"Istenért az embereknek és az emberekért az Istennek”

 Pro Civitate díjat vehetett át az augusztusi ünnepi közgyűlésen Kiss János nagypraepost atya, akit eddig mindenhol szerettek, ahol csak megfordult papi hivatása során. Székesfehérvár mellett a Fejér megyei Tabajdon – ahol díszpolgár lett - és Móron is hosszú időre lelki támaszt nyújtott az embereknek.  Kiss János atya fő feladatának tekinti a gyóntatást, sokan keresik fel, így általában 9-10 órás napi kötelezettséget teljesít ma is annak ellenére, hogy eddigi élete során sokat betegeskedett.

„Anyai nagyanyám már Székesfehérváron lakott, a szüleim is itt ismerkedtek meg. Apám katonatiszt volt, a házasság után Nagykőrösre, majd Ceglédre helyezték, ott jártam elemi iskolába, majd gimnáziumba. A Ceglédi állami gimnáziumban jó tanárok voltak, sok jól képzett ember került ki innen” – mondja gyökereiről és ifjúkori éveiről a praepost atya.

- Mikor kezdte el foglalkoztatni a papi hivatás gondolata?

- 14 évesen már elkezdett foglalkoztatni a papi hivatás. A szüleim is elkötelezetten élték a hitüket, a rokonságban és a szüleim baráti körében is ezt láttam. Ennek ellenére, amikor érettségi után bejelentettem, hogy pap leszek, apám meghökkent, valószínűleg más tervei voltak velem… Tudni kell ehhez, hogy csak ketten voltunk testvérek - a bátyámmal komoly korkülönbség volt köztünk – a testvérem hősi halált halt. Érettségi után teológiára jelentkeztem Vácra, sajnos két évvel később megbetegedtem, 6 hónapig feküdtem egyhuzamban, reménytelennek tartották a gyógyulásomat. Szívbelhártya gyulladásom volt, eltanácsoltak, de a betegségem csak megerősített. Úgy fogalmaztam meg magamban, hogy „ pap akarok lenni az Istenért az embereknek és az emberekért az Istennek”

- Hogyan lett végül pap?

- Hosszas betegeskedés után felgyógyultam és felvettek a szegedi szemináriumba. 1954-ben a Szegedi Dómban szenteltek pappá, majd egy tanyaközpontba helyeztek Zákányszékre, Szegedtől délre - másfél évig voltam ott. Becsületes, példaértékű, szorgalmas életet éltek a tanyavilág lakói, akiktől csak tanulni lehetett hitet, magyarságot, felelősségtudatot. Ezután Békésszentandráson töltöttem fél évet, majd Debrecenbe kerültem. Harmincezer katolikus lehetett ott akkor.

- Hogyan érezte magát a „kálvinista Rómában”?

- Mint mindenhol, itt is jó kapcsolatom volt a másvallásúakkal. Öt évet töltöttem Debrecenben, utána következett Vésztő, ott már plébános voltam egy 10 ezer lakosú nagyközségben, igaz, mindössze 1000 katolikus hívő élt ott. Vésztőn ismét elkezdtem betegeskedni, és a debreceni klinikus barátaim azt tanácsolták, menjek át a Dunántúlra, hátha jót tesz az egészségemnek a klímaváltozás. Tizenegy évet töltöttem Tabajdon, ahol a mintegy 300 katolikus hívővel szinte egy családdá lettünk. Innen 1975-ben kerültem Mórra, a várost mai is otthonomnak érzem, nagyon szerettem ott.

- Bizonyára a hívek is nagyon szeretik Önt, 2003-ban Fejér megye díszpolgára, 2004-ben Tabajd díszpolgára, 2005-ben pedig „Pro Civitate” díjjal elismert „fehérvári” lett.

- 1984-ben kerültem a székesfehérvári püspökségre, Szakos Gyula püspökatya akkor már három éve betegeskedett, de kitartottunk mellette, segítettük munkájában. 1986-ban Kerényi Ottót nyugdíjazták, akkor nevezett ki Szakos püspökatya plébánossá, valamint betöltöttem a tisztségemet, mint irodaigazgató a püspökségen. Később Takács Nándor püspök is megerősített. 1993-ban ismét romlott az egészségi állapotom, pacemaker-t ültettek be, felmentésemet kértem, egy évre rá kaptam meg. 1995-től mint provicarius segítettem lehetőségemhez mérten a főpásztort, Nándor püspök általános helynökévé nevezett ki, majd Spányi Antal ismét kinevezett. Örömmel tölt el, hogy számítanak rám, hogy elnyertem a bizalmát, igyekszem segítségére lenni. A „Pro Civitate” díjjal járó elismerést, köszönetet nem kerestem, lelkipásztor vagyok, a hívek lelki vezetése, az emberekkel való törődés számomra a legfontosabb.