Hullámvölgyeken és -hegyeken át vezetett az európai kontinens országainak egységesülési útja, de a Római Szerződés 1957. március 25-i aláírása óta az integráció számos lépcsőfokon áthágott, és hajszálon múlt, hogy gazdasági közösségtől "csupán" biztos politikai pilléreken álló unióig jutott el, nem pedig önálló alkotmánnyal rendelkező államszövetség lett belőle. A nemzetközi együttműködés fejlődésére kétkedőbben tekintők a visszalépés jellegét hangsúlyozzák annak, hogy ötvenedik életévét korszerűsített alapszerződés helyett újabb hangzatos kiáltvánnyal kénytelen ünnepelni az Európai Unió.
Hullámvölgyeken és -hegyeken át vezetett az európai kontinens országainak egységesülési útja, de a Római Szerződés 1957. március 25-i aláírása óta az integráció számos lépcsőfokon áthágott, és hajszálon múlt, hogy gazdasági közösségtől "csupán" biztos politikai pilléreken álló unióig jutott el, nem pedig önálló alkotmánnyal rendelkező államszövetség lett belőle. A nemzetközi együttműködés fejlődésére kétkedőbben tekintők a visszalépés jellegét hangsúlyozzák annak, hogy ötvenedik életévét korszerűsített alapszerződés helyett újabb hangzatos kiáltvánnyal kénytelen ünnepelni az Európai Unió. Az integráció előnyös oldalában jobban hívők szerint viszont azt kell elsősorban értékelni, hogy hat ország piacának lazán összekötött kapcsolatrendszeréből fél évszázad alatt egy világrekorder mélységű, huszonhét országot százezer oldalnyi közös jogszabályrendszerrel a legtöbb téren egységbe fonó politikai közösség alakult ki.Kétségtelen, hogy az európai országok szövetségének alakulásában a gyorsuló szakaszokat fékező, sőt esetenként visszalépő etapok váltották fel, de a közös uniós pénz, a legtöbb elemében teljesen egységes piac, a határok szabad átjárhatósága egyértelműen bizonyítják: az elmúlt ötven évben történelmileg is értékelhető és nyomot hagyó fejlődés történt az öreg kontinensen. Tanúsítja ezt az is, hogy egymást érik az újabb és újabb jelentkezések a még kívül álló államok részéről. Õk tisztában vannak azzal is, hogy az uniós tagság nem merül ki elnyerhető központi támogatásokban, hanem például olyan értékek ápolását és terjesztését is jelenti, amelyek világszerte mintául szolgálhatnak a korszerű társadalmak és politikai törekvések számára.
Az alapszerződés ötvenedik évfordulóján az azóta négy és félszeresre gyarapodott létszámú szervezet tagországainak állam- és kormányfői ismét arról kénytelenek győzködni az immár félmilliárdoshoz közelítő lakosságot, hogy az integrálódásnak van értelme, van haszna, és folytatódnia kell. Látni kell azonban, ennek az a fő oka, hogy az unió olyan szakaszon van túl, amely az egyesülésnek talán soha nem látott gyorsaságával tűnt ki e fél évszázados történetből - szinte természetesnek vehető reakció, hogy a fékek is az eddigieknél nagyobb erővel léptek működésbe.
Az egyelőre jégre tett alkotmány előtti utolsó mérföldkőnek számító maastrichti szerződés életbe lépése, 1993 előtt sokan még ideggyógyintézetbe kívánkozónak tartották azokat, akik egységes valutáról, határmentességről értekeztek: ma, tizennégy évvel később ez nem csupán valóság, hanem egyértelműen érzékelhetően nem utolsó lépcsője a folyamatnak. Paradox módon ugyan nem vehető biztosra, hogy az integrációs folyamat valamikor befejeződik, és főleg az nem, hogy végérvényes kiteljesülésbe torkollik Ám egyelőre semmi kétség afelől - és ezt az ötvenéves ünnepen kiadandó állam- és kormányfői nyilatkozat egyértelművé fogja tenni -, hogy most nem áll meg, nem fejlődik vissza, csupán pihen, erőt gyűjt, és igyekszik alkalmazkodni az újonnan felszínre került elvárásokhoz.
Az integrációt minden eddiginél látványosabb szintre fejlesztő - egyebek között uniós elnököt és külügyminisztert adó, a döntéshozást korszerűsítő és egyszerűsítő - alkotmányos szerződés látványos betetőzése lehetett volna az ötvenéves folyamatnak, ha tavalyelőtt le nem szavazzák két alapító tagállamban, Hollandiában és Franciaországban. Nem ez volt azonban az első pofon, amelyet az EU kapott.
Ma már csak az unió történetének legalaposabb ismerői emlékeznek az úgynevezett luxemburgi kompromisszumra: alig tíz évvel alapítása után ez vezette ki a közösséget első nagyobb intézményes válságából. 1966. január 1-jétől ugyanis a római szerződés értelmében a tagországok az egyhangú határozathozatalról áttértek volna a többségi döntésekre, megszüntetve ezzel a vétójogot. Franciaország az "üres szék politikájával", részt nem vétellel tiltakozott, meghúzva az integrációs féket. Sikerrel is járt, mert - bár már jó ideje nem vette igénybe senki - sok területen még ma is él az az elv (a már említett luxemburgi kompromisszum), hogy amennyiben egy tagország "nagyon fontos érdeke" forog kockán, kérheti, hogy döntést csak egyhangúlag hozzanak.
Az unió története tehát hegyek és völgyek története egyszerre. Csupán a nagy jelentőségű állomásokat véve végig, hegynek tekinthetők a bővítések (idén immár a hatodik hullámon van túl az EU 1973, 1981, 1986, 1995 és 2004 után), valamint például a vámunió bevezetése 1968-ban, a közvetlen európai parlamenti választások indítása 1979-ben, a teljesen egységes piacot megalapozó Egységes Európai Okmány 1986-ban vagy a már említett, szintén korszakos döntéseket hozó maastrichti szerződés 1993-ban. Lejtmenetnek bizonyult Nagy-Britannia felvételének megvétózása (1963), a szintén már említett "üres székek" időszaka (1966), a sok területen fékező angolszász államok és Dánia felvételét (1973) követő időszak, az amszterdami (1999) és a nizzai szerződés (2003) korszaka, és mélyponttá vált a sikertelen alkotmányos népszavazásokat hozó 2005 óta tartó időszak is. A most készülő berlini nyilatkozatnak köszönhetően alighanem legkésőbb két éven belül újra gyorsulni kezd az integráció.
UMAN ÉS MONET MINT ÚTTÖRÕKAz EU születésnapjának ugyan a Római Szerződés aláírását tartják, de nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy már ahhoz is hosszú (és szintén hullámos) út vezetett.
A történetírásokban legalábbis 1950-ig kell visszamenni, amikor Robert Schuman francia külügyminiszter első ízben ismertette a Saar-vidék közös francia-német igazgatás alá helyezéséről szóló elképzelést, a majdani integrált Európa magvát. A terv eredetileg nem Schuman, hanem a francia tervhivatal felügyelőbiztosának, Jean Monnet-nek a kezdeményezéséből nőtt ki, miután a negyvenes évek végére ismét kiéleződött a vita Franciaország és Németország között a Saar-vidék körül. Lényege az volt, hogy a vitatott terület feletti torzsalkodás helyett szervezzék meg az ott található ipari bázisok és ásványkincsek közös tulajdonba helyezését és együttes kiaknázását. A nehéz időszakban merésznek tűnő terv politikai bravúroknak is köszönhetően sikert aratott, és elvezetett az Európai Szén- és Acélközösség (1952), majd annak továbbfejlesztéseképpen az Európai Gazdasági Közösség (1958) és az Európai Atomenergia-közösség (1958) megalakításához.
Az eredeti ipari közösség már 1962-ben áttért a közös agrárpolitikára is, tagjai 1967-ben kialakították a lényegében ma is érvényben lévő politikai intézményrendszert (döntéshozó szervként a kormányokat képviselő tanácsot, végrehajtó szervként az Európai Bizottságot, valamint az igazából később egyenrangú intézményes tényezővé fejlődő Európai Parlamentet), 1968-ban vámunióra léptek, 1972-től "valutakígyó" révén közelítették monetáris politikájukat, 1974-ben megalapozták a mai felzárkóztatási támogatások rendszerét, az 1990-es schengeni megállapodás nyomán fokozatosan - bár egyelőre csak részlegesen - eltörölték a határellenőrzést a tagállamok között, 1993-től létrehozták a teljes egységet a belső piacon, unióvá alakultak, alappillérré nyilvánították a közös kül- és biztonságpolitikát, valamint a bel- és igazságügyi együttműködést, 1999-ben bevezették a közös valutát, az eurót, létrehozták az uniós állampolgárságot, és mindeközben huszonhét tagúvá bővültek.
NEMZETÁLLAM KONTRA SZUPERÁLLAM?Az integrációs emelkedőket és hullámvölgyeket alapvetően annak a kérdésnek az alakulása határozta meg, hogy mennyiben csorbítsa az uniós központ a tagállamok hatásköreit, mennyiben vegye át azoktól a szabályozást annak hatékonyabbá tétele érdekében, illetve mihez ne nyúljon egyáltalán. Az eddigi együttműködés sikerének egyik titka egészen bizonyosan az, hogy az ebből adódó dilemmákat idővel sikeresen, egyszersmind ésszerűen megoldották a tagállamok - a mostani alkotmányos kötélhúzás újabb dilemmát hordoz magában, és sok múlik azon, hogyan tudnak túljutni rajta. Ez a folyamat vezetett ugyanakkor oda is, hogy ma már az EU azon gondolkodhat, hogyan válhat a világ legversenyképesebb térségévé, gazdasági vezetővé, a nemzetközi politika meghatározójává (nem csupán befolyásos tagjai révén, hanem egységes szervezetként is), ráadásul úgy, hogy mindközben növelni tudja lakóinak életszínvonalát, köz- és jogbiztonságát, anyagi biztonságérzetét.
A politikai hullámvölgyek és -hegyek, társadalmi sikerek és kudarcok, gazdasági diadalok és zsákutcák okozzák azt, hogy fél évszázaddal az alapítás után ma is bizonygatni kell a lakosságnak, hogy az összefogásnak van értelme, haszna, hozadéka, és ezeknél jóval kevesebb a negatívuma. Az EU számára a jelenkor legnagyobb kihívása még mindig az, hogy megnyerje az európai közvélemény támogatását az európai integráció ügye mellett. Pedig az unió atyjának tartott Monnet már 55 évvel ezelőtt, 1952-ben megmondta: "Nem államok közötti koalíciót akarunk, hanem polgárok közti uniót."
E törekvés változatlan érvényességére tesz kísérletet a huszonhét tagország vezetője március 25-én az ötvenéves évfordulós nyilatkozatban. Sokak szerint azonban a korábbinál is nehezebb lesz meggyőzni a növekvő számúnak tűnő kétkedőket olyan problémák között, mint a leszavazott, sokak szerint a nemzeti jogköröket túlságosan csorbító alkotmány, az intézményes és bővítési feszültségek, a schengeni övezet kibővítésének akadozása, a munkanélküliség stagnálása, a bevándorlási problémák, az új tagállamokból érkező olcsó munkaerővel kapcsolatos nehézségek - körítve mindez az újonnan csatlakozottak és a belépésre pályázók legalábbis ideiglenes csalódottságával.
