Püspök úr, Ferenc pápa a hivatások 57. világnapjára, május 3-ára írt üzenetében az egyházi hivatás kulcsszavairól elmélkedik. Ezek a szavak hogyan tükrözik Jézus meghívását az elkötelezett életre?
Amikor az Egyház meghirdeti a hivatások világnapját, elsősorban arra hívja a templomba járókat, a hívőket, hogy papi és szerzetesi hivatásokért imádkozzanak. Azonban látnunk kell, hogy sokféle hivatása van az embernek, és minden hivatásnak a titka ugyanaz. Ha ezt a titkot meg akarjuk érteni, és szemlélni akarjuk, akkor meg kell értenünk a búzamag történetét. Jézus arra tanít bennünket, hogyha a búzamag nem esik a jó földbe és nem hal el, akkor egyedül marad. De ha elhal, akkor sokszoros, akár százszoros termést is hoz. Minden hivatásnak a lényege, a titka, hogy az ember odaadja, odaajándékozza az életét. Az egyházi hivatásban, a papi hivatásban ez a hívó szó, ennek az értelmében kell alakítani az életünket, és így formálni. Tehát, amikor egyházi hivatásról gondolkodunk, akkor arról a titokról beszélünk, hogy Jézus hívását meghallotta valaki, ez megragadta a lelkét, oda akarja ajándékozni önmagát Jézusnak, Őt akarja követni egész életében. Ennek a hivatásnak az Istenben, Jézusban van az alapja. Erre építhetjük természetesen az erős, szilárd, biztos és rendíthetetlen hitünket.
Jézus tanítványai is féltek a viharban, a jelenlegi járvány okozta helyzet is sokféle félelmet erősít fel, a meghívottakban is. Nehéz elfogadni, hogy életutunk nem a kiszámítható dolgok matematikai eredménye. Éppen ellenkezőleg, sokszor az ismeretlen partot, „jelöli ki” Isten, ami felé haladnunk kell – írja a Szentatya.
Az életben az embert mindig csábítja valami, hogy kiszámíthatóvá tegye a jövőt, a bekövetkező eseményeket, amelyre fel akar készülni. Azt látni kell, hogy aki hivatásában Istennek, az emberek szolgálatára szánja oda az életét, ez egy egészen sajátos életutat jár be. Nem szabad összekevernünk az egyházi hivatást azzal az élettel, ami nagyon szép és fontos, de elsősorban valamiféle humanitárius szolgálatot vállal föl. Ami többé kevésbé kiszámítható, amit már megszoktunk, aminek minden egyes lépését pontosan tudjuk, hogy esetleg bizonyos idő múlva hova fogunk elérni, kiket tudunk segíteni, hova tudunk eljuttatni másokat. Szóval nem egy humanitárius célhoz hasonló élet az egyházi élet, hanem valami egészen más. Hiszen Jézus szeretetéért próbáljuk szolgálni az embereket, és Jézusnak akarjuk odaadni az életünket. Tehát ez a titok a személyes kapcsolat, az önátadás, amelyben a meghívást meghalló és elfogadó ember Jézus szolgálatára adja teljes emberi mivoltát. Az odaadás a titka ennek az életnek. Olyan szép a Szentírásnak az a mondata, amelyet aztán Szent II. János Pál pápa is sokszor ismételt:
Ne féljetek!
Az ember megrémül, amikor egy nagy döntést kell hoznia, amikor úgy kell dönteni, hogy azt nem lehet visszavonni, az végérvényes, megváltoztathatatlan elhatározás az életében. Természetes, ha csak a magunk erejére hagyatkozunk, akkor saját tapasztalataink határozzák meg a gondolkodásmódunkat. Akkor minden okunk megvan arra, hogy féljünk, ahogy az apostolok is féltették életüket, és kétségbeestek. De Jézus szava nemcsak az apostoloknak szól a hánykolódó csónakban, a hullámzó tengeren, hanem mindannyiunknak: ne féljetek, aki oda akarja adni az életét, és naponta megpróbálja nekem adni, az meg fogja találni az örömét és békét talál.
Ferenc pápa arra is rámutat, amikor arra kapunk meghívást, hogy elhagyjuk életünk biztos „partját” és felvállaljunk egy új életállapotot, mint a házasság, a felszentelt papság, a megszentelt élet, az első reakciónk gyakran a hitetlenkedés kísértése. Nem lehet, hogy ez a hivatás nekem való...
Minden hivatásban ott van a megkísértettség, és az ember egész életét végigkíséri a bizonytalankodással való viaskodás. Mindig mindenben elbizonytalanodunk, keressük, hogy vajon tényleg azon az úton járunk-e, ami nekünk való.
A mai ember talán még inkább ki van ennek az érzésnek szolgáltatva, amióta az életpálya megváltozott. Korábban akár egész munkás életét valaki egyetlen munkahelyen tölthette el, ma erre szinte semmi esélye sincs. Minden változik, minden mozog, minden forgásban van. A hivatás azonban mégis valami állandóságot jelent, vállalva mindig a megkísértettséget, a kiszolgáltatottságot, a bizonytalanságot. De azzal a bizonyossággal, hogy életem horgonyát Jézusba vetettem, Jézus kezét fogom, és ő vezet végig engem azon az úton, amit Ő jelölt ki számomra. Aki mindvégig kitart, az üdvözül. Az, aki képes mindvégig ezen az úton maradni, az tudja követni Jézust egész életében. Tehát ismétlem, ez a hivatásunk titka, amit meg kell értenünk, hogy Istenre bízzuk az életünket, hogy hű legyek Hozzá úgy, ahogy Ő akarja, nem ahogy én kigondolom magamnak. Önmagamat elveszítve kell neki ajándékoznom magamat. A hitnek ez a nagy értéke, a sértettséggel, az elbizonytalanodással szemben. Ebben a biztos hitben tudjuk úgy leélni az életünket, hogy nem engedünk a kísértésnek.
Minden hivatás kötelezettségvállalással jár, ami nem könnyű, ezért választotta üzenetében a pápa harmadik kifejezésként a „fáradtságot”. Arra figyelmeztet, ne hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a jelenlegi és jövőbeli nehézségek terhe, hanem szegezzük tekintetünket Jézusra. Mit jelent ez?
Ez a világ nemcsak a maga csábításaival, hanem azzal, hogy humanitárius jólétet építünk, könnyen viszi az embert arra az útra, hogy a fáradtság, a sikertelenség, a kudarc elszippantja az energiáit. Magára marad saját gyengeségével. Azt kell látni, hogy talán nincs is értelme az életének, mert földi célokért küzd, a földi eredmények vonzásában telik az élete. Kétségtelen, felelősek vagyunk egymásért, felelősek vagyunk azért, hogy ezt a világot jobbá és szebbé tegyük, és minden ember számára boldogabb és élhetőbb életet tudjunk biztosítani. De a hivatását élő embernek Jézussal élő embernek kell lennie, úgy, ahogy a szőlő a szőlőtőkéből él. Mi nem valami emberi közösséget akarunk pusztán csak jobbá tenni, hanem ebben a világban Isten országát akarjuk építeni. Azt az országot, amely igazság, béke, öröm a Szentlélekben. Olyat szeretnénk átadni, hordozni a hit által, ami a fáradtságot, a kísértéseket, a kudarcokat el tudja viselni, és fölül tud ezeken emelkedni.
A megszokás mellett a bizonytalanság, a jövőtől való félelem is ki tudja oltani a „hivatás tüzét”. A hivatások világnapjára írt üzenete végén Ferenc pápa ezért bátorságra és hálaadásra buzdít.
Nagyon lényeges dolog, hogy az életünkben ott legyen a mindennapi imádság. Nem egy imának az elmondása, hanem az egész lelkünk, életünk legyen átitatva imádsággal. Fontos, hogy elmélkedő életet éljünk, hogy szemléljük a Szűzanyát, szemléljük a szenteket, hogy ők mit tettek és mit tennének az én helyemben, és próbáljuk ugyanazt követni és tenni. Nagyon fontos, hogy ezeknek a hivatásoknak az alapjai szilárdan beépüljenek az ember életébe. Ha közülük bármelyik is gyengévé válik bennünk, képtelenek leszünk a küldetést teljesíteni. Képtelenek leszünk legyőzni azt az érzést, amelyet Ferenc pápa valamiféle fáradtságként határozott meg. Jézussal előre tudunk jutni, ő egy külön cél felé próbál vezetni bennünket, egy külön cél elérését mutatja meg számunkra.
