Beszélgetés Sáringer Éva bútorfestő népművésszel

Cél egy hiánypótló népművészeti könyv összeállítása, amely fontos támpontot jelentene a bútorfestés népi hagyományainak a továbbörökítésében.

A tanulmányút élményeiről, a népművészet megőrzéséről, hitvallásról és egy fehérvári kis műhely elindításáról is beszélgettünk.

Hol tart jelenleg a székelyföldi bútorfestéshez kapcsolódó felvállalás?

A 2018-as első után a második tanulmányutat a vírushelyzet megakadályozta a tavasz folyamán, bízom benne, hogy szeptemberben sikerül pótolni. Majdnem ugyanazt a körutat fogjuk bejárni, a jelentős népművészeti központokat érintve – pont ugyanoda nem szeretnék menni, de az útvonal nagyon jó volt, gazdag anyaggal.

Hogyan alakult az első út?

Szeretem a spontán dolgokat, sok minden alakult ki az út közben. Az első állomáson, Kalotaszentkirályon csak aludni szerettünk volna, de olyan lenyűgöző volt az egész falu hangulata, hogy végig kellett járnunk. Aztán jött Torockó, ahol majd szeretnék elmenni egy fiatal hölgyhöz, aki átvette, elsajátította a helyi hagyományokat. Azután Farkaslaka felé fordultunk, Székelyszentléleken áthaladva például megláttam egy gyönyörű kis parasztházat a templom mellett: végigfutott rajtam a hideg, hogy ’Jézusom, ezt keresem!’

Betérve kiderült, hogy egy tájház, ahol minden együtt volt, egy asztal, egy szék, egy gyönyörű ágy, kis ládikák, téka a falon – ott döbbentem rá, milyen óriás, lenyűgöző tékák vannak… Azért is indultam el a feltáró körútra, mert az irodalomban nagyon kevés adat van a méretekről. Az utunk fontos állomása volt Vargyas, majd Csernáton, ahol nagyon szép gyűjteménye van a múzeumnak: oda is vissza szeretnék menni, hogy méreteket vegyek a tárgyakról.

Számtalan váratlan élményt adott akkor a körút.

Igen, sok érdekes apróság is kiderült, ami megmaradt bennem. Az egyik helyen felengedtek bennünket a padlásra: én életemben nem láttam még olyan nagy bölcsőt, már egy futkosós gyereké lehetett. Érdekesség az is, hogy a festett virág mutatja az irányt, hogyan kell kinyitni a szekrény ajtaját. Van olyan falu, ahol minden székely kapu festett – sosem gondoltam volna, hogy ilyen létezik: madarakkal, virágokkal. Remélem, szeptemberben sor kerülhet a második tanulmányútra. A végső terv pedig egy könyv elkészítése az összegyűjtött anyagból.

Milyen könyvet tervezel?

Tankönyvszerű kiadványt szeretnék írni, pontos méretekkel, rajzokkal – nagyon kevés az irodalom, az adat ehhez kapcsolódóan, amiből egy bútorfestő tanulhat.

Tudni kell, hogy néz ki egy téka pereme, hogy milyen formájú a lába egy menyasszonyi ládának például. Meg kell őrizni, tovább kell adni! Hiánypótló kötet lenne: mindenféle paraszti bútorból bemutatnék kettőt-hármat, a székekből, tékákból, leveles ládikákból, tálalószekrényekből, kamarásasztalokból, sámlikból, padokból, a kontyos vagy gondolkodószékekből…

Hogyan hatott a saját bútorfestő tevékenységedre a tanulmányút?

A színek használatát nagyon megtanultam: kezdetben bátortalan voltam – a virágkötészetben is –, ez volt számomra a legnehezebb feladat. Nehéz volt például a zöld színeket kikevernem, hogy az olyan természetes hatású zöld legyen, vagy hogy ne legyen túl rikító hozzá az okker. Most már nagyon érzem, el tudom dönteni, nekem mi tetszik, és aszerint választok színt.

Hogyan működik a népművészet megőrzése?

A népművészet éppen arról szól, hogy adjuk (!) tovább a hagyományokat. Megnézem, milyen gyönyörű, és szeretném én is megfesteni azt a rózsát – természetesen nem lesz ugyanolyan, mert az én virágaim mondjuk kerekek, míg van, aki hosszan, nyújtottabban festi. Csak úgy tudsz festeni, ahogy belülről jön, ahogy a kezedben benne van. Aki elkezdi csinálni, annak előbb-utóbb elkezd tetszeni, amit csinál, nem lehet abbahagyni. Nem tudom a titkát, egyszerűen a virágok vonzzák az embert, a színek, és hogy meg tudom valósítani magamat. Mert már nemcsak a vargyasi motívum a lényeg, az örökség, a kis nefelejcsek, a kis bogyók, hanem én is benne vagyok. Hogy mit ad? Elkezdem csiszolni, festeni, és nem tudok másra gondolni. És aki maga elkészít egy tárgyat, azt nagyon meg fogja becsülni. Nekem az a hitvallásom, hogy nem tudok nem festeni, bennem van, annyira jó!

Az örökségbe kapott kincseket a Rác utcai asszonyműhelyben adod tovább. Vannak új tervek is?

Óriási lehetőség, motiváció és boldogság, hogy itt a Felsővárosi Közösségi Ház udvarában hátul kialakíthatok egy bútorfestő műhelyt, ahol minden héten tarthatok foglalkozást.

A hölgyek, anyukák mellett nagyon szívesen látom majd a gyerekeket is! Szép kis kimeszelt helyiség lesz, egy csöppnyi ablakkal, egy tündéri kis ajtóval, és az lesz a neve, hogy ’Festegető’.