A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar tolmácsolásában, Kobayashi Ken-Ichiro vezényletével Verdi Requiemje csendül fel az ARÉV Sportcsarnokban november 29-én, szombaton 19 órakor.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar tolmácsolásában, Kobayashi Ken-Ichiro vezényletével Verdi Requiemje csendül fel az ARÉV Sportcsarnokban november 29-én, szombaton 19 órakor.
A Vörösmarty Színház és a Bazilika mellett új helyszín kapcsolódott be a Filharmónia bérletbe: ebben az évadban két hangversenynek is az ARÉV Sportcsarnok ad helyet. A Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar mellett énekes szólisták (Cserna Ildikó, Németh Judit, Bándy János, Kováts Kolos) is közreműködnek a koncerten, amelyet a Filharmónia Budapest és Felső-Dunántúl Kht. rendez.
Verdit 1868-tól, Rossini halálától foglalkoztatta a halotti mise komponálásának terve. Eleinte úgy gondolta, olyan nagyszabású művet kellene alkotni, amelynek minden tételét más-más olasz komponista írja. Ez Rossini halálának első évfordulóján szólalhatna meg először, majd utóbb kerek évfordulókon - de soha nem átlagos koncerteken. A terv végül sokak akadékoskodása miatt kudarcba fúlt - Verdi azonban megkomponálta belőle a maga részét, a Libera me-t, sőt, amikor kiderült, hogy a Dies irae-re sem akad időben vállalkozó, annak vázlataiba is belefogott. Két évvel később egy zenekritikus barátja biztatására (íme, olykor a kritikusok is tehetnek valami hasznosat) hozzálátott, hogy a többi tételt is kidolgozza. Felgyorsította ezt a munkát Alessandro Manzoninak, az olasz Risorgimento egyik vezérének, az itáliai irodalom kiemelkedő alakjának, Verdi személyes jó barátjának halála (1873). A zeneszerző most már kifejezetten Manzoni emlékének szánta művét, amely végül 1874. május 22-én hangozhatott el először a milanói San Marco székesegyházban, hatalmas énekkar és zenekar közreműködésével, a Scala szólistáival, a szerző vezényletével. Az előadásnak hatalmas sikere volt - s a Requiem azóta is töretlenül népszerű az egész világon.
Ahogy Hans von Bülow egykor maliciózusan megjegyezte: a Requiem „Verdi újabb operája, ezúttal egyházi köntösben”. Valóban nem vitatható a mű „színpadiassága”. Az idősödő mester, aki az Aida befejezése után egy ideig úgy gondolta, elfordul az operaműfajtól, a szent szöveg megzenésítésekor sem tagadhatta meg önmagát. Bámulatosan hatásos, drámai erejű tételeket alkotott.
Az első nagyobb egységben, a halotti mise Requiem aeternam szövegkezdetű Introitusában és az ahhoz kapcsolódó könyörgésben, a Kyriében inkább a sötét színek uralkodnak. A mélyvonósok hangjaival s a kórus suttogásával kezdődik a kompozíció, s bár eljut egy nagyobb csúcspontra, a Kyrie végén ismét fojtott pianóba hajlik alá.
Hihetetlenül erős ellentét ezután a Dies irae robbanó indítása. Itt a zene minden eszköze az utolsó ítélet rettenetét jeleníti meg: a szinte koppanóan ismételgetett kezdőakkordok, a feszülten kromatikus dallamok, s persze a roppant erőteljes rézfúvós-effektusok. Mint a nagyobb méretű halotti misék szerzői általában, Verdi is több önálló tételre bontja a 13. században élt Celanoi Tamás hosszú sequentia-versét. A Tuba mirum-ot távolban elhelyezett és a zenekarban ülő trombiták felelgető fanfárjai vezetik be; a nemsokára belépő kórus szava szinte elvész a rézfúvók hatalmas riadójában. A tétel azonban a végítélet harsonaszavának felidézése után pianissimora vált, basszusszóló énekel egyre elcsuklóbb hangon arról, hogy ezen a napon még maga a Halál is megdöbben. A következő tétel, a Liber scriptus mezzoszoprán-ária, amelyhez Verdi hozzákapcsolja a Dies irae motívumainak rövid visszaidézését. Ezután könyörgő hangú tercett következik (Quid sum miser), majd drámai kontrasztként ismét a teljes együttes kap szerepet (Rex tremendae). A Recordare szoprán és mezzoszoprán duettje, az Ingemisco tenor-, a Confutatis basszusária. Ennek végén ismét felidézi a komponista a Dies irae kezdetét. Ez vezet át a sequentia-szöveg utolsó egysége, a Lacrymosa széles ívű, panaszos melódiájához.
Az Offertórium szimmetrikus, ötrészes (A-B-C-B-A) szerkezet, különösen hosszú középrésszel, amelynek dallama (a tenorszóló melódiája) kissé a gregorián világára emlékeztet.
A Sanctus kezdetén újra a rezek dominálnak. A harsány fanfárok után a kóruson kettős-fúgát hallunk. Az Agnus Dei egyfajta variációs tétel, ismét gregoriánszerű alaptémára, amely hol mollos, hol dúros változatban szólal meg. A Lux aeterna-t a mezzo, a tenor és a basszus tercettje énekli - a negyedik szólista, a szoprán a záró Libera me-ben kap főszerepet. Noha - mint említettük - ez a tétel készült el legelőször, benne a Dies irae és az Introitus egy-egy jellegzetes anyaga is megjelenik. A zenetudósok számára máig talány, vajon Verdi ezeket a részeket utóbb illesztette bele a Libera me zenéjébe - vagy éppenséggel fordítva, azok benne voltak a legelső verzióban, és annak idején mintegy kiinduló alapot adtak a további tételek komponálásához.
Kobayashi Ken-Ichiro 1940-ben született Japánban, karmesteri tanulmányait Watanabe Akeónál és Yamada Kazuónál folytatta a Tokiói Művészeti és Zenei Egyetemen. 1974-ben került be a nemzetközi zenei élet középpontjába, amikor első díjat nyert a Magyar Televízió I. Nemzetközi Karmesterversenyén. Sikere azóta is töretlen, a legnevesebb zenekarokat dirigálja Németországban, Ausztriában és Angliában. A Magyar Állami Hangversenyzenekar (ma Nemzeti Filharmonikus Zenekar) vezető karmestere 1987-től, örökös tiszteletbeli elnök-karnagya 1992-től. 1994-ben megkapta a Magyar Köztársaság egyik legmagasabb kitüntetését. Jelenleg a Japán Filharmonikusok vezető karmestere.
