Teljes kudarccal végződött a brüsszeli EU-csúcs

 Drámai szavakkal jellemezte a luxemburgi kormányfő a csütörtök-pénteki EU-csúcs sikertelenségét. „Ne higgyenek azoknak, akik azt mondják, hogy nincs válság. Európa nagyon mély válságba csúszott” – intette a sajtót Jean-Claude Juncker. Lényegében ezzel egybecsengve a magyar kormányfő is arról beszélt, hogy „Európa elfáradt. Régi eszményei már nem éltetik. Új eszméiben pedig bizonytalan.”

 A másfél napos EU-csúcs két napirendi pont megvitatásával szembesült, és igazából egyiknél sem sikerült ténylegesen előrevivő eredményre jutni. A különbség a kettő között annyi, hogy míg az első – az alkotmányos szerződés – jövőbeni kezelését illetően végül született egy (valójában mindent a tagállamok belátásáról bízó) közös nyilatkozat, addig a 2006 utáni hétéves pénzügyi terv esetében Juncker csak az egyet nem értést tudta megállapítani.

 A költségvetési vita péntek reggel a luxemburgi elnökség újabb tárgyalási javaslata alapján nyílt meg. Magyar szempontból az új csomag túl sok változást nem hozott: a papír a bővítés előtti szinten fagyasztotta volna be hét évre a brit visszatérítést. A frontvonal mindvégig a visszatérítés és a közösségi agrárbüdzse leendő megreformálása mentén húzódott. Az előbbinél Tony Blair brit miniszterelnök egyedül volt kénytelen szembeszállni a „rebate”-et szükségtelennek minősítő többi huszonnégy állam álláspontjával. Elszigeteltségén annyiból sikerült enyhítenie, hogy készséget mutatott ennek is a megvitatására, amennyiben napirendre tűzik az agrárbüdzsének – és általában az EU-költségvetés struktúrájának – jövőbeli reformját is. Ez utóbbit már több tagállam – mindenekelőtt Svédország – kész volt támogatni. Konstans tényezőként maradt mindvégig jelen az a holland álláspont, amelyik bármilyen egyetértést attól tett függővé, hogy legyen garantált az egy főre jutó holland befizetés radikális csökkenése (Jan-Peter Balkenende miniszterelnök évi 1,5 milliárd eurós kurtításról beszélt).

 Mindehhez képest közös csoportot kezdtek alkotni a korábbi kedvezményezett országok közül a déliek, valamint a tíz új tagállam, amelyek számára az alapvető céllá mindinkább az lépett elő, hogy szülessen megállapodás, és legyen érvényes politikai tervezési és jogi alap a 2007–2013 közötti időszakra is közös költségvetés készítésére.

 Péntek délben egyszer már úgy tűnt, hogy a vitát eredménytelenül be kell rekeszteni, ám az ebéden Jacques Chirac jelezte, hogy Franciaország is kész a teljes luxemburgi csomagot támogatni (ami tehát a bolgár és a román csatlakozás agrárvonatkozásait is beemelte a 2002-es agrár-költségvetési megállapodás keretei közé). Juncker részben ezek alapján is döntött úgy, hogy mégiscsak érdemes folytatni a vitát.

 Mint kiderült, a luxemburgi diplomácia egyéni ajánlatokkal igyekezett bebiztosítani a még vonakodó országok támogatását, lehetőleg még tovább elszigetelve a briteket. Azonban ezek a csomagok többnyire nem bizonyultak kielégítőnek, miközben a sarokba szorított brit kormányfő válaszul olyan síkra terelte a vitát, amely végül is alkalmasnak bizonyult az egyezkedés megtorpedózására. Blairék ugyanis a nap során – a hátuk mögött tudva mindenekelőtt a svédeket – arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az asztalon lévő költségvetési javaslat struktúrája „idejétmúlt”. Úgymond nem lehet a 21. században a büdzsé felét a mezőgazdaságra költeni akkor, amikor ez a népesség alig 5 százalékát érinti.

 A vita legvégső fázisában a visegrádi országok és a baltiak közül Lettország és Litvánia még tett egy teátrális gesztust, felajánlva, hogy ha csak a források elégtelensége hátráltatja a megállapodás megszületését, akkor készek tárgyalást kezdeni követeléseik némi csökkentéséről. Mindez patetikus dicséretet váltott ki főként a francia és a luxemburgi vezetéstől, ám annál elszántabb elutasításra lelt brit részről, és végül Juncker kénytelen volt bejelenteni, hogy Luxemburgnak nincs más választása, mint átadni a (júliusban kezdődő) brit elnökségnek a közös költségvetés ügyét.