Augusztus 20. tiszteletére tartott ünnepi közgyűlésen vehette át a Székesfehérvár Díszpolgára címet dr. Glósz Ervin plébános. Dr. Glósz Ervin számos értéket adott a városnak, vezetésével emeletes plébánia épült Öreghegyen, újra felépítették a Donát kápolnát. De nem csak épületek őrzik munkáját, hiszen leki erőt adott az elesetteknek is: évtizedekig kórházlelkészként és börtönlelkészként szolgált.
- Hogyan fogadta, hogy díszpolgári címmel ismerte el a munkáját Székesfehérvár?
- Örültem, hogy észrevették a papot is. Új épületeket hoztunk létre és olyan közösségeket, akik építették a várost: ez lehet objektív módon figyelemre méltó. Ha itt lett volna más, hasonló buzgóságú ember, akkor ugyanezt csinálta volna. Nem az én személyemnek szól tehát a díszpolgári cím, hanem az egyház elismerése.
- Hol töltötte a gyerekkorát? Mikor határozta el, hogy a papi szolgálatot választja?
- Budai vagyok, Svábhegyen, a Mártonhegyi úton laktunk. Édesapám gimnáziumi tanár volt, klasszika-filológus, édesanyám tanárnő. Édesapám igaz, magyar ember volt, Erdélyből származott, Székelyföldről. Az egész családja Székelyudvarhelyen lakott, apám még a Csíksomlyói gimnáziumban érettségizett, nagyapám ott volt könyvtáros és tanár. Anyám a Jászságból származik. Én a ciszterekhez jártam a budai Szent Imre Gimnáziumba, majd az érettségi után beléptem a rendbe. Apám örült neki, ő is szerzetesnek készült valamikor, így öröklődött ez a hajlam. Két évet töltöttem Zircen, majd amikor feloszlatták a szerzetesrendeket, Fehérvárra kerültem.
- Hogyan emlékszik vissza papi szolgálatának kezdeteire Székesfehérváron?
- Régen 30-40 ezres város volt Fehérvár, amikor én idekerültem, már "felfújták": idetelepítették a környékbeli embereket, épültek a panelek. Negyven évvel ezelőtt a Prohászka templomban kezdtem a szolgálatot, ott voltam nyolc évig, most pedig 33. éve vagyok Öreghegyen. A Prohászkában jó élet volt, sok hívő keresett fel minket, sokan voltak a szentmisén vasárnap is, négy-vagy öt szentmisét is tartottunk. Öreghegyen, amikor idejöttem, még egy kis présházban lakott a plébános, a városrész kiépítetlen szőlőhegy volt. Egy év alatt társadalmi munkában építettük fel az emeletes plebániát: nem számlákkal és nyugtákkal, hanem szeretetből. Harminc év alatt sok minden változott Öreghegyen, Fehérvár "Rózsadombja" lett, össze sem lehet hasonlítani azzal az Öregheggyel, ami akkoriban volt.
- Hogyan jött az ötlet, hogy felelevenítve a hagyományokat, újra felépítsék a háborúban megsemmisült Donát kápolnát?
- Előtte három évig jártunk ki misézni a helyszínre, 150-200 ember jött össze ezekre az alkalmakra azzal a reménnyel, hogy egyszer majd építkezünk is. Rendkívül egységes volt akkoriban az öreghegyi közösség, szerettük egymást és szerettük a jövőnket, ennek is köszönhető, hogy egy év alatt felépült a kápolna. 1993-ban tettük le az alapkövet és 1994-ben Nándor püspök már felszentelte a kápolnát. Attól kezdve minden szombat délután tartunk itt szentmisét.
- Mikor alakult ki Fehérváron a Donát-kultusz?
- Tudni kell, hogy két Donát van: akit mi ünneplünk augusztus első vasárnapján, római katonatiszt volt, kivégeztek Krisztusért Traianus császár idejében, úgynevezett "katakombamártír" volt. Amikor a jezsuiták Németországban rendházat és templomot építettek, a pápa nekik küldte el ennek a katakomba Szentnek a csontjait. Svábokkal telepítették be Öreghegyet, Fehérvárra az ő közvetítésükkel került a Donát kultusz, 1733-ban felépítették azt a kis barokk kápolnát, amit fényképről ismerünk. A kápolna a második világháborúban semmisült meg, katonai megfigyelőhely volt, így a földdel tették egyenlővé, a helyén hatalmas bombakráter volt.
- A díszpolgári cím átadásán, a méltatásban elhangzott, hogy börtönlelkészként is dolgozott..
- Előbb kezdtem bejárni a börtönökbe, mint ahogy az állam börtönlelkészséget létesített. Értem jött egy kedves százados, hogy most már be lehet lépni a börtönbe és kérdezte, hogy jönnék-e a rabokat látogatni? Egészen az utóbbi időkig jártam. Úgy csináltam, hogy egy-egy órát szenteltem a női, illetve a férfi elítéltekel való beszélgetésnek. Kétszer egy évben tartottam szentmisét a börtönben, karácsonykor és húsvétkor. Egy sarkot felszenteltem, vittem egy szép feszületet, képet, térdeplőt. Örömmel töltött el, hogy mindig sokan jöttek el.
- Úgy tudom, a kórházba a mai napig bejár betegeket látogatni.
- Negyven éve járok a kórházba a betegekhez, korábban minden vasárnap délutánt ott töltöttem. Először nagyon nehéz volt, a kommunizmus alatt hallani sem akartak róla, hogy a papok betegeket látogassanak. Volt olyan doktornő, aki azt mondta, hogy ha nem hagyom el a kórtermet, akkor a beteghordókkal vitet ki: ilyen szellemiség uralkodott. Kezdetben a püspöki kinevezésem megvolt, de az állam nem ismerte el. Ha elkaptak, akkor kitettek. Ahogy enyhült a rezsim - még a rendszerváltás előtt egy pár évvel - megkaptam a hivatalos papírt, hogy bármikor látogathatom a betegeket, csak este fél hétkor fejezzem be. Most is járok a kórházba és sajnos azt látom, hogy a mostani állapotok rosszabbak az egészségügyben, mint bármikor korábban. Tönkretették Magyarországot.
- Hogyan látja a mostani hitéletet a korábbi évekkel összehasonlítva?
- A Rákosi, meg a Kádár korszak "behajtotta" az embereket a templomba, valahogy úgy gondolkodhattak az emberek, hogy "ezeknek a gazembernek nem lehet igaza, mégiscsak a papoknak van igazuk". Ez a mostani világ nem kedvez ennek, nincs ellenség, az emberek közömbösek. Annak idején sok növendék volt, most alig van gyerek. Amikor egy kicsi szabadság jött, mindjárt megteltek a templomok, most elközömbösödnek az emberek. Rosszabb állapotban vagyunk erkölcsileg, mint a Kádár-korszakban, mert akkor még élt a nemzedék, aki megélte a hitét, most teljesen új társadalom van. Ma is vannak hősök, szentek, de az átlag magyar sajnos nagyon rossz állapotban van.
