1165 tavaszán egy bukott ellenkirály holttestét kerülgették a Zimony várát elfoglaló magyarok. Időbe telt, mire a magas fiatal férfi maradványainak megadták a végtisztességet. Az ok érthető, hiszen kudarcos és kártékony király volt, míg élt: magát III. Istvánnak tartotta, de a történelem – joggal – IV. Istvánként jegyzi.
II. (Vak) Béla (1131–1141) és Ilona királyné harmadszülött fia volt. IV. István bátyjai, Géza és László után 1133-ban jöhetett világra.
A XII. század közepének forgatagos eseménymenetét jól szemlélteti az a körülmény, hogy Vak Béla négy fia közül az első három egyaránt trónra jutott és egyaránt 32 évesen fejezte be életét.
Istvánról először akkor hallani, amikor II. Géza király (1141–1162) hercegi ellátásban részesítette még élő öccseit 1152 körül, ám ugyanekkor azt is világossá tette, hogy a koronát saját elsőszülött fiára kívánja hagyni. István herceg, akinek nagy termetéhez nagyravágyás is járult, ezt nem nézte tétlenül. 1157-ben, amikor a harcias magyar külpolitika túlfeszített lendülete alább hagyott, összeesküvés ingatta meg Géza trónját. Ekkor ütközött ki ifjabbik öccse természete, mert először István herceg ütött pártot ellene, és pártütését támogatta anyai nagybátyjuk, Belus. 1160 táján idősebb öccse, László is szembefordult Gézával. A hercegek elmenekültek, és Bizáncban kötöttek ki, bár István annyira erősen vágyott a magyar trónra, hogy II. Géza utolsó évei alatt mindkét császár segítségét kérte: hol I. (Komnenos) Mánuel (1143–1180) bizánci basileus, hol a Hohenstauf-házi I. (Barbarossa) Frigyes német-római uralkodó (1152–1190) udvarában forgolódott.
Mánuel császárnak kapóra jött, hogy a vele oly sokat harcolt II. Géza király ellenében trónkövetelőket támogathat. Ezért, amikor 1162. május 31-én II. Géza váratlan halálával elsőszülött fia, III. István (1162–1172) fejére helyezték Székesfehérvárott a koronát, sejteni lehetett, hogy az akkor tizenötéves király nem sokáig uralkodhat zavartalanul. Így is lett: már júliusban menekülnie kellett a Bizánc támogatását élvező nagybátyjai elől. Mánuel a hozzá szorosan kötődő Istvánt akarta a magyar trónon látni, de éppen ez a módfelett szoros kötelék (Komnenos-házi feleség – István a császár unokahúgát, Isaakios sebastokrator leányát, Máriát vette nőül – feltétlen Bizánc-hűség) tette az ifjabb trónkövetelőt oly ellenszenvessé, ami miatt bele kellett egyeznie abba, hogy a magyarok csak Lászlót fogadják el az elűzött III. István helyébe. Hanem II. László ellenkirály (1162–1163) féléves uralom után hirtelen elhunyt, s így öccse, István végre elérhette a hőn áhított koronát.
IV. István ellenkirály (1163) a bizánci főség vállalásával siettette bukását.
Amikor 1163. január 27-én sor került székesfehérvári megkoronázására, a szertartást Mikó kalocsai érsek celebrálta, mert az esztergomi főpap, Lukács érsek II. Lászlóéhoz hasonlóan IV. István királyságát sem ismerte el és kiközösítette az egyházból. Világi elismertsége is ugyanilyen gyenge lábakon állt: keleti és nyugati forrásaink egybehangzóan lesújtó véleményt formáltak róla. Ioannes Kinnamos bizánci történetíró, aki az idő tájt élte fiatal éveit, egy nemzedékkel később így fogalmaz: „[II.] László halála után István lett az uralom birtokosa, akit azonban alattvalói keménykezű embernek tartottak, és nagyon gyűlöltek. Szidták is a hunok [magyarok] őt ezért sokszor, és világos jelét adták, hogy egy-kettőre letaszítják a hatalomról.” Egy XIV. századi német krónikás, Mügeln Henrik egy elveszett bővebb magyar gesztából merített. „Mikor [II.] László király meghalt, akkor a nagy termetű Istvánt, László király öccsét néhány püspök és úr megkoronázta az ország számára. Az esztergomi érsek nem akart jelen lenni, és nem akarta megengedni. Meg is jósolta, hogy birodalmának csúnya vége lesz. Be is teljesült ez hamar.”
A döntést a két István király székesfehérvári csatája hozta 1163. június 19-én, amikor III. István német segítséggel legyőzte nagybátyját. IV. István ráadásul unokaöccse kezére jutott, aki azonban nagylelkűen megengedte, hogy az országból távozzék.
Az elűzött ellenkirály nem nyugodott bele bukásába és Mánuelhez fordult, aki pénzt és sereget bocsátott pártfogoltja rendelkezésére. A basileus azonban csak ímmel-ámmal segítette a hasznavehetetlen trónkövetelőt: felismerte, hogy a törvényes magyar király ellenében nem tudja jelöltjét visszasegíteni hatalmába, ezért új tervet eszelt ki. III. István nagyobbik öccsét, Bélát kiválasztotta leánya, Mária férjéül. Béla 1161 óta atyja rendeléséből Horvátország, Dalmácia és a Szerémség hercege volt, így örökségét éppen az a három tartomány képezte, amelyet a császár elsőként akart elfoglalni. Szerémség birtoklása a Magyarország szívébe vezető felvonulási utat nyitotta volna meg hadai előtt, a Tengermellék Velence közvetlen közelségét jelentette; mindezek bizánci kézen egy déli-délnyugati harapófogó fenyegetését állandósították volna. Ezért szabta a béke feltételéül Mánuel, hogy III. István adja ki Béla hozományát és ezért – Magyarország elemi érdekeit tekintve – vonakodott a király átengedni a déli tartományokat. 1163-tól 1167-ig a magyar–bizánci háborúk mind az „örökség” miatt folytak, s a helyzet súlyosbodását jelzi, hogy a basileus személyes hadba szállása rendszeressé vált. Komor külpolitikai keretek közé szorult IV. István életének utolsó másfél éve.
1164-ben III. István ismét ígéretet tett a déli országok átadására, míg a császár elállt IV. István támogatásától. Hanem az ellenkirály nem volt hajlandó tudomásul venni helyzete kilátástalanságát, ezért Mánuel egy érdekes próbatétellel akarta kijózanítani. „Van neked egy unokaöcséd, István, alakra annyira hasonló, hogy akik nem aprólékosan néznek meg, azoknak dolgot ad, hogy egyikteket a másiktól megkülönböztessenek. Parancsold meg, hogy ez a te fegyvereidet övezve fel a parancsnokságod alatt álló sereg élén az ellenség ellen vonuljon, te pedig itt valahol elrejtőzve figyelj. Mindjárt meg fogod tudni, hogy hogyan viseltetnek veled szemben a hunok.” Kinnamos ezután leírja, hogy még össze sem csaptak, amikor a hasonmást a bizánci táborban tartózkodó magyarok elfogták és III. István elé vitték. Ez a „hasonmás” István a trónkövetelő Borisz fia, így Könyves Kálmán király (1095–1116) állítólagos unokája lehetett. (Ha mégis Kálmán volt Borisz apja, akkor ezek az egymásra hasonlító Istvánok másod-unokatestvérek voltak.) Mindenesetre hamar kiderült a személycsere. Ebből IV. István okulhatott volna, mi vár rá, de rajta már ez sem segített: a hazatérő birodalmi hadaktól elmaradva folytatta szélmalomharcát.
A végzet a következő tavasszal érte utol IV. Istvánt. 1165-ben a magyarok támadtak. Visszafoglalták Szerémséget és Zimony megvételére készültek. A harcoló felek egyaránt nagy erőkkel szálltak hadba, hiszen a fontos határvárban a viszály megszemélyesítője, IV. István ellenkirály vesztegelt, akinek ügyét újból felkarolta a császár: a tét tehát kettős volt.
A magyar ostromgyűrű már jó ideje szorította a sáncokat, amikor megérkezett a görög segélyhad. Gyors járású hajóik áttörték az ostromzárat és a sebesültjeiket elszállították. Hogy megakadályozzák a bizánciak átkelését, a várvívók folyami csatát kezdeményeztek. Az ostrom kimenetele végül nem a sáncokon, de nem is a Dunán, hanem a falakon belül dőlt el. A fegyvercsörgés, csatazaj közepette csendes méreg oltotta ki IV. István életét. Kinnamos és ifjabb kortársa, az esetről bővebben író Niketas Choniates egyaránt azt állítja, hogy a gyilkost a magyarok bujtották fel. „Találtak is valakit, aki ezt végrehajtsa, István emberei között egy Tamás nevezetűt, aki nagyon ügyes volt az emberi élet kioltásában és a testnek a lélektől való elválasztásában, és magától is kitalált egy módszert. Amikor ugyani eret vágtak Istvánon, a vágás kötését méreggel kente be, s a sebre helyezve igen keserves halált okozott.” A hivatalos bizánci álláspont szerfelett gyanús, mert a várba nem a támadó félnek, hanem a védők seregének volt bejárása. A magyarok érdeke éppen hogy az élő „koronatanú” elfogatása volt, de IV. István, úgy is, mint újra Mánuel királyjelöltje, túl sokat tudott.
Akárhogy is történt, 1165. április 11-én véget ért a tragikus sorsú bábkirály rövid élete. A védők bántatlanság fejében megadták magukat. A városba özönlő magyarok megkímélték az élőket, de a halott IV. Istvánnal eleinte nem voltak elnézőek. Ioannes Kinnamos írt erről. „A hunok István holttestét meggyalázták: először sem a szentségekben nem részesítették, sem más, az elhunytakat megillető dologra nem méltatták, hanem a város kapui elé kitették, s úgy döntöttek, hogy temetetlenül maradjon. Később azután a természet figyelmeztetésére István első vértanú templomába vitték, s ott adták át az anyaföldnek.” Krónikáink, ideszámítva most Mügeln Henrik munkáját is, úgy tudják, hogy IV. István végső nyughelyét szülőhazájában lelte meg. Idővel tehát a bosszúvágyat legyőzte a kegyelet, és azt, ami belőle megmaradt, hazaszállították Székesfehérvárra, a Szűz Mária Bazilikában adva meg neki a végtisztességet. Nem tudni, ezt ki kezdeményezte. Vajon III. István gyakorolt újra kegyelmet, ezúttal a már halott nagybátyján? Vagy a III. István halála után Bizáncból hazatérő öccse, Alexios-Béla herceg – köztudomásúan III. (Nagy) Béla király (1172–1196) – hozatta magával a csontokat? Egy biztos: a hazaszállítás ténye és az újratemetés helyszíne igen nagyvonalúan értékelte (túl) IV. István ellenkirály földi pályáját és történelmi szerepét.
Az írást Szabados György, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történész munkatársa készítette.
