A franciák, a németek és a britek újabban folyton együtt nyomulnak. Egyesek szerint a három ország szövetsége felváltani készül az EU-ban a hagyományos francia-német tengelyt. De van ennek valódi realitása egy huszonöt tagú Európában?
Az Európai Unióban hagyományosan vezető szerepe van a francia-német szövetségnek. Sőt, részben éppen a francia-német megbékélés volt az európai integráció célja: hogy a két ország rivalizálása soha többet ne rombolhassa le Európát. A közösség történetében Párizs és Berlin (Bonn) együttműködése volt a motor. Durván leegyszerűsítve: leginkább az történt, amit ők elhatároztak, méghozzá azzal a munkamegosztással - megint egyszerűsítve -, hogy a franciák vezettek, a németek meg kifizették a cehhet.
Ez a modell nagyjából a hidegháború végével borult. A német újraegyesítés megváltoztatta a hatalmi egyensúlyt a két ország között, és a németek évtizedeken át hivatalos szintre emelt háborús bűntudata is egyre nehezebben tette tarthatóvá a munkamegosztást. Egyéb tényezők mellett a mostani bővítés is szög az együttműködés koporsójába: a huszonöt tagú unióban ez a két ország már nem tudja úgy rákényszeríteni akaratát a többiekre, mint tehette hat, tizenegy vagy akár tizenöt taggal.
Francia-német-brit tengely
Az elmúlt hónapokban többször úgy tűnt, hogy a francia-német tengelyt francia-német-brit együttműködés válthatja fel. Az iraki háború kapcsán ugyan ezek az országok élesen eltérő álláspontot vettek fel, sőt a hírek szerint a vezetők hónapokig nem is beszéltek egymással, de azóta ez megváltozott. London, Párizs és Berlin 2003 utolsó hónapjaiban sikeresen egyeztette álláspontját egy sor kérdésben, így az alkotmányozó konferencián is. Például hármuk megegyezésén múlott, hogy az EU decemberben jóváhagyott egy megállapodást, ami sokkal markánsabbá teheti a közös európai védelmet. Utoljára kedden találkozott a három állam külügyminisztere, a hatás kedvéért szinte teljes titokban, hogy "gazdasági kérdésekről" tárgyaljanak. Az európai lapokban nyüzsgésük drámai színt kapott. Jack Straw, a Foreign Office vezetője a Le Figarónak nyilatkozva még olajat is öntött a tűzre, pimasz arroganciával (vagy teljesen kézenfekvően?) "logikusnak" nevezve, hogy a francia-német tengelyhez országa is csatlakozzon.
De egyelőre nem egyértelmű, hogy mindez mennyire valódi: tényleg felválthatja-e a trojka a hagyományosan fontos, de mára erejét vesztett francia-német motort.
Néha beszállhatnak
Egyfelől, noha lehetséges, hogy a motor kifulladóban, a francia és a német vezetés gondolkodását máig a kettős szövetség határozza meg. Jacques Chirac francia elnök és Gerhard Schröder német kancellár együttműködése nehéz kezdés után tavaly éppenséggel egészen beindult: kül- és gazdaságpolitikában és az alkotmányozás legfontosabb kérdéseiben teljesen együtt léptek fel. Az őszi brüsszeli csúcstalálkozó második napján Schröder már ott sem volt, mondván majd jóbarátja, Jacques képviseli a német érdekeket is.
Szóval lehet, hogy a britek néha beszállhatnak, de hogy van-e számukra fix hely egy ilyen stabil és szoros kapcsolatban, az nem magától értetődő. A két elszántan integrációpárti kontinentális állam számára a brit szövetség csak egy bizonyos pontig lehet hasznos: Berlinben és Párizsban pontosan tudják, hogy az euroszkeptikus London soha nem lesz hajlandó őket olyan messzire követni, ameddig ők el akarnak menni. Hosszútávon gondolkodásuk, érdekeik úgyis eltérnek.
Ez a másik dolog. A hagyományos brit különállást nem lehet egyik napról a másikra félresöpörni: az mélyen gyökerező attitűd, amin a hét éve kormányzó Tony Blair sem tudott alapvetően változatni. Anglia szigetország, ahol a kontinenstől, a franciáktól és a németektől való óvakodásnak, a különutas politikának évszázados gyökerei vannak. Az ország különállása az EU-ban intézményes is: Nagy-Britannia nem tagja sem az eurózónának (nem is lesz még jó darabig), sem a határellenőrzést felszámoló Schengen-övezetnek. Nagyon fontos: külpolitikájában továbbra is Washington a legfontosabb fix pont, nem a franciák álmodta erős és Amerikától független Európa.
De csak néha
Egyes elemzők szerint a hármak villogása részben látszat. Műsor. "[Az Európa-barát] Tony Blair érdekelt abban, hogy mindenkinek megmutassa: az iraki háború okozta szakítás Európával, vitája a franciákkal és a németekkel nem a világ vége. Demonstrálni akarja: hahó, itt vagyunk és részt veszünk!" - mondja John Palmer, egy brüsszeli kutatóintézet, az Európai Politikai Központ igazgatója. Palmer szerint ezért nem szabad a hármak magamutogatásának jelentőségét eltúlozni.
Mások megkérdőjelezik, hogy mennyire lehet kitartó a mostani barátkozás. "Valami valóban van. Ott van például [a tavaly megkötött] védelmi megállapodás. De az, hogy [az együttműködést] egyelőre nem kezdte ki semmi, nem jelenti azt, hogy nem is fogja semmi kikezdeni" - mondja egy uniós diplomata, aki szerint a dolog egy picit fel van fújva. "A puding próbája az evés" - mondja, utalva rá, hogy például egy újabb masszív amerikai-európai vitát aligha bírna ki a hármak parádézása.
A legtöbb elemző abban egyetért, hogy ha tartós és kvázi intézményes formát aligha ölthet is a stratégiai érdekellentétek és helyzetbeli különbségek terhelte brit-francia-német szövetség, ad hoc együttműködésre rengeteg lehetőség van. Legújabban például az uniós költségvetés vitájában. Ez szintén egy oldalra állítja a három nettó befizető országot: mindhárman kiadáscsökkentést akarnak. "Mindentől függetlenül egy sor dologban lehet valódi érdekegybeesés, egyetértés a három állam közt. Ami azt illeti, engem inkább az lep meg, hogy eddig olyan ritkán került sor közös fellépésekre" - mondja az előbb idézett John Palmer.
Egyesek szerint a huszonöt tagú EU-nak pont ez a jövője: a taglétszám most már túl nagy, a közösség túl sokszínű ahhoz, hogy egypár állam fix együttműködése a többiekre erőltesse akaratát. Különböző kérdésekben különböző szövetségek születhetnek, de többre aligha van mód. Vagyis: sok kisebb-nagyobb motor válthatja fel az egy nagy erőművet.
