Mindig felkészültnek kell lenni - beszélgetés Burján Gabriellával és Orsival

Ismerjük meg Burján Gabriella hegedűművész, az Alba Regia Szimfonikus Zenekar szólamvezetője és Burján Orsi jazzénekes, a Pálinkálom zenekar alapítójának motivációit!

Ahhoz, hogy megismerjük azt a hegedűművészt, akivel gyakran találkozunk a pódiumon, tudnunk kell azt is, hogy mi volt az indíttatása. Fontos kérdés, hogy egy fiatal miként választ hangszert magának, ami elkíséri a máig.

Nekem ez egy ajándék volt, amit Varró Jánostól kaptam. A Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskolába jártam, és másodikban kiderült, hogy nem igazán megy az ének. Édesapámék elvittek Varró Janóhoz korrepetálásra, és amikor megérkeztünk a harmadik osztályhoz, megkérdezték, hogy milyen hangszeren szeretnék tanulni. Kapásból mondtam, mivel Janó bácsit ismertem, hogy citerázni szeretnék, ő viszont nagyon bölcsen azt mondta erre, hogy ezzel kicsit várjunk, szerinte tehetségesebb vagyok annál, hogy citerázzak, viszont ismer egy nagyon kedves fiatal tanár nénit, Bodó Ildikót, és javasolja, hogy kezdjek el nála hegedülni.

Voltak hullámvölgyek a pályádon, vagy az első pillanattól kezdve tudtad, hogy ez a te hangszered, ez a te utad?

Voltak hegyek, völgyek, sőt egész Marianna árkok, mert valahogy így adta az élet, de amikor az ember kijön egy mély gödörből, mindig valamit tanul, és megerősödve tud tovább lépni.

Melyek voltak azok a megerősítések, amelyek biztossá tették, hogy az általad választott hangszer a hegedű, örökre a tiéd?

Nem kellett megerősítés, mert nem is volt kérdés. Az embernek kialakul egyfajta kapcsolata egy hangszerrel, ami a sajátja, ami ő maga. Minden hangszeres zenész ezt szeretné. Én arra törekszem, hogy olyan természetesen tudjak valamit kezelni, olyan természetesen nyúljak egy tárgyhoz, mintha én magam lennék. Mintha a beszédhangomon szólalnék meg, mintha az énekhangomon tudnám megszólaltatni a hangszert.

Mikor jött el az a pillanat, amikor elgondolkodva, egy szintet elérve azt mondtad, hogy tovább kell lépned?

A zenész pályáról tudni kell, hogy az nem középiskolában dől el. Úgy volt, hogy amikor elkezdtem hegedülni, már bizonyos voltam benne, hogy nekem ezt kell csinálni. Nem volt kérdés, hogy továbblépek-e, úgy alakult az életem, hogy általános iskolásként rákerültem erre az útra, és hegyeken, völgyeken át jártam ezt az utat.

A tanáraid a Hermannban és Budapesten mennyit segítettek ebben?

Nagyon sok tanárom volt, és mind a mai napig mindenkivel tartom a kapcsolatot, és természetesen vannak ma is olyanok, akik nagyon közel állnak hozzám. Egyébként egy tanárváltás következtében mentem Budapestre, mert nem találtunk egymásra, a következő tanárom viszont tudott a pályámon gördíteni.

Melyik az első koncert, amire szívesen emlékszel?

Nagyon érdekes, mert zenészként egy kóruskoncertet szeretnék mondani, mert az éneklés is a szívem csücske volt. Az, hogy egy kórusban énekelhettem, azt csodaként éltem meg, és még felnőttként is feljártam Budapestre, hogy azt a fajta oldott és természetes muzsikálást a magaménak érezhessem. Lovrek Karcsi bácsi kóruskoncertjei voltak a legelsők, amelyek az első nagy élményeket adták, s amelyek meghatározóak az egész életemre.

Egy hegedűművész számára ahhoz, hogy kiteljesedjék, ott van a választás lehetősége, egyéni karrier vagy zenekar. Mindig a zenekar felé húzott a szíved?

Hiába alappillére a zeneoktatásunknak, hogy szólistákat próbálunk nevelni, bele kell nyugodni, hogy nincs annyi lehetőség, ami ezt lehetővé tenné. Hiába állítjuk ki vizsgázni szólóban a gyerekeket, de mégis, a végzett muzsikusok nagy része zenekarban fog tudni elhelyezkedni. Az élet ezt adja. Nyilván mindenki vágyik szólista karrierre, így indulunk neki a zenetanulásnak. A cél közös, szeretnénk eljutni a zeneakadémiára, ott végezni, majd koncertezni. Van vonósnégyes, kamarazenekar, ahol jelen lehet a muzsikus a tudás, a művészet szintjén.

Az Alba Regia Szimfonikus Zenekar természetes választás volt számodra?

Annyiban igen, hogy itt élek, tehát magától értetődő volt, hogy a próbajáték után itt játsszak. Amikor elvégeztem a főiskolát, hazaköltöztem Budapestről, és akkor kezdtem el játszani a szimfonikus zenekarban. Drahos Béla hívott, először kisegíteni, majd állandó tag lettem. Közben jött a színház is, ebben az időszakban jártam a Vörösmarty Színház színi iskolájába, és mellette a Pécsi Egyetem zeneterapeuta szakára is. Együtt csináltam a zenekart, illetve a két iskolát.

Folyamatosan lépdeltél a felfelé a zenekaron belül, azon a bizonyos grádicson. Egy ilyen fajsúlyos zenekarban szólamvezetőnek lenni már rang. Mennyi változást hoz a zenészben évről-évre a szintváltás, annak tükrében, hogy a tagok, illetve a művészeti vezetés is folyamatosan cserélődött az elmúlt időszakban?

Szólamvezetőnek lenni nagy megtiszteltetés, komoly feladat. Ha arról beszélünk, hogy milyen különbség van a szólisták és a zenekari tagok között, akkor elmondhatom, hogy szólamvezetőként abba a játékba kell a többieknek betagozódniuk, amit ő játszik. Ez egy fantasztikus lehetőség, komoly kihívásnak, szakmai fejlődési lehetőségnek élem meg, hogy mindig felkészültnek kell lenni.

A vonósnégyes teljesen más műfaj. A csapatotokkal járjátok az országot. Mi a különleges egy vonósnégyesben?

A vonósnégyesben minden hangszerből egy van, tehát tulajdonképpen mindenki szólista, és együtt, a másikra figyelve, összeadva alkot egy egészet. Csodálatos dolog, amikor négy zenész egy kerek egészet tud alkotni. A mi vonósnégyesünk azzal a céllal indult el, hogy a szólamvezetők gyakorolják az együtt játékot, ami a zenekarban egyébként működik, hiszen nekem ugyanúgy figyelnem kell az első hegedűsre, a brácsás és a csellista szólamvezetőkre, mint amikor egy vonósnégyesben ülünk együtt.

Állandóságot képvisel az életedben a színház is. Mint színházjáró ember, nagy örömmel fedeztem fel azokat a darabokat, amelyeket zeneszerzőként jegyzel, másfelől amelyekben magad is szerepelsz. Az Állatkerti történetben például a lányod, Sára is ott lesz, ahogy Varró Janó is szerepel benne, aki mint tudjuk, fontos szerepet játszott az életedben. Ott van még nekünk a Kalandok Zenebóniában, illetve az Odaadó hívetek Surik is. Hogyan jött, illetve maradt meg a színház?

A Kalandok Zenebóniában darabba csak belecsöppentem. Ehhez hozzátartozik, hogy Kozáry Feri tanított a színiiskolában, innét van a kapcsolatunk. Az iskolát végül nem fejeztem be, hiszen férjhez mentem, majd jöttek a gyerekek, és emellett akkor volt a moszkvai kitérőnk is. Azért valamit konyítok a színházhoz is, nagy szerelem volt gyerekkorom óta, és a húgom, Orsi életében is komoly szerepet játszott mindig.

Ulickaja darabja az Odaadó hívetek Surik, egy zseniális történet, Kerkay Rita rendezésében. Miként sikerült kiegészíteni ezt a darabot úgy, hogy a zene is fajsúlyos szerepet kapjon?

Az, hogy Ritával együtt dolgozhatok, számomra nagyon nagy boldogság. Készültünk erre, pedig véletlen volt, hiszen ő látott engem az Állatkerti történetben, és akkor jutott az eszébe, hogy az Ulickaja zenéjét én valósítsam meg. Fantasztikus dolog, ha az ember része lehet egy folyamatnak, egy olyan alkotási folyamatnak, amiből aztán egy remek előadás születik.

Az Állatkerti történetről már beszéltünk röviden, ez is egy olyan zseniális történet, ami a gyerekek legnagyobb örömére mindig visszatér.

Már nem is tudom hányadik előadás, amit Kozáry Ferivel együtt csinálunk a gyerekeknek. Ez egy interaktív előadás, és próbálunk arra figyelni, hogy minőségében, zeneileg, beszédben, megvalósításban és kifejezésben is lekössük és megmozgassuk a fiatalokat. Fontos témákról szól, benne van a környezetvédelem, a természettel való kapcsolat, az állatok ismerete egyaránt.

Kivételes szerepet játszik az életedben a tanítás és a zeneterápia is.

Pedagógusnak lenni gyönyörű feladat, hiszen az ember nemcsak a saját tárgyát tanítja. Én nemcsak kifejezetten és csak hegedülni tanítom a gyermekeket, hiszen ők a teljes személyiségükkel, a mindennapjaikkal jönnek hozzám, az érzéseikkel, a világgal, amiben élnek. Ezt látni és ebbe bepillantást nyerni egy fantasztikus dolog. Ha kialakul a pedagógus és a gyermek között egy jó kapcsolat, akkor az maga egy csoda, mert minden egyes ember csodálatos, úgy ahogy van. Tudunk egy mintát adni tanárként, nemcsak a tantárgyakat, hanem azt is, hogyan látjuk a világot. Hegedűt, zenét tanítani egy nagyszerű dolog, mert csak mi vagyunk ott ketten, ő és én. Hetente kétszer fél órát tudok foglalkozni egy-egy gyerekkel, és ha belegondolunk abba, hogy ebben a felgyorsult világban a szülők mennyit dolgoznak, mennyi feladatuk van, akkor ez egy nagy lehetőség. Az első dolog, amit én is megtanultam a tanáraimtól, hogy a tanítás csak akkor működik, ha benne van a szeretet és a másik ember iránti tisztelet. A zeneterápia is ugyanígy működik, hiszen a zene erejével tudunk hatni a lélekre, és így kibontakozhatnak az érzések és élmények, kialakulhat a bizalmi helyzet a terápiás kapcsolatban, amikor emberek megnyílnak és elmondják, milyen problémáik vannak, milyen az életük, és ez hatalmas felelősség. Nagyon jó, hogy minden a bizalomra épül, aminek ugyanúgy elengedhetetlen része az, hogy a másikat tiszteljük és szeressük.

Essék szó a családról is, hiszen édesapád Burján Zsigmond operatőr-rendező, a testvéred Orsi egy egészen kiváló énekes, a nagyfiad és a lányaid már a sport, a művészet és színpad küszöbén toporognak. Milyen egy ilyen művészcsaládban édesanyának lenni?

Én eleve csodálom a gyerekeimet, és amikor van időm, mert akárhogy is csinálunk ilyen sok mindent, a legfontosabb mindig, hogy velük mi van. A lényeg, hogy őket elindítsuk megfelelőképpen az életben, ellássuk olyan kis motyókkal, amikből életük végéig jól tudnak táplálkozni. Látni, hogyan alakul ki egy élet, hogyan nő benne az értelem, miként fejlődik akár a Sári, aki abszolút profi módon, biztosan mozog a színpadon és nagyon élvezi, Anna, aki ír, és két meseíró versenyt is megnyert idén, aki emellett nagyon szeret olvasni, citerázik és hegedül, a fiam Ádám, aki mindamellett, hogy sportol, kempózik és nagyszerű eredményeket ér el, de emellett trombitál és fantasztikus verseket ír. Tehát csak azt tudom mondani, hogy csodálom őket, és fantasztikus az ő anyukájuknak lenni.

Orsi mindig újratervez, de a zene marad

Emlékszem rád még a népdaléneklős, kórusos korszakból: két fonott copf, és az „Álom esett a szememre…” kezdetű népdal, amit a Canticum Novum női karának tanítottál, hogy majd ezt énekelve sétáljanak fel a színpadra egy írországi fesztiválon.

Mikor is volt az? Talán húsz éve!

Azóta sokfelé vitt az utad, és a zene lett a hivatásod. Magyar egyetemek után évekig tanultál holland konzervatóriumokban is, majd hazajöttél. Most Fehérváron laksz?

A saját otthonom már Budapesten van, de amikor hazalátogatok, édesanyámnál lakom, ahol a nővérem, Gabi is a családjával. Ez egy többgenerációs családi ház, itt nőttem fel.

Ismerve a családot, ez a hely önmagában egy konzervatórium.

Azért ne túlozzunk! De tény, hogy a nővérem gyerekei is mind zenélnek. Ádámka trombitál, Annácska hegedül és fuvolázik gyönyörűen, Sárika pedig nagyon szépen zongorázik. Ott tartok rendszeresen kóruspróbákat, egy nagyon lelkes énekes közösségnek. Amikor négy évvel ezelőtt hazaköltöztem Hollandiából, megkerestek zenekedvelő IBM dolgozók, hogy szeretnének egy kórust létrehozni. Mivel karvezetés diplomám is van, és korábban már vezettem kórust, szívesen belevágtam a feladatba, és azóta is nagyon szépen működünk. Hollandiában egyébként három kórusom is volt: két holland, és létrehoztam az Amszterdami Magyar Kórust. Ez volt az első magyar kórus a városban.

Olyan sok magyar él ott, hogy külön kórust is össze lehetett válogatni?

Nagyon sok magyar van, nem volt nehéz dolgom! Persze kellett segítség, szerencsére megismertem ott Alföldy Marit, aki az Amszterdami Magyar Szalon vezetője, és egyébként egy csodálatos műfordító. A szalon kulturális programokat szervez itt magyaroknak, vagy magyar témában bárkinek. Havonta jártam ide, sokan találkoztunk itt, és nem csak mi, magyarok. A szalon hirdette meg a kórusban éneklés lehetőségét, és bár sajnos már nem én vezetem, az ottani magyar kórus azóta is töretlenül működik, és erre nagyon büszke vagyok! Két és fél évig voltam a vezetője, de aztán úgy hozta a sors, hogy hazaköltöztem.

Gyerekként a családban egyértelmű volt, hogy zenéltek, énekeltek?

Egyáltalán nem volt az, mert Gabi és én előttem senki nem volt zenész a családban. Máig nem értem, hogy a nővéren és én hogyan lettünk azok. Talán annak lehet betudni a dolgot, hogy nagyon sok, nagyon jó minőségű bakelitünk volt otthon. Ritkán hallgattunk rádiót, viszont ha volt rádió vagy tévé, akkor csak minőségi műsor volt. A zenei albumok, amiket a kezünkbe vettünk, csupa jó zene volt: Gerschwin, Kodály, Bartók, és a többi nagy. Mindkét szülőm igényes volt, és szerencsére kaptunk elég impulzust, és fogékonyak voltunk rá. Nem is tudnék mást elképzelni, mint hogy zenével foglalkozom. A szüleim nem gátoltak semmiben. Amikor négyévesen kitaláltam, hogy hárfázni akarok, csak az akadályozott meg, hogy nem volt éppen hárfatanár a zeneiskolában. Gondolták, hogy jó lesz a zongora is. Aztán kitaláltam, hogy népi táncolni akarok, mondták, hogy jól van kislányom, népi táncolj! Kitaláltam, hogy népi énekelni akarok, hát ezt is megtehettem. Aztán amikor jazzénekelni akartam, senki nem beszélt le róla. Senki nem mondta azt, hogy ne legyek művész, mondván, hogy az bizonytalan életpálya, tettem, amit akartam. Amikor kitaláltam, hogy elmegyek Amsterdamba jazzéneket tanulni, akkor mindenki mondta, hogy persze!

Édesapád operatőr, a Fehérvár Televízió munkatársa, és több történelmi témájú dokumentumfilm rendezője, édesanyád pedig programozó matematikus. Érdekes, hogy egy olyan családban, ahol a zene inkább élvezeti szinten van meg, neked meg sem fordult a fejedben más hivatás a zenein kívül.

Voltak más ötleteim is, például egy időben etológus akartam lenni, de komolyan, úgy igazán csak a zene volt bennem, ezt követtem, különösebb tervek nélkül.

Amszterdam hogyan jött a képbe?

Már volt egy akkor ének-zene karvezetés diplomám, és egy angol nyelvtanári másoddiplomám, de mindig szerettem volna jazzéneket tanulni. Úgy alakultak az életkörülményeim is, hogy mehetnékem lett külföldre, mindig vonzott, hogy külföldön tanuljak. Grazba és Amsterdamba jelentkeztem, mindkét konzervatórium európai hírű, ráadásul mindkét helyen tanultak ismerősem, barátaim. Végül Amsterdamba vettek fel, így utaztam Hollandiába.

Magyarként Amszterdamba csöppenni mennyire volt nehéz?

Eleve nyitott vagyok különböző kultúrákra, és ezért nagyon izgalmas volt. A konzervatóriumnak kevesebb, mint a fele holland hallgató, a nagyobb rész a világ minden tájáról érkezett, így aztán bennem semmi feltűnő nem volt. Talán annyi volt az érdekes, hogy az én évfolyamomon a jazzénekesek közül csak én nem voltam holland. Volt, ami borzasztó nehéz volt az elején, például a lakáskeresés, regisztráció, munkakeresés. Mindezzel együtt az eleje eufória volt, a honvágy csak később jött.

Ösztöndíjjal tanultál, de dolgozni is kellett?

Az európai uniós tagállamokból érkezőknek járt az ösztöndíj, amennyiben volt heti tizenkettő órás bejelentett munkájuk. Ez heti másfél napot jelentett.

Mi volt ez a munka?

Az első munkahelyem egy csodálatos modern épületben volt, a központi könyvtárban, itt voltam vécésnéni. Elég jó pénz jött belőle, plusz még szociális támogatást is kaptam, hiszen látták, hogy a szüleim európai viszonylatban keveset keresnek.

A konzervatórium mellett ez elég éles váltás lehetett….

Ez úgy jött, hogy a konzervatórium mellett állt a könyvtár, és sokan jártak ide a konziból takarítani. Ők segítettek itt munkát kapni. Egy török főnökünk volt, aki meglátott, és mondta, hogy akkor jövő héten kezdhetek a vécén! Ez azt jelentette, hogy ott kellett ülnöm, tisztán tartani a helyiséget és gyűjteni a húszcenteseket. Nagyon érdekes, és sokszor nem kellemes tapasztalat volt. Mivel nyitott könyvtár volt, és közel volt a központi pályaudvar, bárki bejöhetett, sokszor hajléktalanok is. Amikor visszamegyek Amszterdamba, felismerem az utcán a törzsvendégeimet, ahogy sétálgatnak a batyujukkal. De bejártak ide tisztálkodni mások is. Volt például egy férfi, aki legalább kétszer bejött naponta, és aki után rendszeresen fel kellett takarítani, mert mindent összefröcskölt vízzel. Nem értettem, de aztán rájöttem egy pár hónap után, hogy ő idejár imádkozni. Pont azon az emeleten volt a muzulmánoknak fenntartva egy kis szőnyeg, ahol a helyes irányba fordulva imádkozhatnak. A muzulmánoknak minden ima előtt meg kell mosniuk az orrukat, szájukat, kezüket, lábukat, ő pedig ott, a közvécében végezte el ezt a rituális mosdást. Volt, aki ott borotválkozott, és az is érdekes volt, hogy ott a hajléktalanok is beszélnek angolul. Sokszor ott készültem a másnapi vizsgára is.

Neked is kellett ehhez nyitottság!

Igen, agyaltam ezen, de amikor megkaptam az első fizetésemet, akkor az feledtette a nehézségeket.

Olyan jól keresnek Nyugat-Európában a vécésnénik?

Néha dolgoztam hévégén, és ünnepnapokon is, így aztán háromszor annyit kerestem vécésnéniként tíz évvel ezelőtt, mint jelenleg itthon négy diplomával tanárként. De a spanyolok, szerbek, kelet-európaiak között szinte minden diáktársam dolgozott. Később bébiszitterként is dolgoztam, főként magyar családoknál, aztán zenetanárként, kórusvezetőként is tudtam boldogulni.

Mit adott neked az, hogy Európa második legnevesebb konzervatóriumában tanultál?

A nemzetköziséget, azt, hogy együtt zenélhettem a világ minden tájáról érkező zenészekkel. Mindenki hozza a saját ízvilágát, zenei megközelítését, és ez már magában nagyon nagy élmény. Emellett sokkal gyakorlatiasabb az oktatás, ugyanakkor elméletben nem biztos, hogy megközelíti a nagyon magas színvonalú magyar zeneoktatást.

Te is vitted magaddal a magyar népzenét, a népdalokat, na és a pálinkát! Aztán létrejött a Pálinkálom zenekar, amit Hollandiában alapítottál, és ami a mai napig együtt alkot, koncertezik.

Ez úgy indult, hogy a hallgató társakkal rendszeresen szerveztünk közös vacsorákat, ahol mindenki a saját nemzeti ételeit főzte, és ilyenkor előjöttek az otthonról hozott népdalok is. A magyar népdal hallatán mindig leesett az álluk, ráadásul nagyon ízlett nekik a nagymamám által főzött pálinka. Egyszer csak eszembe jutott, hogy miért is ne ötvözném a jazz zenét a hazai népdalokkal? Érdekes, hogy amikor az ember eltávolodik otthonról, valahogy közelebb kerül a gyökereihez, már nem olyan magától értetődő a magyar kultúra, másként látja a sajátját. Belső igény volt, és úgy éreztem, hogy a sok nagyon jó jazzénekes között ez az, amit én másképp tudok, ezt ők nem tudják. Támogató közegben voltam, nyitottak voltak az ötletemre, és elterelgettek a világzene szakra Rotterdamba.

Ahol török éneket tanultál. Érdekes váltás!

A világzene szakon öt szakirány volt, közülük a török ének állt a legközelebb a magyar népdalhoz. Már Kodály és Bartók is kutatta a két zenei kultúra kapcsolatát, ezért döntöttem e mellett. Érdekes volt a két kultúra zenei hasonlóságaival találkozni, de persze a magyar népdalok maradtak meg igazán, és a Pálinkálom, amely itthon is és külföldön is létezik, igaz, kicsit más formációban. Hollandiában nemzetközi a csapat, és néha változik: volt, amikor spanyol bőgőssel és mexikói zongoristával zenéltünk. A zenekart egyébként Csongrádi Gábor gitárossal, Kiss Benedek, bőgőssel és Mester Dániel, szaxofonossal alapítottuk. Török ütőssel dolgoztunk a legelején, majd jött Nyírő Áron, aki pedig azóta már Indiában él. Mester Dániel most is játszik a Pálinkálomban, miközben Csongrádi Gábor elköltözött Berlinbe, Benedek pedig hazaköltözött Magyarországra.

Ezek szerint a te feladatod nem csak az ének, hanem a hangszerelés és a zenekar szervezése is.

Igen, a megalakulás óta én vagyok, aki próbálok mindent megszervezni, ami nem könnyű feladat.

Kitalálsz valamit, megszervezed, megcsinálod! Ilyen típusú ember vagy?

Ebben az értelemben igen, de fontos, hogy legyen támogató, segítő, aki partner ebben. Egyébként meg rengeteget tudok vívódni.

Mit jelent számodra a támogatás?

Feladatok megosztására gondoltam, arra, hogy ha például megakadok egy hangszerelésben, a másik hoz bele új ötleteket, segít a koncertszervezésben, a kapcsolatépítésben. A zenészek általában egy projektből nem tudnak megélni, különösen itthon nagyon nehéz csak koncertezésből fenntartani magunkat. A vírushelyzet idején is láthattuk, milyen hatalmas, akár megélhetési problémákat is okozott. Sokan egy zenekar mellett még játszanak három-négy másikban is. A jazz zenekarok támogatási rendszere is kissé kiszámíthatatlan, folyamatosan pályázni kell, nehéz elindulni, és évről évre kell előre gondolkodni projektekben, turnékban, lemezekben, mert ezekre lehet pályázni. A legtöbb ismerősöm koncertezés mellett tanít, ahogy én is. Ez odakinn is így ment, kórusokat vezettem, zongorát, magánéneket tanítottam, majd elindítottam kisgyerekek számára egy zenei fejlesztő csoportot. Itthon most hangképzést tanítok a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban, a színészképző szakon. Ez is egy nagyon izgalmas dolog, mert nagyon szeretek tanítani. Ugyanitt angol órákat is adok. Emellett nagyon sok magántanítványom is van, illetve a már említett fehérvári kórus, akikkel egy hónapja kezdtünk újra próbálni, és épp azon gondolkodunk, hogyan mutathatnánk meg magunkat. Talán majd egy szabadtéri koncerten...

Hogyan viselted a tavaszi bezártságot?

Borzasztóan! Pesten voltam, és két hét után azt mondtam, én ezt tovább nem bírom!

Érthető, ilyen aktív élet után…

Ha nincs is sok koncertem, akkor koncertekre, színházba járok, és tagja vagyok egy szving tánc-csoportnak, mindez a munka mellett. Egész nap pörögtem, aztán egyszer csak mindez megszűnt. Sok koncertem lett volna: a Kaláka Fesztiválon egy argentin gitárossal léptem volna fel, akivel még Rotterdamban kezdtem el játszani, sajnálom, hogy elmaradt, ahogy más fontos koncertjeim is. Tulajdonképpen mindegyik.

Most, hogy kicsit fellélegezhettünk, kezd megint telni a naptár?

Még bizonytalan. Volt most egy fellépésünk egy pesti jazz bárban, de alapvetően újra kell indítani a koncertszervezést.

Honnan meríted az energiát erre?

Majdnem minden hónapban van, hogy azt mondom, elegem van! Aztán túllendülök, mert a zene számomra pótolhatatlan, és azt hiszem, visszatölti a többi teendővel elvesztett energiát. Az biztos, hogy nem lehet a babérokon ülni, mert minden év egy újratervezés. A zene az, ami megmarad.