Öt évvel ezelőtt, 2009. március 25-én hajnalban állt meg ifj. Ocskay Gábor szíve. A fehérvári és a magyar jégkorong legendája még nem volt 34 éves, de már szinte mindent elért, amit magyar hokis elérhet, sőt, a realitásokat figyelembe véve annál jóval többet... Az elképesztő sapporói csoda, az A-csoportos tagságot kivívó generáció emblematikus figurájára a halála után megjelent írással emlékezünk.
Mindörökké 19-es
Elátkozott hajnal volt. A Fehérvár felől érkező vonat Gárdonyban fél órát vesztegelt, késéssel vánszorgott be a Délibe. A riporter, akinek reggel hétkor sporthíreket kellett mondania a tévéstúdióban, lélekszakadva rohant a metróra, fel a mozgólépcsőn a Kossuth térre, s zihálva kapkodott levegő után, amikor belehallózott megszólaló mobiltelefonjába. Jövök már, bocs, ne sürgessetek, akarta lihegni, de nem a műsorügyelet vagy a híradó türelmetlen emberei voltak, egy sportos kolléga hívta, és a Nádor utcán rohanó riporter agyában nem tudott egységes egésszé összeállni, ahogy Csicsó haláláról beszélt, egy hírről, amit mindenképp az elején kell bemondani, de valami demót tegyenek rá, van korábbi forgatott. A futtában sminkelő, stúdióba beeső riporter zavartan bámult a kamera sötétjébe, várva a szignált, és elmondta a vezető hírt, meghalt a jégkorongos, harminchárom évesen, éjszaka, feldolgozhatatlan, pótolhatatlan veszteség.
Utóbb azt mondták a kollégák, látszott az őszinte megrendülés és fájdalom rajta. Pedig csak értetlenség és zavar volt, a világon, ahol a vonatok hajnalban is késnek, hősökből emlékek lesznek és fiatal sportemberek halnak meg pályán és ágyban, de sosem a célban.
Küldetése volt, nem kell félni a nagy szavaktól. Ha valaki tizennyolc évesen már felnőtt válogatott, s előbb a klubjában, majd mindenféle világbajnokságokon is tőle várják a régi átkokon való túllépést, ha ő lehet a vezére egy rendkívül tehetséges generációnak - az igazi küldetést hajt végre. Ocskay Gábornak és pár társának kellett kivezetnie a magyar hokit a múlt század közepétől hosszan húzódó nosztalgiázós, kisstadionos, kergetőzős, hógolyózós, jégolvadós korszakból, és eljuttatni az atomkorba, ahol Kanada van a túlsó térfélen. Ma is pezsgőt bontunk, ha épül egy csarnok, és illőn megköszönjük, ha gyorskorcsolyázók engedik meg apró hokisoknak, hogy korizhassanak, persze ütő nélkül, az ő jegükön – ehhez képest megvolt Kanada és Szlovákia, A-csoport és Svájc – de innen nézve már a B és Székesfehérvár is a világ csodája. A csodában pedig, edzőfejedelem és bátor szövetség mellett mégis övék a főszerep, a dunaújvárosi és fehérvári fiúké, ott a helyük a magyar jégkorong egyelőre még nem létező Hírességek Csarnokában. Halhatatlanok - mondom, ne féljünk a nagy szavaktól, és ne higgyünk hajnali rossz híreknek. Halhatatlanok.
A vezér pedig ő volt, a Kiscsicsó, vagy A 19-es, ahogy Cortina kapitány tiszteleg örökké első tisztje előtt. Vezérnek születni kell, misztérium, valamiért ő volt, és kész. A Volánban lemondott a kapitányi karszalagról, amikor az etika úgy követelte, de ez csak formaság, mert ő mindig kapitány maradt. Ezek a fehérvári legények, és Ocskay Gábor a kapitány. Nem a haditervet kovácsoló és a legénységet dombtetőről vezérlő, kinevezett kapitány: ő az első sor harcosa volt, az első soré Volánban, válogatottban – és minden értelemben. Mégsem melldöngető és jókat mondó vezér, inkább a hétköznapok csendes mosolyú iránymutatója. Na, fiúk, gyerünk, ezt még csináljuk meg. Kolonics Gyuri beszélhetett így magával, esetleg Kozmannal, hát, Csicsónak nagyobb legénység jutott. De ugyanaz az állandó, szájszögben húzódó mosoly, ugyanaz a kíméletlen akarat és vezéri tekintély. Aki követte, nem veszíthetett.
Kolonics. És Ocskay. Van cél és van munka, amihez nagyon kell a szív, de hogyan, ha olyat tesz, amit az ember sosem: feladja…?
Ocskay Gábor nem nyert olimpiát, ez jégkorongban, magyarként nem is a tárgyalható kategória. Talán labdarúgóként lehetett volna, ügyes kissrác volt, és az atlantai generáció tagja. Vagy atlétaként, kosarasként, annyi sporthoz volt tehetsége, persze hogyan is kerülhetett volna máshová, mint a jégre, ezzel a szülői háttérrel? És megtette, elérte azt a magasságot, ami egy kajakosnak vagy vívónak Magyarországon az olimpiai arany, sőt, a tradíciók és lehetőségek ismeretében ő magasabbra jutott. Magyar hokis a világbajnokságon – húsz éve még a Monty Python tréfájának is elment volna, 2008-ban valóság lett, ha ott mindannyian leteszik a botot és soha többé nem veszik fel, mondván, innen még hová? – azon sem lehetett volna csodálkozni. De persze mentek tovább, az A-csoportba, megnézni testközelből, milyenek is az óriások és lehet-e azoknak is gólt ütni. Mentek – egy kivételével, aki talán megalkudott az Úrral és ezt kapta feltételül. Elvezette övéit az ígéret földjére, hogy rápillanthasson, és soha ne léphessen be a kapuján.
Ha lett volna ilyen alku, vállalta volna. Aki látta 2002-ben a hordágyon a fehérvári vébén, majd pár nap múlva a jégen a dánok ellen, már akkor a csodát kergetve, tudja, hogy mindent vállalt. Aki látta az arcát ’99-ben, amikor tizennyolc év után az ő csapata vitte vissza Fehérvárra a bajnoki címet, örökre lerázva a Volánról a vesztes bélyegét, tudta, hogy nincs, amit ne tartana elérhetőnek. Aki tudta, mit élt át szíve sportolásra alkalmatlannak nyilvánításától a percig, amíg újra jégre lépett, tudja, ő itt sosem alkudott. Megkereste, aki azt mondta neki, Gábor, mehetsz, és onnantól ment újra. Dönteni joga csak neki volt, tudta, mit vállal, de volt még cél, volt álom. És, talán, nem is volt más. Meghalt volna, ha be kell fejeznie, mondta az édesapa utólag, és borzalmas csend kong e mondat nyomában.
Igen, mindent vállalt, a veszélyt is.
Mert van veszély, melyet megúszni merő nevetség és galádság.
Kit szárnyalásra szánt a sorsa, ne élje túl a zuhanását.
Tudják, milyen kisvárosban sztárnak lenni? Úgy képzelem, remek. Emberléptékű. Nincs bulvár és mutogatás, de van vállveregetés az utcán, régi ismerősként üdvözlés és mérhetetlen büszkeség: a mi fiunk. Kiscsicsó mindig fehérvári maradt, miközben annál persze jóval több. Itthon ő volt a jégkorong ikonja, a hokis, akinek neve először ugrik be a távoli szemlélőben. Aha, hoki, az Ocskayék, ugye? Már a világban beszéltek róla és a csapatról, a csodatévőkről, és persze voltak szakmai megkeresések, csábítások – de ha ment volna is, mert nyilván ment volna, akkor is fehérvári marad. Ez ugyanolyan jelzője volt, mint a technikás, vagy a harcos, és nem hiszem, hogy efféle kötődés nélkül igazi legenda lehet bárkiből. Szívügy volt ez is, mint nála szinte minden, nem mérlegelés és lehetőségek kérdése, majdnem adottság, mint a vezér szerep. A Raktár utcai műjégpályán kisgyerekként rácsúszott a jégre, első meccsén maga mellé kapta Palkovics Krisztiánt – és a két gyerek köré csapat, csarnok épült, legenda szövődött, s ami ma a fehérvári jégkorong, az ő is. Az osztrák liga, a háromezer néző meccsenként, a hatalmas meze a légtérben, s a neve a csarnok falán, egyszer majd az utcatáblán is. De ez csak a díszlet, fontos, de nem a lényeg.
Ocskay Gábor Palkovics Krisztiánban van benne. A korábbi bohém, kedves fiúban, aki kőarccal meredt a semmibe a temetésen, aztán ment tovább játszani, varázsolni a finnek ellen, vezérré válni a Volánban, olyanná, mint soha előtte nem volt. És az édesapában van benne Ocskay Gábor, a másik Csicsóban, aki őrá támaszkodva építette fel a jelen legjobb magyar csapatát, a fehérvári hokit, s aki elvesztette támaszát, de azt tudta mondani az új szezon előtt, hogy igen, ez minden idők legerősebb Volánja. S nézi rezzenéstelen tekintettel tovább a meccseket, a kispaddal szemben, csak néha átsandítva, nem érkezik-e mégis a 19-es.
A riporter megírta a nekrológot, fel is tudta olvasni a deles adásban, szép szavakba formázva az értelmetlent. Került archív kép is, persze, rengeteg. Gólok, mosolyok, egyre fáradtabbak, régi nyilatkozatok és párnapos emlékek, az újabb bajnoki cím ünneplése, ölelés az édesapának, megint egy közös siker. Hányszor fogjuk még használni ezeket, mennyi idő alatt lesz valakiből távoli szereplő és lekérendő archív anyag? Túl sok volt a közös emlék ahhoz, hogy a riporter, maga is fehérvári, merjen gondolkozni ezeken. Felidézte, ahogy januárban a Velencei-tó jegén összefutottak. Kiscsicsó a menyasszonyával, fáradtan, pihenőnap volt, kijöttek levegőzni. „Mehetne jobban is” - cinkelte kajánul a riporter bizonytalan korcsolyázását, majd a replikára, hogy életében először próbálja, belátóan bólintott: „Az más. Akkor holnapra csináltatok neked egy kék könyvet a szakosztályba.” Mosoly, kézfogás, mint mindig. De ott volt jó pár bajnoki döntő utáni eufória, kacsintás, boldog nyilatkozat – és egy hosszú beszélgetés a 19-es történetéről, A fehérvári sport aranykönyve, 2003. Így végződött:
„Muszáj gondolni a jövőre, mert hiába szeretem, imádom, amit most csinálok, hiába járok a csarnokba akkor is, ha nem kell, hiába érzem igazi hivatásnak a hokit – egyszer csak eljön az idő, húznak egy vonalat és onnantól vége a játéknak. Ott kezdődik az igazi élet.”
A vonalat meghúzták, Gábor, és annyira szeretném hinni, hogy most jó életed van.
