Heltai Jenő: Tündérlaki lányok című vígjátékát viszi színre a Vörösmarty Színház társulata március 19-én pénteken, 19.00 órakor. Rendező: Kolos István.
Tündérlaki lányok
Apjuk halála után is együtt élnek anyjukkal a tündérlaki lányok: Boriska, Manci, Sári, Olga. Boriska – a legidősebb nővér, a család fenntartója – „rossz lány”, egy gazdag báró kitartottja. Manci és Olga – a két középső – „jó lányok”. Sárika még kislány, legalábbis első ránézésre – aztán meg ki tudja?
A család életét áthatja a szeretet és a harmónia, ami azonban nem gátolja sem az anyát, sem a két nagyobb testvért abban, hogy mindenféle szívességet kérjenek Boriskától: az egyik testvér például Boriska egész megtakarított pénzét szeretné, halálosan szerelmes tornatanár kérője ugyanis csak komoly hozománnyal hajlandó a házasságra. Olga pedig arra kéri Boriskát, legyen „kedves” helyette a hivatal vezetőjéhez, mert akkor és csakis akkor nyerheti el a hivatali állást.
A kérésekben az anya sem talál kivetni valót, az öregedő báró ugyanis gavallér, az ő támogatása nélkül pedig hogyan is tarthatná fenn a polgári kényelmet és a házat?
Boriska pedig intéz, fizet... szíve mélyén azonban boldogtalan. Egy napon azonban Pázmány Sándor alanyi költő váratlanul szerelmet vall neki és feleségül kéri. Boriskának döntenie kell: saját boldogsága előbbre való-e, mint a család.
Miközben a válaszon őrlődik, nem is sejti, hogy Sári, valamennyiük kedvence, a szebb életre tartogatott és még eladósorba sem került legkisebb húg sajátos megoldást talált a kényes helyzetre.
Szereposztás:
Özv. Bergné: Kállay Ilona
Báró: Matus György
Boriska:Xantus Barbara
Olga: Závodszky Noémi
Manci: Szűcs Krisztina
Sári: Bakonyi Csilla
Malvin néni: Zsurzs Kati
Pázmány Sándor, költő:Lux Ádám mv.
Petrenczey Gáspár, tornatanár: Juhász Illés
Pista, inas:Kuna Károly
Róza: Jónás Andi mv.
Díszlet: Horesnyi Balázs; Horváth Judit
Jelmez: Fekete Monika
Dramaturg: Ruttkay Zsófi
Rendezőasszisztens: Vass János Pál
Rendező: Kolos István
A szerző
Heltai Jenő (1871-1957) életének nyolcvanhat éve hatalmas korszakot ölel fel, Buda, Óbuda és Pest egyesülésétől az 1944-es ostromon át az '56-os forradalomig. Műveiben legszívesebben ifjúságára, a megismételhetetlen békevilágra emlékezett: a lóvasút, a fiákerek, konflisok és éjjel-nappal nyitva tartó kávéházak, hajdanvolt szerkesztőségek korára. A hazai irodalom állóvizét korszerűségével, játékos derűjével és humorával borzolta meg. Bőven patakzó elbeszélései, elegáns-karcsú kisregényei egész sorát vonultatják föl a nálunk szinte ismeretlen, színes, mulatságos alakoknak. Kedélyvilága, tárgyválasztása, pompás humorérzéke révén sok tekintetben előfutára prózánk XX. század eleji aranykorának.
De tudott Heltai más nyelven is szólni. Ilyen például a mélyen szántó, diabolikus légkörő bravúr-regénye, A 111-es – itt a társkereső szenvedélyt, az egyetlen asszony iránti reménytelen sóvárgást írta meg torokszorító keserűséggel a titokzatos bűvész, Mr. Selfrigde sorsában, az öngyilkos guillotine-mutatványig.
És megtaláljuk novellái közt is ezt a végzettel szembenéző magatartást, egy-egy olyan darabban, mint az Ötödik emelet, A vörös pillangó vagy a Tündérlaki lányok. A három tündérlaki lány történetében egyik alaptémáját írta meg Heltai a valódi és látszat-tisztességről. Darab is lett belőle, fanyar társadalmi mondanivalója bátran fordul szembe a fölszínes közfelfogással.
Pályája törvényszerűen ívelt a lírától a novellán és regényen át a színpadig. Eleven dialógusérzéke, könnyed és elragadó nyelve, helyzetteremtő fantáziája ebben a műfajban érvényesült leghatásosabban. Legnagyobb színpai sikere a magyar reneszánsz korába helyezett szerelmes történet, A néma levente.
(Vidor Miklós írása nyomán)
