Ötvenedik születésnapját ünnepelte a Honvéd Szondi György Sportegyesület. Az ünnepségsorozat egyik célja az volt, hogy ismerjük meg azokat a sikeres sportolókat, akik egykoron számtalan dicsőséget szereztek a klubnak. Közéjük tartozik Gede István is, aki magyar válogatott kézilabdázóként a Bartalos fivérek, Horváth „Buló” Ferenc, Skultéti, Gyűrűs és Fenyő András kortársaként megszámlálhatatlan felemelő pillanatot szerzett a fehérvári sportrajongóknak.
Ön volt az elsők egyike, aki a nemzeti színű mezt viselhette a kézilabda-válogatott tagjaként, székesfehérváriként.
Általános iskolás koromban volt egy testnevelő tanárom, ő vett rá, hogy kézilabdázzak, mert előtte tornáztam. Nem árulok el nagy titkot, hiszen nemcsak Magyarországon, de a világon mindenütt ismerik a nevét: Kiss Szilárdnak hívták. A városi sportiskola kézilabdaedzőjeként vett rá arra, hogy magasabb szinten is folytassam a játékot. Kevesen tudják, hogy az első fehérvári kézilabdacsapat a VT Vasas nevet viselte, és Sóstón volt a kézilabdapálya. Nagyon jó társaságba kerültem. A fehérvári kézilabda alapítóinak mindegyike ott játszott. Birinyi, Csiszár, Tombor, Pintér voltak a példaképeim.
1967 egy különleges dátum volt az életében.
Meghívtak az ifjúsági válogatottba. A sportolók tudják, hogy ez különleges pillanat egy fiatal életében. Játszottam abban a csapatban, Fazekas László vezetésével, amelyet úgy doppingolt minden mérkőzés előtt: ”Nem adunk kegyelmet, de nem is kérünk!” Tagja lehettem annak az együttesnek, amely először legyőzte az NDK és a Szovjetunió fiataljait is. Mi voltunk az a verhetetlen együttes, amely sikert sikerre halmozott.
A legendák köztünk élnek. Gede István boldog ember.Mit jelentett ez a későbbi pályafutásában?
Nagyon sokat számított, hiszen a későbbiekben is olyan csapatot alkottunk, akikről már akkor is tudni lehetett, hogy a világ élvonalába vihetik a kézilabdasportot. Csapattársam volt Gubányi Ernő, minden idők egyik legjobb balkezes átlövője. Fazekas Bandi, aki birkózóként kezdte. Ott volt velünk a Fradiból Mikus, vagy éppenséggel Szilágyi István, aki világválogatottságig vitte. Együtt voltunk jóban, rosszban.
Nehéz volt vidékről bekerülni a válogatottba?
Nem volt könnyű, hiszen akkoriban Budapest-központú volt a sportág. De a sportban akkor is létezett a dacszövetség, barátok lettünk, és tudjuk ma is, hogy a barátok soha nem hagyják el egymást.
Legendás mesterek segítettek akkoriban is önöknek, hogy sikeresek legyenek a pályán és az életben is.
Fazekas Laci bácsiról már beszéltem, de meg kell említenem Albert Miklóst, aki a nemzeti válogatott szövetségi kapitánya is volt. Mesteremnek tekintettem Faludi Mihályt, aki világszerte ismert edző. Õk tették a csapatot csapattá. Az ő segítségükkel járhattuk végig a lépcsőfokokat, és lettünk nemcsak jó játékosok, de felelősségteljes felnőtt emberek is.
Rendkívüli pillanat lehetett részt venni az Olimpiai Reménységek Tornáján.
Ez az akkori szocialista táboron belül egy különleges esemény volt. 1970-et írtunk. Jó formában voltam, így kerülhettem be a felnőtt válogatott keretbe is. Amikor megkaptam az értesítést, kis híján elsírtam magam. Olyan emberek közé kerültem, mint Adorján, Kaló, Simó, Szabó, Bartalos Béla.
Mit érez az ember, amikor először veheti fel a címeres mezt?
Hátborzongató. Felemelő érzés, hogy olyan országot képviselek, ahol boldogan élek, ahol megtettem mindent azért, hogy képviselhessem a hazámat. Gdañskban élhettem át először ezt az érzést.
Mikor lett igazán székesfehérvári?
Szondis katona voltam. A magyar kézilabdasport akkoriban a Honvéd klubokra épült. Együtt játszhattam Székesfehérváron a példaképeimmel felnőttként. Évről-évre mi határoztuk meg a Budapesti Honvéddal együtt a sportágat. Érdekes dolog volt, hiszen sok tősgyökeres székesfehérvári is játszott a csapatban. Számomra nagy boldogság volt, hogy idekerülhettem, minden mérkőzésünkön 2000-2500 néző szurkolt nekünk a Gödörben. Néha még a környező fákon is csüngtek az emberek.
Van valami különleges élménye erről az időszakról?
A Budapesti Spartacus-szal játszottunk. Tizenöt perc alatt lőttem három gólt, lecseréltek, majd a mester a hátralévő időszakban nem küldött pályára. Játékosan mondta a mérkőzés végén: „Pista, bocsáss meg, elfelejtettelek visszacserélni, annyira izgultam.” A Tatabánya, az Elektromos és a Honvéd elleni rangadók mindig különleges élményt jelentettek.
Pályafutása végeztével miért nem lett edző?
Világ életemben maximalista voltam. Ugyanazt vártam volna el a játékosaimtól, mint amit én megtettem a sikerekért. Nem voltam biztos benne, hogy ezt ki tudnám hozni a csapatomból. A búcsú a kézilabdától 1977-ben történt, harmadikak lettünk a bajnokságban. Kérték, hogy maradjak, de azt válaszoltam, szeretném, ha a fiam velem nőne föl. Így történt.
