Vakler Lajos a Fehérvár Televízió munkatársa és Kabáczy Szilárd fotóművész kapta az idén a Penna Regia díjat. A Szabad Sajtó napja alkalmából a Polgármesteri Hivatal Kistanács termében a város polgármestere Warvasovszky Tihamér is köszöntötte a városban tevékenykedő újságírókat. Kabáczy Szilárd posztumusz kapta az elismerést, helyette felesége vette át a díjat. Vakler Lajos a Fehérvár Televízió újdonsült Penna Regia díjasa fontos feladatának tartja, hogy minél több értékes portré és dokumentumfilmet készítsen. A kalandos életű televíziós labdarúgó, majd szociális munkás is volt, a szakmával az Esély társadalompolitikai folyóiratnál ismerkedett, majd 1999-tól a Fehérvár Televízió munkatársa lett... (fotógaléria a díjátadásról)
- Egyik kollégádtól tudom, hogy kalandos életed egy korábbi szakaszában labdarúgó voltál, sőt belekeveredtél a 80-as évek nagy TOTO botrányába is…
- Korábbi álmomat valóra váltva lettem labdarúgó, játszottam az NB II-ben Várpalotán, majd a Honvéd Szondi SE csapatába kerültem. Itt kerestek meg bennünket, hogy győzzünk, mert mi voltunk a legesélytelenebb csapat a nyári TOTO kupában. Megfizettek, mint ahogy az ellenfeleinket és a bírót is, ebben benne volt akkoriban Molnár, a totókirály és a Faragó csoporttól is jött pénz… Lebuktunk, 72 órán keresztül voltam a katonai ügyészségen. Ez az ügy elvágta a karrierünket is, több csapattársammal együtt számos NB I-es ajánlatom volt már akkor.
- Sportolóként könnyebb volt a katonai szolgálat is?
- Nem mondhatnám…A katonaságnál is öntörvényű ember voltam, nálam többet senki nem volt konyhaszolgálaton: ez úgy nézett ki, hogy reggel nyolctól vacsoráig álltam a „fekete mosogatónál”, ahol leégett bográcsokat, edényeket kellett kimosni. A szünetben edzés, majd hajnal 4-től 8-ig megint mosogatás.
- Hogyan jött az életedbe a média?
- Jól írtam, már a középiskolában is megrendelésre írtam szerelmesleveleket…Sok versidézettel tűzdeltem meg az írásokat, főleg József Attila volt a kedvencem.
- A jó íráskészség azt sejteti, hogy sokat is olvastál…
- A korosztályom abban a szerencsés helyzetben van, hogy sokkal többet olvasott, mint a fiatalabbak többsége. Én is elolvastam a magyar és a világirodalom remekeit, a nagy költőket. József Attila, Ladányi, Utassy tartozott a kedvenc költőim közé, de szerettem a regényeket is, rengeteg Jókait olvastam.
- Televíziósként úgy tűnik a portré műfaj az egyik kedvenced.
- Folyton azzal küzdök, hogy elveszítünk embereket anélkül, hogy megmaradnának a gondolataik, az arcuk. Az elmúlt években több nekrológot szerkesztettem, mint a többi újságíró együttvéve. Nagyon fontos, hogy idős barátainak keressük meg, beszéljünk velük. Sokszor keresnek meg azzal, hogy van egy fantasztikus ember, aki már 90 éves és érdemes lenne vele beszélgetni. Ilyenkor mindig vállalom a feladatot: számomra a megőrzés a cél, ezért szeretek portréfilmet készíteni. Sajnos ma már egyre kevesebb kommunikáció szakosnak jut eszébe portréfilmet, dokumentumfilmet készíteni.
- Mi kell ahhoz, hogy jól működjön egy helyi televízió?
- Egy jól működő televízióhoz elengedhetetlen hogy legyen egy olyan képességgel rendelkező vezető, aki képes integrálni a teljes környezetét. Jelenleg és a következő években is Sipos Józsefet látom alkalmasnak arra, hogy a helyi televíziózás történetében úttörő munkáját elvégezze. Aki figyelemmel kíséri az eseményeket, láthatja, hogy olyan kísérlet zajlik a városi tévében, ami tovább gondolkodásra késztetheti a nagy televíziókat is.
- Hová tart a helyi televíziózás?
- A helyi televíziózás egyre inkább a hír irányába megy el, de a kultúra is rendkívül fontos, ez utóbbi területen az országban az egyik legjobb a Fehérvár TV. Nagyszerű csapat dolgozik Stettler Zsuzsa vezetésével, aki képes integrálni és elválasztani a lényegeset a lényegtelentől.
- Aki nézi az anyagaidat, annak egyből világosan látszik, hogy rendkívüli az érzékenységed az emberi sorsok iránt. Honnan fakad ez az elkötelezettség?
- Közel öt évig dolgoztam a dégi nevelőotthonban, majd a Kríziskezelő Központban hajléktalan emberekkel foglalkoztam. Beleástam magam a szakmába, az a tanítás, amit Lévai Katalintól, Gombár Csabától tanultam, hogy soha ne feledjük el saját gyengeségünket. Bármennyire szomorú, a gyermekotthonokban felnövő lányok többségének nincs esélye: a dégi nevelőotthonból kikerült lányok többsége prostituált lett, a fiúk pedig zsebesek. Készülő könyvem, a Szegényregény azt írja le, hogy miként juthat el a XXI. sz-ban egy intézeti fiú és lány odáig, hogy felnőtt korára hajléktalan lesz. Presszer Elemérrel készítettünk filmet a hajléktalanokról is, „Engem kutya tanított meg járni” –címmel, ezzel is próbáltunk segíteni, ami lehetetlen vállalkozás. Sajnos mára elfelejtették az emberek a filmet és kevesen is látták.
