereste azt a kislányt – akinél harminc évvel volt idősebb – s mikor édesanyámat tanítónővé avatták, küldött egy csokor virágot. Így kezdődött a szerelem, ami egyszerre volt keserű és édes. Benne volt minden: a gyilkos, a porig égető, a fenséges. Amíg megvolt a jólét, a gazdagság, a csilláros kúria, akkor fogant meg a nővérem, aztán amikor fordult a világ, amikor véget ért az úri muri, akkor születtem meg én. Már nem ismertem az apámat, nem éreztem az ölelő karjait, nem volt közös játék, jószerivel nem tudok róla semmit. A kitelepítés után egy olyan faluban éltünk, ahol a madár sem járt, apám útkaparó lett haláláig, az ő fényes családi örökségével. Meddig kísértette ez a keserédes történet?

Bennem van a belső mérce, tudom azt, hogy mindnyájunknak egy feladata van, a ragyogás, mert a fény bennünk lakozik. Gyerekfejjel az volt a legnagyobb bajom, hogy soha nem láttam csillagot anyukám szemében, ha rám nézett. Mindig azt hittem, hogy ha rám néz, azt gondolja, elrontotta az életét, mikor hozzáment apámhoz. Azzal, hogy apám önhibáján kívül nem tarthatta meg ígéretét, anyámra szakadt a negyvenes, ötvenes évek minden nyomorúsága. Nekem kirekesztettként kellett felnőnöm. Vártam, hogy megcirógassanak, megöleljenek, vártam, hogy egyszer új ruhám legyen – hiába. Vártam, hogy iskolába mehessek, hogy ott talán észrevesznek.

Ének-zenei általános iskolában tanult. Ez új életet hozott?

Kiváló tanuló voltam, szerettem, szeretek olvasni, tanulni, mindent, ami kinyitja előttem a világot. Az iskola megadta a sikert, s ettől kezdve megtaláltam a küldetésemet, azt a valamit, ami csak az enyém.

Azt olvastam, nagyon korán választott hivatást.

Egyszer átküldtek valamiért a szomszédba, és beszélgetést hallottam. Kérdeztem, ki beszélget, mert nem láttam senkit. Mondták, hogy a rádió szól. Akkor hallottam először rádiót. Elbűvölt, és azonnal elhatároztam, hogy a dobozban fogok beszélni. Büszke vagyok rá, hogy ez megadatott!

Elérte, amit kitűzött célként, de hogyan lehet úgy dolgozni, tenni, hogy egyre magasabb grádicson lépdel felfelé?

Mindig hittem abban, hogy amit csinálok, az jó. Bármit is tettem, szeretettel, szívből tettem. Ami a karriert illeti, több országban éltem, megannyi kultúrát, nyelvet ismertem meg, és soha nem akartam mást, mint jó rádiót, tévét, újságot csinálni. Ma is nagyon szeretek olvasni, a kedvenc könyvem Metternich Kék madár című műve, amiből azt tanultam meg, hogy ha bármilyen fájdalom, keserűség, bánat ér, nem tör le, mert hiszek abban, hogy az élet az apró lépések csodája, csak észre kell venni és továbblépni.

A továbblépés nem ritkán kényszer. Amikor elhagyták az országot, úgy érezték, ez az egyetlen lehetséges út?

Én itthon is sikeres voltam, de egyfajta belső vágy hajtott, hogy többet lássak, tanuljak, hogy kinyíljon a világ. Volt bennem kalandvágy, kíváncsiság, hogy vajon tudok-e értéket létrehozni, helytállni ismeretlen közegben. Első állomásuk Olaszország volt. Tudták a férjével, hogy Itália csak egy állomás az úton?

Lehet, hogy furcsa, amit mondok, de 1985-ben megjósolták, hogy átszelem a nagy vizet, új hazát, új embereket ismerek meg. Volt bennünk félsz, de hittünk egymásban és önmagunkban. Sokat köszönhetünk Olaszországnak, a férjem a RAI televíziónál volt operatőr, én pedig az emberi jogok elnökénél dolgoztam a kelet-európai menekültekért, akik a nyolcvanas évek végén hagyták el hazájukat.

Kanada volt a végső úti céljuk. Ez egy átgondolt döntés volt?

Játékosan azt mondom: Kálmán Zsófia könyvében azt olvashatjuk, hogy Kanadában zöldebb a fű. Egyébként pedig azért választottuk, mert nem kértek a letelepedéshez politikai okot. Mi egyébként sem mondhattunk volna semmilyen olyan indokot, ami ezt igazzá tette volna. A megkezdett munkánkat szerettük volna folytatni. 1989. február 20-án érkeztünk meg, és március 8-án már a Corriere Canadese olasz nemzeti lapnál dolgoztam.

Miként választott műfajt? Hiszen korántsem mindegy, hogy egy mégoly felkészült újságíró milyen utat választ.

Teljesen új utakat kerestem, hiszen fontos, hogy nyitott szemmel járjunk, válaszoljunk az új impulzusokra. Olaszországban az emigrációval foglalkoztam, s melyik nemzet lenne jobb példa, hogy megmutassa, mit jelent egy új országot elfoglalni, mint az olaszok, a világhódítók? A műsoraimban rengeteg emberrel találkoztam. Odafigyelve rájuk olyan életutakat ismertem meg, amelyek példát adnak a túlélésre, a jobbító szándék fontosságára, ami a mindennapokban is gazdagít.

Tehát egy másodpercig sem volt „belga” az angol és francia nyelvű közösségek között olasz-magyarként. Melyik volt a következő lépcsőfok?

Nekem megadatott, hogy nagyszerű útifilmeket forgathattam Olaszországról. Azt a miliőt, ami számomra olyan, mint egy gyönyörű szép ruha, amit tökéletesen rám szabtak. Érzem az ízeiket, látom a színeiket, tudom a történetüket, ismerem a zenéjüket, a kultúrájukat. A férjemmel sorba vettük a megyéket, s bemutattuk a történetüket az ott élők legendái alapján. Ezeket a filmeket viszonyítottam a kanadai közeghez, a kanadai emlékekkel. Valami hasonlót csináltam, mint a Cinema Paradiso című filmben, amikor kivetítik a templom falára a település és az ott élők múltját és jelenét. Összekapcsoltam a két világ életét, visszahoztam azokat a pillanatokat, amelyek felejthetetlenek. Ezt köszönhetem a férjemnek, Lajtay Györgynek, aki fotografálta a filmeket, és fénnyel írta meg a szeretetünket az ország és az itt élők iránt.

Beszéljünk az Akaratunk gyógyereje című könyvéről, melyben egyszerre találhatunk gyógyító ételeket, gyógyító történeteket – ahogy ön fogalmaz: sok mindent, amitől a szemünk újra ragyoghat.

A könyvem azért születhetett meg, mert egyik napról a másikra elvesztettem a látásomat a bal szememre. Nem nyugodtam bele, négy és fél hónapig egy masszázsasztalon feküdtem arccal lefelé, úgy, hogy nem tudtam felemelni a fejemet, és rozsdásodott a lelkem. Attól féltem, félszeműként elvesztem mindazt, amit felépítettem. Hiába mondta Victor Hugo, hogy vakok között félszemű a király, én nem akartam király lenni. Egymást követték a műtétek, de az orvosok lemondtak a szememről. Akkor jött egy álom, egy jel: a konyhámban a fikusz leveleit törölgetve kiszáll közülük egy kolibri nyolcas formában röpködve – és attól a pillanattól kezdve kristálytisztán láttam. Amikor felébredtem, az volt az első dolgom, hogy megnézzem, mit jelent ez az álom. Meggyógyulsz, ha magad is akarod, ez volt az álom üzenete. Elkezdtem kutatni, mit tettek hasonló helyzetben a régiek. Arra összpontosítottam, amit Hippokratész hirdetett, hogy az ételed legyen a gyógyszered.

Tehát az alap a természetgyógyászat volt?

Kiválasztottam mindazt, amiről azt gondoltam, jó nekem. Kezembe akadt egy tanulmány, ami a sáfrány jótékony hatásait hirdette. Elmentem egy ázsiai bevásárlóközpontba, ahol egy kínai természetgyógyász azt tanácsolta, a májamat tisztítsam ki, mert az adja az energiaforrást, és ne dühöngjek, ha nem sikerül valami, mert a dühünk a méreg. Nem voltak kétségeim, ahogy veszítenivalóm sem. Nem hiszem, hogy a zöldség zöldje, a fekete áfonya vagy az ánizs volt a varázsszer. Mi magunk vagyok a varázsszer, itt van bennünk. Ehhez kell akarat és kitartás.

Mikor fogant meg a könyv gondolata és mi a hozadéka?

Számtalan dolgot tanultam, ezeket összegyűjtöttem. Minden gondolatom egymásra épül, úgy írok, hogy az olvasó érezze az őszinteséget. Nem szeretnék mást adni, mint ami magam vagyok. Hiszek az apró csodákban. Fontos, hogy közvetítsem: azért kaptam az életet, hogy megbecsüljem. Amikor otthonról hazajövök a férjemmel, aki a szerelmem, a szeretőmhöz, ami a hazám, mindig fenséges pillanatokat élek meg. Szándékaim szerint ez a könyv nemcsak a szemünket fényesíti, hanem a lelkünket is: nekem az a feladatom, hogy a földön járjak és az ég felé törekedjek!