Beszélgetés Dr. Korzenszky Richárddal, a Tihanyi Bencés Apátság emeritus perjelével

Gyermekkorából milyen meghatározó emlékeket őriz?

Kapuváron gyerekeskedtem, ott láttam hegyet életemben először. Kapuvár széléről, tiszta időben látszanak az Alpok vonulatai, a Schneeberg és a Rax. Gyerekkori vágyam volt: „Ha én egyszer valaha ezekre a hegyekre feljuthatnék…” Annak ellenére, hogy azóta a határ már szabad, nyitott, nem jutottam még föl a Schneebergre, és nem voltam a Raxon. Állatorvos édesapámmal, az öreg Kadettel többször mentünk Győrbe; a 85-ös út és a hegyeshalmi vasút kereszteződésében a felüljáróról szokta mutogatni, hogy : „ott van Pannonhalma, nézd! Majd ha nagyobb leszel, oda foglak adni iskolába.” Nem gondoltam, hogy „élesben” megy a dolog, de valóság lett belőle. Addig azért még meg kellett járni az általános iskola… nem rögös útját, hanem furcsaságait. Nem szerettem iskolába járni. (Pedagógus kollégáknak: bocsássanak, bocsássatok meg érte, nem szerettem.)

Nagyon érdekes volt a gyermekkorom, mert több generáció együttélését láttam. Édesanyám állatorvos édesapja, aki dunántúli kerületi felügyelő volt, amolyan fő-állatorvos, és ennek következtében osztályidegen, akitől a nyugdíjat meg lehetett vonni. Egyik pillanatról a másikra, nagymamámmal együtt megjelentek nálunk, hogy ideköltöztünk. Természetesen szüleim befogadták őket, nagy lakásunk volt. Aztán Tarnócáról, az ottani gazdatiszt dédapám is egyszer csak már nálunk lakott. Mi akkor, a nővéremmel voltunk ketten, aztán megszületett a nagyobbik öcsém, később a kisebbik öcsém, de a kisebbik öcsém dédapámat már nem látta.

Együtt ültünk a nagy asztalnál étkezéskor mindig, nagyon fontos és meghatározó volt az életemben, hogy közös asztalunk volt, és minden étkezésben volt valami ünnep.

Nagyapám öregkorára Parkinson-kóros lett, remegett keze-szája. A bögréje pedig furcsán csorba volt, és az egyik öcsém megkérdezte: nagyapa miért rágja meg a bögrét? A nagymama nem vette jó néven. Érdekes volt azt is látni, hogy nagypapa hogyan farag fogpiszkálót gyufaszálból. Ez engem rettenetesen érdekelt. Nem is annyira a fogpiszkáló, hanem a művelet, ahogyan a csillogó bicskával dolgozott. A bicskának volt kis pengéje, felénk azt pilingának mondták, tehát kétpilingás bicska. - Nagyapa, adja nekem azt a bicskát! Nem adom. Majd a tied lesz, hogyha meghalok. Nagyapa, mikor hal meg? Ebből volt amolyan családi zűrzavar, szüleim jobban értették a helyzetet, mint a nagyanyám, aki sírva fakadt és három vagy négy napig nem állt velem szóba, hogy én a nagyapa halálát akarom. Nem. Én a bicskát akartam. Összefüggésekre, bonyolult gondolkodásra nem voltam képes, némi céltudatosság volt bennem, nekem egyszerűen a bicska kellett, a „bingyi”. Aztán már egyetemista voltam Budapesten, amikor egyszer csak táviratot kaptam: „Nagyapád kórházban van, látni akar.” Nem szoktak a szüleim táviratozgatni. Erre azonnal, amint lehetett, felültem a vonatra, hazamentem, bementem a kórházba és én voltam az utolsó, aki a nagyapával - szót váltani? - nem, kommunikálni tudtam. Tudtam szólni hozzá, és éreztem, láttam, hogy megértett. Még mielőtt bevitték volna a kórházba, a mentőre várva azt mondta: a Mikit (Richárd atya keresztségi neve Miklós - a szerk.) hívjátok haza, és a bingyit adjátok neki. Legalább húsz év telt el, hogy megkérdeztem, mikor kapom meg, mikor hal meg. Nem felejtette, és megkaptam a bingyit.

Olyan gyermekkorom volt, amiben a család valóság volt. Édesapám, aki járási állatorvos volt, minden nap, ebédre, - akárhol volt a járásban - hazajött. Együtt voltunk. S ez nagyon fontos volt.

Amikor beírattak az iskolába, dédapám reggelente kézen fogott, és mentünk át a tér túlsó oldalán lévő iskolába, ahol a tanítók, tanárok azt figyelgették, hogy ki fog győzni: Béla bácsi - dédapám - vagy a Miki. Mert amikor odaértünk a Kisfaludy-Stróbl-féle első világháborús emlékműhöz, akkor én egy nagyot szoktam rántani dédapa kezén, sokszor sikerült kitépnem magamat, és uzsgyi, irány vissza. Végül mégsem iskolakerülő lettem, hanem összefonódott az életem az iskolával. Azzal az iskolával, amelyikben a tanítást úgy kezdték, hogy „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében…”. Aztán egy év eltelt, bejött a tanító bácsi, összecsapta a kezét, és azt mondta: gyerekek, akkor énekeljük el azt, hogy „Egy a jelszónk a ’béééke…” Akkor ez volt az „imádság” heteken-hónapokon keresztül. Majd nem sokkal utána, a tanító bácsi bejött, azt mondta, most azt énekeljük, hogy „a föld és a tenger, meg a völgy és a hegység, meg az erdő meg a rét dala mind egybeforr, mert szívünk kitárul nagy Sztálin ’szaváára, és booldog az ember, ki róla dalol.” Szóval, az általános iskola agymosás volt. Ha visszagondolok rá, azt is mondhatnám, hogy rémálom, ha nem lett volna egy családi háttér, és nem lett volna jó baráti kör.

Pannonhalmán, a gimnáziumi négy év alatt, milyen folyamatokon keresztül jutott el odáig, hogy aztán ott is maradt, a Szent Márton-hegyen?

Bekerültem abba a gimnáziumba, amelyről el nem hittem volna, hogy valamikor igazgatója leszek. Szeptember 1-je volt, a szüleim felvittek Pannonhalmára, aztán amikor elköszöntek tőlem, akkor édesanyám egy napszemüveget vett föl. Nem nagyon szokta hordani, nem tudtam elképzelni, hogy miért van ez. Rájöttem aztán, később, főleg akkor, amikor igazgatóként láttam édesanyákat sírni. Nem is olyan egyszerű dolog, leválni a családról, illetve otthagyni a gyereket. Azt éreztem, hogy én nem kellek senkinek. Engem elhoztak, kitettek, leraktak, nem kellek. Aztán két hét múlva megláttam a nevemet a „csomagot kaptak” táblán. Nem tagadom, elkezdtem sírni, mégiscsak gondolnak rám? Kaptam valami szép, nagy csomagot, egy ládát - pannonhalmi diákok tudják, hogy voltak ilyen „fordított fedelű” ládák - ami sokkal egyszerűbb volt, mint a csomagkészítés, madzagolás. Volt egy lakat, annak két kulcsa, egy otthon, egy nálam, meg volt címezve a láda, egyik felén ide, másik felén oda. Hazafelé ment a szennyes, visszajött a tiszta ruha, kiegészítve egy kis kolbásszal, egy kis süteménnyel, egy kis ezzel-azzal.

Nem voltam kimondottan szellemi ember gimnazista koromban, de nem voltam nagyon iskolaidegen sem. Eljött az első szünet. Akkor kicsit más idők voltak, mint manapság, nem volt autóbusz, ami feljött volna Pannonhalmán a Várba, hanem volt a vonat, ahova le kellett menni. Az állomásról pedig fel kellett kutyagolni. Volt egy osztálytársunk, - aki később a Központi Fizikai Kutatóintézet nagyon jó munkatársa lett, - Zarándy Ali. Gyermekparalízises volt, úgy húztuk fel mindig „szamaras kocsival”, szamár nélkül, mi voltunk a szamarak. Rendkívül jó dolog az, amikor az egészséges gyerekek azt látják, hogy van valamilyen más is közöttük. És mindannyian felelősek voltunk Aliért. Az első szünet elkövetkezett novemberben, nem halottak napján, hanem november hetedikéhez kapcsolódóan. Hazamentem, és akkor mesélni kellett. Hogy vagy kisfiam? Nagyon jól. Minden rendben. És akkor elkezdtem sírni. Csak az Edgár ne volna! Edgár volt a latintanárunk, akivel később, bencésként nagyon jóba lettem, vogul nyelvtannal foglalkozott, nekünk meg latint tanított. Azt mondta hogy: „tudod, ezért én a Jankovicsnak ötöst adnék, de te most hármast kapsz.” Lehet, hogy ezzel akart engem serkenteni a szorgalmasabb tanulásra, de az ellenkezőt érte el vele szegény. Később, már más latintanárom volt, akinél - érdekes módon - megszerettem a latint, egész tisztességgel megtanultam, még most sem felejtettem el egészen, érettségiztem is belőle. Az volt a rend, hogy ha valakinek az év végi jegyétől kettővel tért volna el az írásbelije, akkor kötelező volt, ha egy jeggyel volt gyöngébb, akkor lehetséges volt az, hogy szóbelizzen, és javítson. Én ötös voltam latinból, négyes lett a dolgozatom, és nem jelentkeztem azokkal, akik szóbelizni akartak. A szóbeli napján, reggel harmadik latintanárunk… - a második volt Havasi Luciusz, aki azt mondta: „én leginkább szószéken vagy katedrán szeretnék meghalni”. Valamelyik osztálytársunk, - egyáltalán nincs kizárva, hogy nem a Jankovics Marcell volt - közbekiáltott: „mikor látjuk?” Tehát, ha valaki azt gondolná, hogy egy egyházi iskola szentek gyülekezete, ne gondolja.

Először arra gondoltam, hogy állatorvos leszek, ahogyan a nagyapám is, meg apám és a nagybátyám. Gondoltam arra, hogy lennék talán filmrendező. Kaptam egy Zorkij fényképezőgépet, és azt fényképeztem a diáktársak szerint, hogy hogyan nő a fű. Ha jóval ötvenöt évvel az érettségi után találkozunk a régiekkel, még ma is megkérdik: „van fűnövés?” Igen, van. A fotográfia arra tanít, hogy ne csak nézzek, hanem lássak is. Természetesen megszámlálhatatlan felvételt kell készítenem, hogy közöttük legyen egy-egy olyan, amire bátran mondom, hogy ez fotó. Aminek mögöttes jelentése van. Nem a felszín, hanem az, ami a mélyből fölsejlik. Nagy hatással volt rám Szőts István „Emberek a havason” című filmje. A pannonhalmi gimnázium Teleki Pálról elnevezett termében, a Teleki-teremben minden szombaton este volt filmvetítés. Ez sem volt ám akármi abban az időben, hogy házhoz jött a mozi! Akkor, amikor a falvakban havonta megjelent talán valamilyen vándormozis a kocsmában, vagy a falu legnagyobb termében vagy egy osztályteremben. Először 16 milliméteres filmet próbáltak vetíteni, valamiféle nyávogó, sistergő hanggal, mert a hangcsík mindig megsérült. Nálunk ott helyben volt a mozi. Megvettem 2Ft 20 fillérért a 10 darab Stolverket, amit a film alatt általában elszopogattam. Ez volt a heti „kicsapongás”. Aztán gondoltam, hogy mégiscsak állatorvos leszek. Az mégis biztosabb, meg hát, ki tudja, jó leszek-e én filmesnek vagy sem? Aztán egyszer csak bejelentettem a szüleimnek - negyedikben, karácsony környékén - hogy én úgy gondolom, ott maradok Pannonhalmán. „Fiacskám, rá nem beszélünk, le nem beszélünk, ez a te dolgod.” - mondták. Az volt a kérésük, hogy azért állatorvosira jelentkezzem. Jelentkeztem, de nem mentem el a felvételi vizsgára…

Richárd atya említette egy alkalommal, hogy Tihany a bencések számára mindig a folyamatos újrakezdés helyszíne. A török korban szakadt meg a folyamatosság, aztán II. József szekularizációja következtében, később, a XX. század derekán az államosítás miatt. A ’90-es évek eleje óta most hol tartanak a tihanyi bencések?

Hol tartunk? Az örökös építésnél. Bizonyára vannak, akik tudnak németül, és talán azt is hallották már, hogy a bencések latin rövidítését hogyan oldják föl a németek. OSB, Ordinis Sancti Benedicti, Szent Benedek rendjéhez tartozó. Ezt a németek úgy mondják, hogy „Oh, Sie Bauen!”, „Jaj, ők építenek!” Mást sem csinálunk, mint restaurálunk, állvány föl, állvány le, mérnök ki, mérnök be, hivatalba föl, hivatalból le. Hol vagyunk? Biztos, hogy nem a végénél. De, hogy nem is a kezdeteknél, az is biztos. A kezdetekről annyit tudunk, hogy „supra lacum bolatin”, alapította a Balaton-tó fölött András király, Szent Ányos és Szűz Mária tiszteletére a szent egyházat. Ez a szent egyház egyszer-kétszer leromboltatott, de az altemplom még mindig ugyanúgy áll.

A szerzetesi élet tulajdonképpen az elveszett paradicsomot szeretné keresni. Mindannyian valamilyen módon a békére vágyunk, ezt kellene megjeleníteni építészetben, művészetben, életformában, igehirdetésben.

A kereszténydemokrácia alapelvei közé tartozik a következő - s ez Szent Benedek Regulájában is benne van - a személyiség méltósága. Megbízni. „Az apát jelöljön ki egy olyan testvért…”, „bízza rá egy olyanra…” Igen, rábízni, tehát a személyiséget megbecsülni. Létezik a szubszidiaritásnak nevezett alapelv; amit el lehet intézni alacsonyabb szinten, azt tessék elintézni alacsonyabb szinten. Amit el lehet intézni a portán, azt intézze el a portás. Persze, portásnak olyan testvért tegyenek meg - mondja a Regula, - akit éltes kora nem enged elcsatangolni. És aki elég bölcs ahhoz, hogy a kérdezőnek értelmes választ adjon. Kulcskérdés, hogy ki ül a portán, mert ott találkozik a kolostor és a külvilág. Ez egy olyan határ, amin keresztül jut ki, illetve be sok minden. Ugyanakkor a portásnak kell, hogy legyen elég diszkréciója, mert nem biztos, hogy mindent el kell mondani az érkezőnek.

Beszélgessünk egy picit bővebben Szent Benedek Regulájáról! A Regula, - egyszer volt alkalmam elolvasni, nyilván nem ismerhetem jól – többrétegű mű lehet, első olvasatra szabályok és észszerű dolgok gyűjteménye, viszont, 1500 éve alkalmas arra, hogy közösségek éljenek útmutatásai alapján, azokat azóta összetartsa. A bencés szerzetesek nyitottságára pedig jellemző, - ezt egy atya mesélte újságíróknak – hogy bencések, úgynevezett topmenedzsereknek tartanak kurzusokat Szent Benedek Regulája alapján. Valóban egy nagyon sűrű, összetett mű?

Meg kell hogy mondjam, a Regulát én is csak mostanság kezdem mélyebben érteni. Könyv nélkül is nagyon sok fejezetét tudtam s megtanultam akkor, amikor fölvettem a bencés szerzetesi ruhát, noviciátusban külön regulaóráink voltak. Hogy milyen mélységek vannak a Regulában, annak megértéséhez az embernek szüksége van bizonyos élettapasztalatra. Például szükség van arra, hogy az ember tudja, hogy léteznek bizonyos feszültségek. Azt szokták mondani, hogy a bencések jelszava „Ora et labora”. Joggal mondják, mert Szent Benedek Regulájában nagyon sok szó van az imádságról, közösségben végzett imádságról és az egyéni, személyes imádságról. És nagyon sok szó van a munkáról, a közösség munkájáról, különböző tevékenységeiről.

Közösségben élni, imádkozni és dolgozni, ez hozzátartozik a bencés szerzetességhez, de a központi fogalma Szent Benedek Regulájának a pax, a béke. „Keresd a békét és járj utána!” Mindnyájan az elveszett Paradicsomot keressük.

Mi volt a Paradicsom lényege? Ahol megvolt az, ami majd, be kell, hogy következzék. Adventi időben olvassuk katolikus templomainkban Izajás következő részletét: „ott együtt lakik majd farkas a báránnyal s párduc a gödölyével és nem ártanak majd szent hegyemen”. Ellentétes pólusok, különbözőség. A Paradicsom állapota, az eredeti épség és béke állapota. Az Édentől keletre, a Paradicsomon kívül van gyilkolás, van már halál. Ahol ember embernek farkasa tud lenni. Ellenben a Paradicsomban minden a maga helyén volt. A Paradicsom micsoda? Isten megteremti a világot - próbáljuk felidézni a Teremtéstörténetet -, és ott az Isten úgy jelenik meg, mint rendező, aki a káoszból, a nagy rendezetlenségből rendet, kozmoszt teremt. Ebbe az elrendezett világba, ahol széjjel van választva nappal és éjszaka, - nem úgy, mint a mi időnkben, akik éjszakát nappallá, nappalt éjszakává teszünk sokszor -, ebbe a jól elrendezett világba belehelyezi az embert, azzal a feladattal, hogy művelje azt. Colo, colere, colui, cultum. Művelni. Ebből származik a kultúra szó.

Keresd a békét és járj utána! A béke egy régi meghatározás szerint: tranquillitas ordinis. Tranquillitas: nyugalom, ordo: rend. Az a nyugalom, ami a rendezettségből származik. Ha a dolgok mind, a maguk helyén vannak. Minden ott van, ahol lennie kell.

A cél az, hogy épületesek legyünk, mi emberek. S egy épületben is mennyi feszültség van! Tudja jól mindenki, aki ha mást nem, kockavárat próbált építeni, milyen könnyen szétdől minden… és ha minden a maga helyén van, akkor elviselhető a feszültség. Akkor valóban biztonságot ad az épület.

Szent Benedek Regulája nem ismeri az egyenlőséget. Sokszoros bocsánatot kérek mindenkitől, amikor ezt hangsúlyozom. Szent Benedek Regulája ismeri a különbözőséget. Nincs egyenlőség ember és ember között. Minden ember más, és mindenki másként látja a világot. Ugyanakkor mindenkinek megvan az emberi méltósága.

Az apátot, a közösség elöljáróját figyelmezteti a szerzetesekkel kapcsolatban: egyiket a másiknál ne szeresse jobban. De a kézművesek, akik többet tudnak a többieknél, s akiknek a portékáját el lehet adni, ne fuvalkodjanak föl ezért. S van különbözőség ember és ember között: főtt ételből legyen elég kettő - mondja az étkezés rendjéről szóló fejezet, mert ha valaki testi gyöngesége miatt az egyikből nem tudna enni, a másikból vegyen és lakjék jól. Szent Benedek nem a válogatásra biztat, hanem arra, hogy tudomásul kell venni az emberek különbözőségét. Ezt én nem akartam például, amikor beléptem a rendbe és éppen a beöltözésre készültünk egy lelkigyakorlattal. 1959. július 27-én vonultam be, augusztus 6-án kaptam a Richárd nevet és öltöztem be. Az első vagy a második este, a közös asztalon mindenki előtt ott állt egy pohár tej. Meg egy szelet sajt. Azt gondoltam, hogy új életet kezdek - tejallergiás vagyok -, akarattal minden legyőzhető, olyan nincs, hogy ne egyem, ne igyam meg, - megittam. Hadd ne mondjam… és akkor Legányi Norbert főapát úr - aki egy ideig, tulajdonképpen száműzetésben volt a székesfehérvári papi otthonban, nekem diákkoromban matematika tanárom is volt, nagyon-nagyon tiszteltem - szúrós szemmel rám nézett, és vacsora után odajött hozzám: „mi van magával?” Tejallergiás vagyok. „Miért nem mondta?!” S attól kezdve, minden alkalommal, minden étkezésnél, amikor tejes volt, én kaptam nem tejest.

„A fiatalabbak az idősebbeket tiszteljék!” - áll Szent Benedek Regulájában.

Nem azt mondja az idősebbeknek, ami a mostani felfogás alapján elvárható lenne, különben ombudsmanhoz fordulunk, hogy akkor a kölcsönösség, a jogegyenlőség alapján az idősebbek is tiszteljék a fiatalabbakat. Nem ezt mondja. Azt mondja:

„az idősek a fiatalabbakat szeressék!”

És nem mondja azt a fiataloknak, hogy az idősebbeket szeressék. Tessék végiggondolni ezt, micsoda mélység van benne! Ha ezek az aszimmetrikusnak mondott kapcsolatok egyszerre, szimultán léteznek, akkor rend lesz a közösségben. Győrben - említettem, ott kezdtem pedagógusi életemet - szombatonként szekrényvizit volt a diákotthonban. Az egyik gyereknek az osztályomból sokkal nagyobb rendet találtam a szekrényében, mint amire számítottam. S föltettem a kérdést: Kölyök, mikor raktál itt ekkora rendet? A válasz a következő volt: „i.atya, rendet nem rakni kell, hanem tartani.” Tulajdonképpen ez a Regula központi rendező elve.

A béke, az a nyugalom, amely a rendezettségből származik.

A Regula lényege nem az, hogy valaki tudós, vagy nem tudós. Nem az a lényege, hogy valaki pap, vagy nem pap, - ez különbözőség.

„Vizsgálják meg a jelentkezőt, vajon valóban az Istent keresi-e?”

Nem arról van szó, hogy tökéletes, vagy nem tökéletes, hanem milyen az életének az iránya, mit keres. Nagyon különbözőek lehetünk, az istenkeresésben is, az Istenre találás szempontjából is. De az irányban mindannyian megegyezhetünk. Ez a Regula lényege: közösséget szervezni különbözőségből, olyan közösséget, amelyben egymás testi, lelki fogyatékosságait a legtürelmesebben viselik el. Nem az a lényeg, hogy csináljunk iskolákat, menjünk lelkipásztorkodni vagy misszióba, nem. Alkossunk közösséget! És ennek a közösségnek - amelyben a különböző emberek megpróbálják egymást elfogadni - különféle munkája lehet, a kor kihívásainak megfelelően. Természetesen nőhet ki - a Regula alapján - a bencés szerzetességből iskola, ahol az idősebbek, a felhalmozott tudásmennyiséget továbbadják a fiatalabbaknak. A tudás továbbadásának módszeres, intézményesült változata az iskola. Ismertem olyan német szerzetestestvért, aki nagyon magas állami kitüntetéseket kapott, mert Németország egyik legjobb ötvösművésze volt. De ismertem autószerelőt is, Bruder Leandert - Leander testvért - Münsterschwarzachban, akinél inasnak lenni rangot jelentett Kitzingen körzetben. Lehet tudományos munkát végezni, lehet kiállításokat szervezni, lehet betegeket látogatni, kórházat fönntartani, lehet bármit tenni, úgy, hogy az ember hozzátartozik a közösséghez.

Negyed évszázadnyi személyes munkája van Tihanyban. Mit hozhat a jövő?

Amikor Tihanyba kerültem, az volt a célom, hogy érezhető legyen a bencés szerzetesi közösség jelenléte. Legyünk jelen igazodási pontként, segítsünk az eligazodásban. Remélem, hogy közösségünk fiatalodik, erősödik.

Az élet nagy kérdései ugyanazok, bármennyire is megváltozzék körülöttünk a világ.

Keresni a békét és továbbadni azt az embereknek, akik hozzánk jönnek. Először is nekünk magunknak kell hitelesen megélni a kapcsolatunkat az Istennel, és megtalálni az evangéliumi békét. És fölkelteni az emberekben a vágyat ugyanennek a békességnek a keresésére és megtalálására.