Tavalyi gondolata ma is érvényes: az aggodalom továbbra is ott él a szívünkben.
A koronavírus-járvány kivétel nélkül mindnyájunkat megviselt, és otthagyta a nyomát, akár megfertőződtünk, akár nem. Az aggodalom ott élt és él a szívünkben, nemcsak azért, hogy esetleg mi magunk is betegek leszünk, hanem aggódunk azokért is, akiket szeretünk. Sőt azokért is, akik azt gondolják, hogy akkor tesznek jót, ha nem oltatják be magukat, és ezzel veszélyt jelentenek saját maguk és szeretteik számára is. Aztán amikor a szabadság egy kicsit elért bennünket, elsősorban a nyári hónapokban, örömmel éltük meg templomainkban, közösségeinkben azt a szabadságot, amelyet Istentől kapott ajándéknak tekintettünk.
A járvány később is rányomta a bélyegét a közösségi alkalmakra?
A nagyböjtben még ott volt a fenyegetettség és a félelem mindenkiben. Valamilyen módon próbáltuk folytatni az életünket, lehetőséget adtunk az online misékbe való bekapcsolódásra, bár tudtuk, hogy egészen más, mint ha ott vagyunk a templomban, és részesei vagyunk a liturgiának. A nagyhetet így sikerült megélnünk, és bár virágvasárnap a fenyegetettség miatt kevesen tudtak részt venni a liturgiában, sokan a Fehérvár Televízió segítségével bekapcsolódhattak a nagyheti szertartásokba.
Kinyílt tehát az online tér a hívők előtt is...
Ez egy nagy kihívás volt a számunkra, mert időnként ugyan szerepelünk a televízióban, de a legtöbb pap számára ez egy új világ, egy új kihívás, aminek a technikai lehetőségeit mégis meglepően gyorsan sikerült megtalálni. Nagyon fontos volt, hogy belül legyünk erősek, a lelkünk legyen szilárd, a hit és a szeretet ott legyen a lelkünkben!
A szeretet útján, illetve a magyar szent család nyomában indult zarándokutak is bizonyították, hogy bármilyen a helyzet, ezeket az ünnepi alkalmakat meg kell tartani.
A fiatalok zarándoklata Bodajkra, az arra való felkészülés, az együttlét megélése, és persze a többi zarándokút is nagyon fontos volt. Bölcsen és határozottan érezték az emberek, mikor lehet, és mikor nem szabad elmenni. Mindenhol tudtak vigyázni magukra, és vigyázni egymásra. Egy ilyen zarándokút, a közös élmény pedig erősíti az ember lelkét.
Szent István ünnepén megszoktuk, hogy kitágul a világ, de most nem egészen így történt. Az ünnep méltósága viszont megmaradt.
Az augusztusi ünnepségsorozat tizennegyedikén a fogadalmi szentmisével kezdődött, aztán az egész hét ünnepi eseményei végén, az augusztus huszadikai ünnepi szentmisében csúcsosodott ki. Annyian voltunk, amennyit a törvények megengedtek, de azt a lelki élményt tudtuk megadni az embereknek, amire igazán szükségük volt. Nagy öröm volt, hogy Németországból is jöttek vendégeink, velünk együtt ünnepeltek, hiszen Gizella Bajorországból érkezett hazánkba, és most az onnan érkezett atyák elhozták nekünk Gizella lelkületét.
Ehhez az időszakhoz fűződik az Egyházmegyei Látogatóközpont megnyitása is.
Fehérvár egy egészen különleges és semmi mással nem felcserélhető város. Szent István Fehérváron volt igazán otthon, a családjával itt tudott szeretetben együtt lenni, amikor módja volt rá. Ezért szeretjük azt mondani, hogy Székesfehérvár nemcsak Szent István városa, hanem az első magyar szent család városa is. Az szerettük volna, hogy a látogatóközpont megépüljön, és miközben megidézi a múltat, üzenjen a jelennek is. Sikerült megtalálni azt a formát, amely a várfalra épülve a várfal erejét, a város védelmét szimbolizálja, emellett egészen modern ,és alkalmas mindarra, amire építették. Gutowski Róbert kiváló építész, nagyszerű alkotást hozott létre. Büszke vagyok, mert nemcsak az egyház gazdagodott, de Székesfehérvár is!
Megérkeztünk a szeptemberhez, a Szent Imre Óvoda és Általános Iskola megújításához.
Szépen működött ez az iskola, jó színvonalon sikerült a gyerekeket tanítani, de tudtuk, hogy nem tud fejlődni, mert kicsi, kinőttük. Megoldást kellett találni. Cser-Palkovics Andrással többször beszéltünk erről a kérdésről, végül is az a megoldás született, hogy teremtsünk új lehetőségeket. Egészen kivételes módon sikerült megújítani az iskolát, ami így alkalmassá vált arra, hogy egyre több növendéknek adjon helyet. Sikerrel jártunk, mostantól Szent Imre Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium a neve – ősztől már várjuk a gimnazistákat is. Sikerült megerősíteni az eszközparkot is, amire feltétlenül szüksége van tanárnak és diáknak egyaránt.
Tavaly elmaradt az Eucharisztikus Világkongresszus, aztán az idei esztendőben pótolni lehetett.
Nagyon szépen előkészítettünk tavaly mindent, nagyon nagy létszámú eseményre készültünk. Aztán jött a fájdalmas hír, hogy nem lehet megtartani az eredeti időpontjában. Amikor aztán megtörtént az esemény megnyitása, az ünnepi sorozat lelkisége, a hívő emberek nagy száma, az elmélyült jelenlét nagy ajándék volt mindenkinek. A világ minden tájáról érkeztek papok, művészek, zarándokok, és ezek az emberek mind azt tapasztalták, hogy ez a rendezvény nagyon jó hangulatú, lelket emelő és szívet erősítő esemény. Fontos volt, hogy az emberek olyan módon tudtak tapasztalatot szerezni Magyarországról, Budapestről, amire máskor nem nagyon van módjuk. Aztán amikor a Szentatya is itt volt velünk, az ő közvetlensége, szeretete nagy öröm volt mindenkinek. Megtapasztaltuk, hogy szívének egész szeretetével kitárta a lelkét, így beszélgetett a hivatalos vezetőkkel, így szólt hozzánk, püspökhöz, a különböző felekezetek képviselőihez és a hatalmas tömeghez is, akik a zárómisén jelen voltak. Nagy öröm, hogy azóta többször megerősítette: szeretne eljönni Magyarországra hosszabb időre is, mert megtapasztalt valamit, amit eddig elképzelni sem tudott.
Aztán eljött a november, mindenszentek ünnepe.
Elengedni azokat, akik velünk voltak, akiket szerettünk, akik hiányoznak, lelki szinten is nagyon lényeges dolog. Akiktől elszakadunk, akiktől elszakított a halál, ilyenkor érezzük, hogy velünk vannak. Nem halljuk a hangjukat, nem tudjuk őket megsimogatni, nem érezzük az ő simogatásukat, de a lelkünkben hordozzuk őket. A Szentírás azt mondja, hogy a hit is elmúlik, a remény is megszűnik, hiszen amikor eljutunk a mennyországba, ott szinte látjuk Istent, akiben most reménykedünk, akiben most hiszünk. De akkor majd eljön, és megmarad a szeretet, mert a szeretet az egyetlen valóság, ami mindig megmarad.
Az első adventi gyertya meggyújtása ünnep, mint ahogy az adventi udvar megnyitása is.
Jó, hogy közösen tudunk ünnepelni, és megvannak azok az alkalmak, ahol a vitás kérdések, az egyet nem értés problémaköre végiggondolható és megbeszélhető, de sokkal fontosabb, hogy azt keressük, ami összefűz, azt, ami közösen ünnepelhető, és az advent egy ilyen ünnep. Tavaly az udvar nem nyílhatott meg, de idén erre mód nyílt, és látjuk, hogy az emberek milyen nagy szeretettel jönnek be hozzánk. Valamilyen lelki békét gyűjtenek magukba, hogy készülni tudjanak karácsony szent ünnepére. Az adventi ünnepkör mindig varázslatos a maga miséivel, adventi koszorúival, a készülődés örömével, a belső ráhangolódással, aminek fontos formája az is, ami a Püspöki kertben található, az adventi udvarban. Advent arra hív bennünket, hogy szabaduljunk fel: ne engedjük, hogy a világban jelenlévő valóságok egyedüliként uralják az életünket!
