Életének 94. évében elhunyt Demeter Vilmos Székesfehérvár Díszpolgára

 

Demeter Vilmos - ahogy mindannyian szólítottuk: Vili bácsi - nemcsak hosszú, hanem tevékeny, példaadó életet tudhatott magáénak. Elkötelezett volt a sport iránt, kitartott a tanári pálya, szeretett családja, hite és persze Székesfehérvár mellett. Szinte egy évszázadon át végigkísérte városunk eseményeit, sőt hosszú időn át tevékeny részese, alakítója volt a sportélet fejlődésének. Õ honosította meg a városban a kosárlabdát és az öttusát, de ötszörös magyar atléta bajnok is volt. Szerencsére a családban mind a testnevelő tanári pálya, mind a kosárlabda és az öttusa terén továbbvitték gyermekei, unokái a családi hagyományokat.

 

Vili bácsi nem herdálta el az évtizedeket, amelyek neki adattak. Optimizmusa kitartott minden körülmények között és hivatása, népes családja mellett mindig jutott ideje arra is, hogy bekapcsolódjon a fehérvári eseményekbe. Rendszeresen találkozhattunk vele, amint sétált az Oskola utcában, kilenc évtized múltán is sportolóhoz méltó tartásával. Szellemi frissessége nemcsak a régmúltról mesélt érdekes történetekben, hanem új ötletekben is megnyilvánult, amelyeket a különböző kulturális és városi rendezvényeken találkozva mindig megosztott velünk.

 

Szomorúan adjuk közre a hírt, hogy május 30-án Demeter Vilmos, Vili bácsi visszaadta lelkét Teremtőjének. Búcsúztatására 2013. június 15-én, szombaton 10 órakor a Ciszterci templomban kerül sor, ahol szentmise keretében helyezik örök nyugalomra.

 

 

 

A Ciszter Gimnáziumba jártam Székesfehérváron, szigorú iskola volt. Az első gimnáziumba 93 tanulót vettek fel, az ötödik osztályba már csak 60-at. Életemben soha nem tanultam olyan szorgalmasan, nem szerettem volna az iskolából kimaradni. Jó testnevelő tanárunk volt. Denkinger Jenő óráin szerettem meg a sportot. A tanárom vitt ki az ARAK pályára atlétizálni. Akkor ez volt Fehérvár egyik legjobb sportegyesülete. Kétszer lettem országos bajnok 110 m-es gáton és 200 m-en. 1938-ban újra nyertem gátfutásban a középiskolás bajnokságon és ugyanezen a távon nyertem az országos ifjúsági bajnokságot is. Megszerettem a sportot, a testnevelést, úgy gondoltam, hogy a Testnevelési Főiskolára fogok menni. Akkoriban a főiskola előtt két év katonaságot kellett teljesíteni.

 

 

Az Első Honvéd Gyalogezredhez vonultam be. A TF-esek itt töltötték le a két évet. A katonaság második évében már őrmesterek lettünk. A gyalogság felszerelése majdnem 30 kg volt, az erdélyi bevonuláskor 35-40 km-t kellett megtenni teljes menetfelszereléssel, mert nem tudhattuk, lesz-e háború. Felkészültünk arra, hogy esetleg harcolni is kell a románokkal. A terhet mindenki bírta.

 

 

Nyolc héten keresztül nem mehettünk ki a laktanyából, utána pedig a napi gyakorlatok olyan erősek voltak, hogy hozzáedződtünk a napi 40-45 km-es gyalogláshoz. Egyforma baka volt mindenki. A szakaszunkba került egy 28 éves ember - mi 18-19 évesek voltunk - aki Svédországban volt börtönben. Nemzetközi kasszafúró volt. Amikor letöltötte az 5-6 éves börtönbüntetését visszajött Magyarországra és azonnal behívták katonának. A mi századunkba került. A tisztjeink Budapesten laktak és onnan jártak le Aszódra. Egyszer a páncélszekrény kulcsát otthon felejtette a századosunk. A jelentését le kellett volna adnia. Nagy bajban volt, nem tudta, mitévő legyen. Hívták bajtársunkat, kérdezték tőle, hogy valóban kasszafúró-e. Igennel válaszolt, de a századparancsnoknak kellett becsületszavát adnia, hogy nem fogja börtönbe juttatni, ha kinyitja a páncélszekrényt. A Galovics elment, hozott pár egyszerű szerszámot és néhány perc alatt megmentette a századot… A százados leadhatta a jelentését.

 

 

Az első félévben Usmani-ban volt a hadifogolytáborunk. Több táborban voltam. Ezek általában régebbi rendházak voltak, ezeket lehetett legkönnyebben védeni, hiszen kőfalak övezték. Nagyon sokat éheztünk.

 

 

Nem lehetett tudni, hogy az ember egyáltalán hazatérhet-e vagy sem, állandó bizonytalanságban tartottak bennünket. Félévenként kaphattunk levelet, otthonról csak azt tudtam, hogy élnek a szüleim, de mikor leszálltam a marhavagonból még nem tudtam hol laknak. Debrecenből jöttem Budapestre és onnét Székesfehérvárra. Annyit tudtam, hogy a bátyám régen hol lakott, megtaláltam és ő igazított útba. Megérkezésem után két héttel már dolgoztam a régi helyemen a Széchenyi Szakközépiskolában. Örültek, hogy épségben hazaérkeztem. Nagyon jó szakembereket képeztek. A hatnapos héten nyolc órát töltöttek el a gyerekek gyakorlati foglalkozással. Mindent, ami a szakmájukhoz tartozott megtanulhattak.

 

 

Nemcsak a labdarúgás volt nálam a sport, de a kézilabda, a kosárlabda és az atlétika is. Csukás Andor volt akkor a szakfelügyelő, akinek nagyon tetszett az a módszer, ahogy tanítottam. A pedagógiai alap az volt, hogy minden gyermek maga választhatta meg, hogy mely sportágat szeretne művelni. A feltételem az volt, hogy azt csinálja szívvel-lélekkel. Talán ennek köszönhetően, ebben az időszakban ötször nyertünk kosárlabda bajnokságot, voltak válogatott atlétáim és jó eredményeket értünk el kézilabdában is.

 

  Amikor komollyá vált a dolog, elmondtam a Magdolnának, hogy nekem egy kikötésem van: mivel mi nagycsaládból származunk, én is hetedik gyermek voltam, a nagyapáméknál tizenhárman voltak, legkevesebb öt vagy hat gyermekünk legyen. Azt mondta természetes, ők négyen voltak testvérek. A végén hét gyermek édesapja lettem.

 

 

Azt hiszem a legnagyobb dolog a szeretet volt. Semmi különlegeset nem képzeltünk el, először is apósoméknál kaptunk egy szobát, aztán a városon keresztül, mert akkoriban minden kiutalásra ment szerencsés voltam, mert a tanítványom édesapja volt a városi pártbizottságnak az akkori párttitkára. Õ kiutalt a Lakatos u. 5 szám alatt egy kétszobás lakást nekünk. Így oda tudtunk költözni. Ebben a két szobás lakásban nőtt fel a hét gyerek. Emeletes ágyakon aludtak, kilencen voltunk két kis szobában. Nehezen lehetett ott lakni, de mindent megtettünk, hogy a gyerekeket fel tudjuk nevelni.

 

 

Igen. A feleségem tanítónő volt, és komolyan sportolt. Õ volt az akkori ARAK kosárlabdacsapatának vezérjátékosa. Először ha jól emlékszem Mórra helyezték el, ott volt állása, aztán miután jól sportolt és a városnak szüksége volt egy jó NB I-es csapatra, Maroshegyen kapott állást és ott tanított. Akkor már könnyebb volt.

 

 

Először is talán a gyermekek szeretete kellett hozzá, én mindig nagyon szerettem őket. Elsősorban arra biztattam a gyerekeket, hogy aki elkezd sportolni és eredményt is elér, az életben is könnyebben fog boldogulni. Ez volt az alapja annak, hogy a gyerekeket rá tudtam venni, hogy komolyabban sportoljanak és eredményt is sikerült így elérni. Megmagyaráztam, hogy ha valaki jó eredményt ér el valamely sportágban, akkor könnyebben tud elhelyezkedni. Abban az időben mindenki kapott valamilyen állást, csak azért az nem volt mindegy hogy milyet.

 

 

Ez természetes. Meg kellett keresni azokat a gyerekeket, akik ügyesebbek, szorgalmasabbak. Egyik ilyen legjobb tanítványom aki országos váltóbajnok lett 4x400-on valamikor a 60-as években, Tuba István, később az Egyesült Államokba került, ő 56 után ment ki, akkor országos bajnokok voltak. Amerikában befutott; egyetemi rektor lett, sőt a NASA-nak is dolgozott. A rakétatechnikáról írt egy komoly könyvet és azt az iskolának adományozta. Amikor az oroszok megtudták, hogy ez a könyv itt van az iskolában egyszerűen átjöttek hozzánk, hogy ezt a könyvet adjuk nekik oda. Hogy miként tudták meg, hogy itt van az iskolában, nem tudom. Oda kellett adni, nem volt más választás. Visszaadták, nyilván lefordították a számukra érdekes részeket.

 

 

Azt hiszem inkább megértő. A gyerekeket szerettem, úgy vettem észre ők is szerettek engem. Még most is elhívnak a különféle találkozókra. Az volt az elvem, hogy a diáknak és a tanárnak egymással bizalommal kell lenni, és nagyon lényeges, hogy nem volt szabad hazudni. Aki hazudik, nem mond igazat, azzal nem állok szóba a jövőben. Mivel osztályfőnök voltam évekig, a gyerekek megtanulták, hogy igazat kell mondani.

 

 

Természetesen. A testnevelés felé irányítottuk a gyerekeinket, hiszen mindketten sporttal foglalkoztunk. Úgy gondoltuk, hogy egy fiatal gyermek nem mindig tudja pontosan, hogy milyen irányba menjen. Figyeltük őket, hogy mi után érdeklődnek, de mindenkinek kellett sportolni. Ebből adódott, hogy három testnevelő tanár gyermekem lett, Zoltán, Vilmos és Ildikó. Magdolnának zenetanári képesítése van, Gyula fiam gépészmérnök lett, Piroska fest.

 

 

Amikor már komolyabban kezdtem udvarolni a feleségemnek azt mondtam, legkevesebb öt vagy hat gyermekünk lesz mert náluk négy volt, nálunk hét és a nagyszüleim is sok gyermeket neveltek. Én is a hetedik voltam és tudtam, hogy a nagycsalád nagyon jó. Zoltán fiam 1951-ben született. Jött a párttitkár és a szakszervezeti bizalmi, hogy legyen névadó ünnepség, én mondtam, hogy már meg van keresztelve. Ez akkoriban nagy sértés volt. Tizennyolc évesen a Zoltán a Testnevelési Főiskolára készült de nem kapott ajánlást. A szerencsénk az volt, hogy egykori katonatársam Perei György volt a TF tanulmányi osztályvezetője. Utána jött Magdolna lányom, amikor leérettségizett, az Eötvös Lóránd Tudományegyetemre szeretett volna menni, de hiába volt jeles tanuló nem vették fel, mert klerikálisok voltak a szülei. Magdolna elvégezte a Gyógypedagógiai Főiskolát és tanított is, de nagyon jól gitározott. Mondtam neki egyszer, hogy kísérelje meg a Zeneművészeti Akadémiát. Első futamra fel is vették. Szendrei Karper lett a tanára és az Akadémia elvégzése után itt Fehérváron tanított. Egy idő után, mint az egyik nővérem, aki szerzetes volt, gondolt egyet és elment a Ciszterekhez szerzetesnek. Magdolna után jött Vili fiam, ő is tanár akart lenni. Nála nem volt különösebb nehézség, mert ifjúsági válogatott kosaras volt és annak idején Kubában rendezték - amikor utolsó éves gimnazista volt – a szocialista államok kosárlabda tornáját, simán bekerült a TF-re, most Budapesten tanít. Utána született Gyula. Õ már középiskolás korában az egyik évfolyamtársának udvarolt, ő lett a felesége is. Két gyermekük van, a Dunaújvárosi Főiskolát végezték el mindketten. A Ildikó lányom NB –I-es kosaras volt, a Béke téri iskolában tanít. Az Építőknél játszott elég hosszú ideig. Náluk három fiúgyermek van. Ildikó után jött József, ő az aki a sportban a legtöbbre vitte. Az első magyar Európa bajnok öttusában. Tehetsége alapján lehetett volna sikeres olimpikon is de maradt Fehérváron hűséges a nevelőedzőjéhez és a Volánhoz. A legkisebb a Piroska lányom. Aki, és ezt büszkén mondom igazi édesanya lett.

 

 

Nagyon szűkösen éltünk. Volt, hogy a vacsora egy hónapon keresztül tejbegríz volt. A gyerekruhákat a gyerekekről, egyikről a másikra adtuk, örültünk, hogy a feleségem át tudta a ruhákat alakítani a gyerekekre. Nehéz körülmények között nőttek fel a gyerekek, ezért megtanulták, hogy mindent meg kell becsülni, pontosan kell dolgozni, rendesnek kell lenni. A családunkban nagy fegyelem volt, a feleségem volt az első aki tartotta a fegyelmet és a rendet. A gyerekek megtanulták, hogy tanulni kell és mellette dolgozni is.

 

 

Fájdalmasan érintett, hiszen nagyon szerettem a feleségemet. A halála előtt három - négy évvel tudtuk meg hogy egy különleges betegsége van, a cushing-kór, az agyalapi mirigy elváltozása, amit akkor még nem tudtak gyógyítani. A csákvári kórház egyik orvosa állt segítségemre. Magdolna félévenként, négy - öt hónapot volt kórházban, ahol mindent megtettek érte. Mielőtt elveszítettük Magdolna lányom jóbarátja, kollégája Polczer Erzsike, aki a mostani feleségem, sokat segített nekünk. A feleségem mikor már annyira beteg volt, hogy érezte hogy közelít az élete vége, Magdolnámnak hagyta meg - hiszen nagy családunk van asszony kell, aki összefogja a családot - hogy a Polczer Erzsike legyen édesapátok felesége. Öt évet kellett várnom, mire Erzsike igent mondott. Azóta ő tartja össze a családot.

 

„…Mindannyian születünk és meghalunk, ezt tudomásul kell vennünk. A pályánk a Jóisten által kiszabott, mi nem tudjuk, hogy mennyit kapunk, azt az időt amit kapunk igyekeznünk kell jól berendeznünk és úgy élni, hogy az örökkévalóságba az ember a jobbik helyre kerüljön. Hiszem azt, hogy a jóisten azért teremtett bennünket, hogy az örök üdvösségre kerüljünk.”